Miniszterelnök, művészember és hírlapíró – különleges válogatottjaink

Friedrich István (Malacka, 1883 – Vác, 1951; 1-szeres válogatott)
Rajta kívül csak a feröeri Kaj Leo Johannesen mondhatja el magáról, hogy válogatott labdarúgó múlttal lett hazája miniszterelnöke. Határozott középpályás játékával és magasságával emelkedett ki a mezőnyből. A válogatottban jobbszélsőként szereplő mérnökember a visszavonulása után jegyzett játékvezető lett, majd a húszas években az MLSZ elnöke. A Monarchiában született, a király nélküli királyságban lett 1919-ben miniszterelnök (ő számolta fel a Tanácsköztársaság rendeleteit), majd koholt vádak alapján elítélve Rákosi börtönében halt meg.Friedrich István (Malacka, 1883 – Vác, 1951; 1-szeres válogatott)
Rajta kívül csak a feröeri Kaj Leo Johannesen mondhatja el magáról, hogy válogatott labdarúgó múlttal lett hazája miniszterelnöke. Határozott középpályás játékával és magasságával emelkedett ki a mezőnyből. A válogatottban jobbszélsőként szereplő mérnökember a visszavonulása után jegyzett játékvezető lett, majd a húszas években az MLSZ elnöke. A Monarchiában született, a király nélküli királyságban lett 1919-ben miniszterelnök (ő számolta fel a Tanácsköztársaság rendeleteit), majd koholt vádak alapján elítélve Rákosi börtönében halt meg.

Izsó László (Budapest, 1886 – Budapest, 1920; 3-szoros válogatott)
„Izsó László hirlapiró, ki a harctéren szerzett betegségben 33 éves korában 1920. január 30-án elaludt.” Ez a felirat található a síremlékén. Fiatalon lett válogatott, azután hamar abbahagyta, és sikeres újságíró, sőt a Pesti Hírlapnál rovatvezető lett. 1909-től 39 első osztályú mérkőzésen működött közre játékvezetőként. Művészember volt, aktív korában szeretett pózolva védeni, aztán írt kabarétréfákat és verseket is.

Kanyaurek Lipót (? 1884 – ? 1936; 1-szeres válogatott)
Kanyaurek Lipót védőt és középpályást is játszott hosszú pályafutása során. Egy alapvetően középosztálybeli sportágban ő volt az első, aki munkás klubból, a Typographia SC-ből lett válogatott 1909-ben. Aztán 1924-ben, negyvenévesen, immár a Pozsonyi TE játékosaként pályára lépett Románia ellen, mely csapatban egy regáti fiatalemberen kívül mindenki erdélyi vagy partiumi volt.

Kehrling Béla (Szepesszombat, 1891 – Budapest, 1937; 4-szeres válogatott)
A történelmi 16 szepességi város egyikéből, Szepesszombatból származó Kehrling Béla hét sportágban versenyzett nemzetközi szinten. Teniszezőként 34-szeres magyar bajnok (1912-től húsz évig minden egyénit ő nyert meg), Davis-kupa-csapattag, wimbledoni harmadik (1925, 1926, férfi páros), szlovák, osztrák és német bajnok. Asztaliteniszben 1926-ban csapatban világbajnok. Több számban atletizált, nyert versenyt gerelyhajításban és magasugrásban is, telente a Tátrában bobozott, a Budapesti Korcsolyázó Egylet jéglabdázója volt, zseniálisan biliárdozott. A Hariháromban kezdett el futballozni, majd a MAC-ban lett ismert labdarúgó. Az első világégés alatt jobbhátvédként négyszer játszott az osztrákok ellen. A Signum Laudis érdemérem kitüntetettje (Horthy Miklós kapott ilyet Ferenc Józseftől). Szívnagyobbodása volt, fiatalon hunyt el. Temetése idején Magyarország összes teniszpályájában megállt a játék.

Kertész Géza (Budapest, 1894 – Budapest, 1945; 1-szeres válogatott)
Lajhár becenéven vált ismertté a szakmában, holott igazi klasszis volt – állapította meg róla Fodor Endre, aki 1926-ban 106 válogatott játékos portréját rajzolta meg a Nemzeti Sportban. Kertész Géza a kapus kivételével minden poszton játszott. Aktív pályafutása után Olaszországban ragadt és tíz klubnál (közöttük az AS Románál) dolgozott edzőként, Cataniában utcát neveztek el róla. Aztán a legrosszabbkor jött haza, 1944-ben épp az Újpestet edzette, amikor a nyilasok elfogták és Tóth Potya Istvánnal együtt kivégezték.

Mészáros István (Gyöngyösszőlős, 1899 – Ungvár, 1944; 3-szoros válogatott)
A ma már Szombathelyhez tartozó kis településen, Gyöngyösszőlősön született, de gyerekkorát a fővárosban töltötte, természetesen főleg a grundon játszva. 1913-ban leigazolt az ILSZ, az Ifjúsági Labdarúgó-szövetség égisze alá tartozó TSE-be, ahol 1916-ig, bevonulásáig játszott. A katonaság után visszatért Szombathelyre, ahol előbb az SZSE csapatánál próbálkozott, majd miután ott nem kellett, leigazolt a SZAK-hoz. A csatár a profi korszak hajnalán bekerült az A-válogatottba, majd harmincévesen a lila-fehérek addigi történetének legsikeresebb idénye előtt, az Újpesthez szerződött. 1930 nyarára KK-győztes, magyar bajnok és a genfi Bajnokok Tornája győztese lett. Visszavonulása után sikerrel működött edzőként itthon és külföldön, Olaszországban, Jugoszláviában egyaránt. 1944 őszén az Újvidéki AC oktatójaként az első fordulóra kiírt mérkőzésre utazott Kárpátaljára. Az augusztus 27-re, vasárnapra kiírt Ungvári AC–Újvidéki AC találkozó délelőttjén légitámadás érte a várost. A bombázás alatt, amikor találat érte a szállodát, életét veszítette Mészáros István, s a két partjelző, Halácsi és Benedek is.

Minder Frigyes (Budapest, 1880 – Budapest, 1968; 1-szeres válogatott)
Minder kétségtelenül megkerülhetetlen alakja a hőskor futballjának. A Sport-Világ az első bajnokcsapat tagjait bemutatva így jellemezte az esetenként Marosi néven is szereplő futballistát: „A forwards sorban Budának pendantja a baloldalon azzal a különbséggel, hogy nála sokkal gyorsabb lábú. Mióta a BTC csapatában játszik, alig változtatta a helyét.” Pánczél Lajos írta a szerinte még idős korában is minden barátja által Fricinek szólított egykori futballistáról: „Néhány héttel halála előtt nevetve mondotta: »Megértem a legcsodálatosabb dolgot, a televízió a szobámba hozza el a legizgalmasabb mérkőzéseket... Ha ezt valaki hetven évvel ezelőtt gondolta volna...«”

Monostori Károly (Kispest, 1913 – Budapest, 1986; 1-szeres válogatott)
Egyetlen válogatottsága előtt így mutatta be a kor népszerű bulvárlapja, az Est: „A válogatott futballcsapat újonca, Mikes-Mick Károly tulajdonképpen nem ismeretlen ember Budapesten. Különösen az újoncok ismerik jól, mármint a rekruták. A válogatott futballista édesapja ugyanis Mick bácsi, honvédek legnépszerűbb háborús őrmestere.” Eredeti családneve Mick volt, pályafutása csúcsán Mikesnek nevezték, végül Monostori lett belőle. A Nemzeti Sport 1935-ben megírta hiteles történetét: „Mikes most hivatalosan is megmagyarosította a nevét. Ahogy kell, három nevet adott be a belügyminisztériumba. A három közül a Monostori nevet adta neki a belügyminiszter. Mick Karcsit most már hivatalosan Monostorinak hívják. Mégis Mikes néven játszik tovább, amely semmivel sem magyarabb ugyan a Monostorinál, de azt már ismerik.”

Nirnsee Gyula (Pozsony, 1883 – Budapest, 1946; 2-szeres válogatott)
Az elsősorban hátvédként, ritkábban fedezetként szerepeltetett játékos 1904-ben az egyetemi tanulmányai alatt került be a válogatottba. Másodjára már a Pozsonyi TE-ből válogatta be Stobbe Ferenc, így Nirnsee lett az első, vidéki klubból meghívott játékos a meggypiros mezesek között. Kozák Péter témakutató információja szerint Nirnsee Gyula féltestvére, Szidónia, Latinovits Zoltán színművész nagyanyja volt.

Rökk Ede (Cinkota, 1911 – Kalocsa, 1990; 3-szoros válogatott)
Különleges családból származott, különös életet élt. Az egyebekben roppant szigorú édesapja az MTK színeiben atlétikában országos bajnoki címet szerzett, aztán építészként, valamint a család szemefényének, a családi nyelvben Edának hívott ifjabb Ede húgának, a már tízes évei elején csillagnak számító Marika menedzsereként dolgozott. Minden idők egyik legünnepeltebb primadonnája mesélte 1933-ban a nála két évvel idősebb fivér pályafutásának kezdetéről: „Ede Párizsban kezdett futballozni, ott tanított engem is. A Notre Dame-kertben játszottunk naphosszat, kettőnkből állott a futballcsapat. Többet menekültünk a csősz elől, mint futballoztunk. Este pedig selyemharisnyát húztam és felléptem a Moulin Rouge-ban.” A későbbi válogatott csatár szerette a húgát, de idegesítette, ha az újságírók róla kérdezik őt. Az utolsó válogatottsága előtt arra a kérdésre, hogy minek örülne legjobban, azt felelte: „Ha a húgomról azt írnák a lapok, hogy Rökk Edusnak, a híres jobbszélsőnek a testvérhúga.”

Tomecskó József (Budapest, 1901 – Budapest, 1958; 1-szeres válogatott)
Az élvonalban a Vasas csapatában bemutatkozó balfedezet 1922-ben Varsóban játszott a válogatottban, szerény élvonalbeli tapasztalattal. Tudomásunk szerint ő az egyetlen korábbi futballista, akit egy labdarúgó meggyilkolt. 1948-ban nagy vihart kavart, hogy Tomecskó Józsefet, a Salgótarjáni SE edzőjét a Sellő cukrászda előtt megütötte az ittas Pecsenye László, a Bp. Szállítók középcsatára, akinek csapata éppen a „Sese” ellen készült. Tomecskó kómába esett, egy hét múlva elhunyt. Pecsenye játszott a mérkőzésen, két gólt is szerzett. Utána letartóztatták, majd elítélték.

A könyv szövegeiből összeállította: Csillag Péter