„Nem jobbak a hollandok, csak esélyesebbek”

 

A számunkra nagyszerűen induló, majd egy megtorpanást követően jól is folytatódó magyar–holland futballkapcsolatok új szakaszba léptek, de ezt a nyolcvanas évek közepén még nem tudtuk.

A Népstadion tribünjére felkapaszkodó mintegy 80 ezer honfitársunk közül talán egy sem hitte, hogy egy közelgő szomorú korszak jeges előszele csap az arcába e kellemesen langyos tavaszvégi estén. Hiszen a magyar csapat – az írásunk előző részének befejezésekor megtett „nagy lépést” újabbakkal megtoldva – kivívta a mexikói vb-szereplés lehetőségét, és a selejtező méltó lezárására készült.

„Nem a pontszerzés, a dicsőség a tét” – szembesült a meccsnapi címlappal a Népsport hatalmas olvasótábora.

„A szurkolók ünnepelni jönnek, kötelességünk hát számukra ünnepről gondoskodni” – idézte az NS Mezey György szövetségi kapitányt. A végeredmény ismert: kikaptunk 1–0-ra.

„A célt elértük, az ünnep elmaradt” – olvasható a tárgyszerű megállapítás lapunk következő számának címoldalán. „Nincs ok szemrehányásra és kesergésre” – próbálják elődeink a helyére tenni a mérkőzést, az amúgy kiválóan sikerült vb-selejtezők egyetlen szomorú fejezeteként ábrázolva, hozzátéve, hogy Hans van Breukelen, az ellenfél kapusa volt a mezőny legjobbja.

Valóban, kis szerencsével akár nyerhettünk volna ezen az idényvégi meccsen, ám a Népsport értékelésben azért megbújik ez a megállapítás is:

„Mégis ez a 0–1 intő jel arra, hogy csapatunk erejét nem lenne helyes túlértékelni.”

Nem lehetett azonban ennyivel lezárni a történteket, hiszen nem maradt titokban, egy nappal később az NS is megírta: a lefújás után a csalódott magyar szurkolók egy része „káromkodott, zászlóit cafatokra szaggatta, rendfenntartó erőkkel viaskodott” – az efféle nyilvános indulatkitörés a nyolcvanas évek közepén meglehetősen szokatlan, egyben ijesztő volt.

Ez a bizonyos egy nappal későbbi Népsport „Hiányzott a megszokott lelkesedés és lendület” főcímmel vette fel újra a fonalat, és megszólaltatta a meglehetősen lehangolt Mezey Györgyöt, aki először nem akart beszélni a történtekről, és később is csupán bosszankodni tudott az „idegesen, szétesően, fizikai és idegi fáradtsággal küzdő, helyzeteiket kihagyó” játékosai teljesítményén.

Keveseket vigasztalt az új holland szövetségi kapitány, Leo Beenhakker megállapítása, miszerint „a csoportban a magyarok voltak a legerősebbek”, és ezen az utolsó meccsen csupán annyi történt, hogy az ő taktikája jött be.

A Népsport magától értetődőn elítélte a szurkolói dühkitöréseket, ugyanakkor igyekezett magyarázattal szolgálni a történtekre. „Túl váratlanul jöttek a sikerek, megemészthetetlenül gyorsan” – utal a szerző az emlékezetes hollandiai és ausztriai győzelem, a mexikói vb-részvétel kivívása keltette várakozásokra.

Mert mit is gondolhatott a magyar átlagszurkoló ezen a májusi estén?

„Kikapni most, amikor ünnepelni jöttünk..., amikor a tömegkommunikációs fórumok szinte majd mindegyike azt ígérte, hogy most jön a ráadás, az a pillanat, amikor ismét megjelenik a Népstadion légterében az évtizedek óta feledett magyar »futballnemzettudat«?”

Figyelemre méltó passzus, amely csipetnyi önkritikát is bevállal: a szurkolói lélektant jól ismerő (mindenkori) média hajlamos visszaélni a szurkolói várakozásokkal, és megnyilvánulásai révén „hivatalos, szakmai” szintre emelni a meccs közeledtével természetes módon növekvő drukkeri derűlátást.

Hogy milyen mély nyomokat hagyott a magyar közvéleményben a majdnem másfél évvel korábbi, a többség számára felfoghatatlan népstadionbeli 0–1, arról a következő magyar–holland napján megjelenő Népsport címlapja is árulkodott. A főcím ugyan arról tudósított, hogy „Két újonc, Pintér és Boda harcra kész”, egy lejjebb tálalt téma sokkal érdekfeszítőbbnek ígérkezett: „Bundavád négy magyar válogatott labdarúgó ellen!”

Lapozva aztán kiderül, hogy a Trouw című (ma is létező) holland napilap interjút készített Végh Antallal, a labdarúgásról – elsősorban annak hazai „vadhajtásairól” – több könyvet is megjelentető magyar szociológus-íróval, aki az előbb taglalt 1985. májusi meccsel kapcsolatban utalásokat tett az esetleges megvesztegetésre. A Népsport megszólaltatta az interjút jegyző Matty Verkamman újságírót és a tolmácsolásban segédkező Mikes Nelli idegenvezetőt, akik megerősítették, Végh valóban ilyesmire célzott, ám nevek nem kerültek nyilvánosságra – pláne, hogy a magyar író aznap elérhetetlennek bizonyult a Népsport számára.

Figyelembe véve a fentieket, valamint a néhány hónappal korábbi irapuatói vb-csődöt (Magyarország–Szovjetunió 0–6), továbbá az Eb-selejtező előtti héten történt MLSZ-elnökváltást, érthetővé válnak Détári Lajos mérkőzés előtti szavai: „A magyar labdarúgás jelenlegi helyzetében csak a győzelem elfogadható eredmény.” Nos, Döme és társai hiába fogadkoztak, a győzelem elmaradt. A Népsport meccsről tudósító lapszámának főcíme:

„Minden tekintetben jobbak voltak a hollandok". Kicsit lejjebb: „Minden kritikánál többet mond a statisztika: egyszer sem lőttünk kapura.” Komora Imre szövetségi kapitány mérkőzés utáni nyilatkozata sem hagy kétséget az eredmény megalapozottsága felől:

„Egyértelmű, hogy a jobbik csapat győzött… Ezen a szinten a lelkesedés önmagában már kevés.” Rinus Michels, a hollandok nagy tekintélyű szakvezetője így értékelt: „Reméltem a győzelmet, s a végén csupán az okozott némi csalódást, hogy mindössze egy góllal bizonyultunk jobbnak.”

Szomorú lenyomata a magyar labdarúgás akkori „jelenlegi helyzetének”, hogy mindössze 20000 néző vett jegyet a Népstadionba – negyedannyi, mint a két csapat 17 hónappal korábbi meccsére.

Természetesen a Népsport a meccs utáni napokban is foglalkozott a történtekkel, a következő lapszám címlapja így szólt: „Ízelítőt kaptunk a korszerű játékból.”

Odabent Németh Gyula, a kor tekintélyes szakírója ekképp reflektált arra, hogy a közönség hiányolta a magyar rohamokat: a magyar csapat azért nem támadott, „…mert képtelen volt rá! A hollandok egyszerűen megbénítottak bennünket, béklyót raktak a mieink lábára” a sokat mozgó Ruud Gullit vezérletével.

S hogy mi lett a bundavád további sorsa? Nos, maradván az előbb említett címlapnál, az akkori szerkesztők – valószínűleg jobb híján – cseles megoldáshoz folyamodtak, és a mai online zsargonban „kattintósnak” minősített címlapi ajánlóval csalogatták beljebb az olvasót: „Mezei válaszol Végh Antalnak?”

Gyanítjuk, az információra éhes akkori sportrajongóknak elsőre nem tűnt fel az „i” és az „y” közötti különbség, és csak akkor éreztek némi (...) csalódást, amikor a megjelölt oldalra lapoztak. Ott ugyanis nem az 1985-ös mérkőzés idején szövetségi kapitány Mezey György reakcióját olvashatták, hanem Mezei András íróét, aki Véghhez hasonlóan szintén írt könyvet a magyar labdarúgásról…

Végh Antal előző őszi hollandiai megszólalása – az akkori viszonyok érzékeltetése végett kénytelenek vagyunk tovább rugózni a témán – sokakban tüskét hagyott, mással aligha magyarázható, hogy a fél évvel későbbi rotterdami meccs napján a Népsportban féloldalasnál is nagyobb terjedelmű írás jelent meg „Ez a Vég(h)!” címmel.

A lap ebben az – egyébként aláírás nélküli – írásban fontosnak tartotta feleleveníteni egy négy évvel korábbi, Végh nevéhez is köthető színházi előadás sikertelenségét.

Csak a fiatalabbak kedvéért: az akkori magyar futballban tapasztalható tisztességtelenségekre a figyelmet így-úgy felhívni igyekvő Végh egyik művéből „Te is totóztál, haver, avagy miért bántják a magyar futballt?” címmel „arénajáték” készült, amelyet a Budapest Sportcsarnokban adtak elő. A Hököm Színpad produkciója megbukott, a nyolc előadásból csupán kettőt tartottak meg. Az akkori Népsport az 1983-ban megjelent lesújtó kritikákból, nyilatkozatokból készített összeállítással kedveskedett Véghnek – az 1987. márciusi meccs napján. Ilyen világot éltünk.

De, hogy a mérkőzéssel is foglalkozzunk! Feltétlenül biztató volt, hogy a rotterdami fellépés előestéjén olimpiai válogatottunk idegenben 2–0-ra legyőzte a Los Angeles-i bajnok Franciaországot. Ahogyan a Népsport fogalmazott: „Megfosztottuk díszeitől a címvédő gall kakast” (címlap), sőt „Puhára főztük a gall kakast” (a meccs szakmai értékelésének címe). S ugyebár a nagyválogatottat immár az olimpiai csapat sikerkovácsa, Verebes József irányította!

A Mágus, mint sikeres és tapasztalt edző, egyszerre igyekezett bizakodást kelteni, és az általa minden bizonnyal bekalkulált vereség súlyát csökkenteni. „Meggyőződésem, hogy nem jobbak a hollandok, csak esélyesebbek” – idézi a Népsport Verebes különleges helyzetelemzését.

A kapitány elmondta azt is: „ha kikapunk, az sem tragédia”, hiszen a korábbi eredmények miatt már nincs esély kijutni az Európa-bajnokságra, koncentráljunk inkább a csapatépítésre. Kikaptunk, és valóban nem következett be tragédia, bár a szaksajtó azért kissé csalódott volt.

„Négy perc alatt minden eldőlt” főcímmel jelent meg a Népsport meccsről tudósító száma, és ugyancsak az első oldalon olvashatók az alábbi keserű megállapítások: „A holland kapus alig értesült csatáraink jelenlétéről, a második félidőben csak az volt a kérdés, nő-e a különbség.”

A szakmai értékelésben: „Szomorúan vallhatjuk be, hogy optimizmusunknak kevés reális alapja volt.”

Verebes mester szavait már az egy nappal későbbi lapszám idézi. Ebben a kapitány többek között kijelentette: „A vereség ellenére nem vagyok csalódott, mert sok hasznosítható tapasztalatot szereztem.” Ezek egyike nyilván az abbéli meggyőződésében való megerősödés volt, hogy a magyar labdarúgók „akarnak, fűti őket a becsvágy, de azt is tudomásul kell venni, hogy sűrűn előfordul náluk pszichikai rövidzárlat”.

Ezzel együtt a kapitány bizakodva tekintett a jövőbe: szerinte a feltételek adva voltak ahhoz, hogy „aránylag rövid időn belül egy igazán ütőképes válogatottat hozzunk létre”.

A Mágusnak akkoriban további két mérkőzése maradt a válogatott ütőképesítésére, ám jó néhány évvel később folytathatta a kényszerűen félbeszakadt munkát, és a következő Hollandia–Magyarország találkozón újra ő ült a kispadon.

Mint korábban is, Verebes József kettős állásban kapitánykodott, ő volt a Rába ETO vezetőedzője is, és jó előjelnek semmiképpen sem számított, hogy az elutazás előtti bajnokin a bennmaradásért küzdő BVSC alaposan eltángálta a győrieket (3–0).

„Felhívtam a figyelmet, hogy a BVSC-nek létkérdés a pontszerzés. Erre a válaszuk ez a gyenge, lélektelen játék volt, amely profi játékoshoz nem méltó” – ostorozta győri tanítványait Verebes. Apró sporttörténelmi érdekesség, hogy a BVSC vezetőedzője akkoriban Egervári Sándor volt.

Lévén szó felkészülési mérkőzésről, az amerikai világbajnokságra hangoló hollandok számára nem volt létkérdés a mieink elleni „pontszerzés”, az akkor már újra a régi fejléccel megjelenő Nemzeti Sport mégis aggódva engedte útjára a csapatot. „Hogy mi vár a magyar válogatottra Eindhovenben, az az előzmények alapján nagyjából prognosztizálható” – olvasható a címlapon, és a megelőző nyolc meccsen csupán egy győzelmet (Luxemburg, 1–0) elkönyvelő Verebes József is visszafogott volt.

„Ez pillanatnyilag a legerősebb tizenegyünk, ezért bízom abban, hogy tisztességes, szoros eredményt érünk el. Ránk férne...” – mondta indulás előtt a Mágus, leszögezve azt is: csak abban az esetben folytatja a munkát a válogatottnál, ha mellette edzheti az ETO-t is. Az eredmény finoman fogalmazva nem erősítette meg tárgyalási pozícióját...

„Gullitnyi előnyt kaptunk” – szólt a Nemzeti Sport meccsnapi szalagcíme, utalva arra, hogy Ruud Gullit, a hollandok egyik vezéregyénisége a találkozó előtti napokban váratlanul összecsomagolt, és otthagyta az oranjét (mint utóbb kiderült, egy életre). Rajtunk ez sem segített, meg a vezető gól sem; több mint ötven év után hét gólt kapott a válogatott.

Az oranje örömfutballt mutatott be, ám ahogyan a Nemzeti Sport fogalmazott: ehhez „kellett egy olyan magyar válogatott, amely nem lévén tisztában a hiányosságaival, ahelyett, hogy minden ízével a védekezésre koncentrált volna, játszópartner akart lenni… Nem egyszerűen egy elhibázott taktika szenvedett itt vereséget, hanem egy olyan labdarúgás, amely csak nyilatkozatokban tudja követni Európa élvonalát”.

Az ekképp megszólított Verebes kapitány – aki a lap szerint „különösen nagy hangsúlyt fektetett a feszültség csökkentésére, a kisebbrendűségi érzés feloldására”, mindhiába – így fogalmazott: „Csapatom nem abban a felfogásban játszott, amit vártam, s ennek fő okát abban látom, hogy fáradtak a játékosok.”

A meccset valóban az idény végén játszották, ám az NS kérdésére, hogy jó ötlet volt-e a lekötése, Verebes kijelentette: „nemzetközi mérkőzésekre szükség van”, csak ilyen úton vehetjük fel eséllyel a küzdelmet a későbbi Eb-selejtezőkön.

A súlyos vereség alaposan felingerelte a magyar sportközvéleményt, a meccs napokig téma maradt – az egy nappal későbbi NS-ben Borókai Gábor például keserű gúnnyal így határozta meg a magyar futball helyzetét: „Rádöbbenhettünk, hogy mi csupán imitátorok vagyunk. Mint a századelőn Káposztás Zsuzsi, aki férfi létére nőként adta el magát a Népligetben.”

Az amúgy rendszerint bizakodó Verebes József reakciója: „A futballban ellenséges légkör uralkodik, saját szurkolóink gyalázzák a válogatottat. Megmondom őszintén, ha lenne fiam, nem engedném futballozni.”

Ezennel elérkeztünk a legutóbbi felvonáshoz, amely nyilván még mindannyiunk emlékeiben elevenen él. Már az amszterdami meccs közeledtével biztosra lehetett venni a magyar válogatottat irányító Erwin Koeman búcsúját.

Nemcsak egyszerű szurkolók és a holland tréner munkáját a sikerek idején szimpátiával kísérő sajtó kritizált egyre hangosabban, hanem jelentős befolyású közéleti szereplők is érzékeltették: itt az idő a váltásra.

Koeman sorsát illetően valószínűleg teljesen mindegy volt, milyen taktikával milyen eredményt ér el a csapat. A 16 évvel korábban használt NS-terminus, az akkor üdvösnek vélt „minden ízével a védekezésre koncentráló” csapat ezúttal semmiképpen sem felelt volna meg a közérzületnek; Koemantól „játszópartner” alakulatot vártunk – egy hatos lett a vége.

A Nemzeti Sport már a helyszínre érkezve rosszat sejtett: „Nem könnyű elfogadni a helyzetet, de szinte ismeretlen edzőpartnerként kell majd megküzdeni a világbajnokságra készülő oranjéval” – írta lapunk. Felvethető természetesen, hogy a magyar labdarúgás korábbi 25 esztendeje – s benne a sorozatunk mai részében taglalt, meglehetősen egyoldalú magyar–holland meccsek – alapján érdemes volt-e keseregni hollandiai „ismeretlenségünkön”, de maradjunk annyiban: létező érzés a magyar futballban, hogy a dicső múlt az idők végezetéig kötelez...

Ezt a felfogást tükrözte a természetes fájdalmon és keserűségen túl a meccs másnapján megjelent Nemzeti Sport címlapja: „Szégyen és gyalázat”, valamint az ugyancsak az első oldalon megfogalmazott felszólításféle: „A történtek ellenére Erwin Koeman szövetségi kapitány kitart, bár jobban tenné, ha lemondana.”

A sarokba szorított Koeman ekkor még nem beszélt lemondásról, jobb híján az utóbbi évtizedek kudarcai után unalomig ismételt mondatokat visszhangozta: „Való igaz, mind a németektől (0–3 – A szerk.), mind a hollandoktól nagy különbséggel kaptunk ki, de ahhoz, hogy tanuljunk, szükségünk van az ilyen meccsekre... Ahhoz, hogy kettőt előre lépjünk, néha vissza kell lépnünk egyet…”

Bert van Marwijk, a hollandok hadvezére így értékelt: „Az elején nem tudtunk mit kezdeni a magyarok jó védekezésével, ám ahogy felgyorsítottuk a játékot, egyértelművé vált a fölényünk.”

Itt tartunk hát most. Kitartó olvasóink emlékezhetnek, a magyar–holland futballmeccsek történetét Kohut Vilmosnak azzal a kissé hetvenkedő megállapításával kezdtük, hogy „a hollandok nem nagyon tudnak”. Bár korántsem a kezdeti fölénnyel, jó ideig uralta a magyar válogatott ezt a párharcot, sőt egyszer még úgy is sikerült győznie az oranje ellen, hogy azt igazából senki sem várhatta.

Azóta azonban sok minden megváltozott. Nem szaggattuk rojtosra a világhálót, ám a legutóbbi két mérkőzés után jó eséllyel megtalálhattuk volna Kohut fenti mondatát az erőviszonyok szerint átalakítva, megfelelő helyen a „magyarok” kifejezéssel.

Kíváncsian várjuk, hogy az Egervári-legénység merre kanyarítja tovább a történetet.