Nincs az a mély dekoltázs és andorrai vereség…

„Nem jöttél értem! Elmész a fa… Egy Magyarország–Lettország meccs fontosabb, mint én. Kiba… foci” - így bosszankodott egy csinos kisasszony (az a fajta, aki nem rejtegeti azt, amije van...) a telefonba a metrón, miközben a szerelvényt már ellepték a piros-fehér-zöldbe öltözött drukkerek, a Népligethez érve az aluljáróban pedig már zúgott a „Ria, ria, Hungária”.

Ekkor, no meg amikor a stadionban, a lelátón megpillantottam a tömött sorokat, fogott el az a jóleső érzés, hogy mi, sok ezren, százezren szerte a világon, akik mágnesként tapadunk a magyar futballhoz, menthetetlenek vagyunk. Nincs az a máltai, bukaresti, amszterdami vagy éppen andorrai égés, amin ne tudnánk túltenni magunkat, újra és újra felvesszük a címeres mezt, a sálat, és elindulunk a stadionba vagy leülünk a közvetítés elé – a magyar futballszurkoló amíg él, remél.

Ez talán már nem is a futballról, nem csak a futballról szól. Mert ha csak arról szólna, akkor Andorra után egyetlen jegyet sem tudott volna eladni a szövetség. De el tudott, és nemcsak a vasárnapi meccsre, amikor Cristiano Ronaldo miatt még az is belépőjegyet vett, aki sohasem járt még a Groupama Arénában, hanem Lettország ellen is, Edgars Vardanjans (jelentkezzen, aki tudja, kiről van szó) és társai ellen.

És a kapu mögötti tábor is ugyanolyan hangerővel zengett, mintha nem is lett volna Andorra, pedig ők tudják igazán, hogy volt, mert ők oda is elkísérték a mieinket. A drukkerek azért egy visszafogott üzenettel jelezték, hogy mi az elvárásuk – „A címeres mez szent, küzdj érte mindig!” –, aztán önfeledt buzdításba kezdtek, nem egyszer kifejezve kitartásukat. „Mi szeretett csapatunk…” „Mi újra itt vagyunk…” „Nem adjuk fel soha, teljes szívből szurkolunk” – és még sorolhatnánk a rigmusokba öntött üzeneteket.

Amelyeknek a súlyát mintha a csapat is átérezte volna, legalábbis a meccs elején mindenképp. Nekiestünk a letteknek. Az első percekben előbb a nemzeti csapatba két év szünet után visszatérő Varga Roland hagyott ki egy helyzetet, a hatodikban pedig már vezettünk is az első válogatott gólját szerző Kádár Tamás fejesével. Majd a 26. percben egy szöglet utáni Szalai Ádám-fejessel megvolt a második is.

Persze lehet legyinteni, hogy Lettország meg hazai pálya, de Andorra után mi csak ne legyintgessünk! A fiúk pedig hajtsanak – ahogy a srácok ezt most meg is tették. És jó volt látni. Nem azért, mert különösen jól futballoztak volna, mert a cselek, az egy egy elleni játék, a nagy passzok, a szemet gyönyörködtető megoldások ezúttal is hiányoztak a játékunkból. De aki meccsről meccsre végigélte (nemegyszer végigszenvedte) a válogatott találkozóit az elmúlt húsz-harminc évben, az már nem is vár el hasonlókat. Csak küzdést és alázatot. Nem pedig reklamálást minden egyes labdavesztés után – tudják, mint Andorrában…

Na de felejtsük már el azt a meccset – jó, azt nem lehet –, vagy legalább próbáljunk napirendre térni fölötte, és foglalkozzunk azzal, hogy a lettek ellen igazi csapatként viselkedtünk. A védelmünk ugyan megint ajándékozott egy gólt az ellenfélnek, de a hibázó Korhut Mihályt nem győzték vigasztalni a társak, majd amikor melegedett a pite, 2–1-nél, Gulácsi Péter védett egy nagyot.

A vége egy újabb, szabadrúgás utáni beívelésből 3–1 (Dzsudzsák lőtte, egy lett beleért, de a FIFA és az UEFA a magyar szélsőnek adja a gólt). Mindhárom gólunk rögzített helyzet után született, ami azért mutatja, hogy a támadójátékunk még mindig nem nevezhető gördülékenynek, de most nem is ez a lényeg.

Hanem az, hogy ütköztünk (Dzsudzsák Balázsról a 65. percben úgy pattant le az egyik lett, hogy öröm volt nézni), mentünk előre, a fiúk tényleg próbálták kiszolgálni a nagyérdeműt. Az Eb óta csak két találkozón játszó, az idén még keretbe sem kerülő Böde Dániel is olyan lendülettel szállt be a meccsbe, mintha csak a szomszédos cselgáncs-vb-ről ugrott volna át.

A közönség pedig hálás volt. Amellett, hogy a kapu mögötti lelátók nemegyszer zengték a „hajrá, magyarok” felelgetős rigmust, amitől visszhangzott a stadion, volt egy kis „polska, polska” éltetés, no meg székhely himnusz – mert ez mifelénk tényleg nemcsak a fociról szól. De meg is fordíthatjuk: a fociban minden benne van (legalábbis beleképzelhető), ami amúgy Magyarországra, a magyarságra jellemző. A dicső múlttól a nagy vereségeken és a „balsorson”, illetve az oly gyakori megosztottságon keresztül a nemzeti összekapaszkodásig, időnként összefogásig.

A személyes kedvencünk a lelátóról amúgy a Tavaszi szél kezdetű népdal szurkolói átirata volt, amit ezúton is küldenénk a metrón a meccs előtt bosszankodó hölgynek:

„Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom, minden madár társat választ, virágom, virágom. De én immár meccsre járok, virágom, virágom. A lelátón dalolászok virágom, virágom..."

A szurkolók előadásában

Igen, az a „kiba…” magyar foci és magyar válogatott (ahogy a cikk elején idézett hölgy mondta). Mert nincs az a mély dekoltázs, ami elvenné a kedvünket Dzsudzsákék meccsétől, nekünk, gyógyíthatatlan, hazai futballszurkolóknak.

Cserébe pedig már az a kicsi is elég, amit a lettek ellen mutattak a srácok, mert tényleg nem a foci a legfontosabb. Ha pedig a minimum megvan, akkor már felállva tapsol a közönség (ahogy a lettek ellen a 90. percben), és van a végén közös himnuszéneklés is – ami a csapat vágya volt a meccs előtt. Mert ez az, ami összekapcsol minket.

A himnuszéneklés