Címlapsztori: megdönthetetlen csúcsokat hagy maga mögött Rafael Nadal

Azt még nem tudjuk, mivel foglalkozik majd a jövőben Rafael Nadal, de nagyon meglepődnénk, ha elszakadna a tenisztől. Annál is inkább, mert szülővárosa, Manacor akadémiáján, ahol elsőrangú körülmények között készülhetnek a jövő sztárjai, rengeteg a feladat, emellett bizonyára a szaúdi teniszszövetség nagyköveteként is vár rá elfoglaltság bőven (kritikák kereszttüzébe került, hogy elvállalta), és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy golfszenvedélyét is jobban kiélhetné… Mindenesetre bárhol tűnik fel a világon a jövőben, hatalmas megbecsülés övezi, hiszen több mint két évtizedes profi karrierjével rászolgált arra, hogy tíz- és százmilliók rajongjanak érte.

A 2000-es Davis-kupa-döntőben még ő volt a spanyol válogatott zászlóvivője, ötször hódította el a trófeát játékosként, és végül a patinás sorozat 2024-es negyeddöntője jelentette a 22-szeres Grand Slam-győztes, kétszeres olimpiai bajnok Nadal pályafutásának a végét. Szebb lett volna persze győzelemmel vagy akár végső sikerrel búcsúzni, ám ez nem adatott meg neki, így viszont kőbe véshetjük: a 38 éves ikon utolsó megnyert mérkőzése egyesben a Fucsovics Márton elleni volt a párizsi olimpián. Amit maga mögött hagy, elképesztő eredménysora minden elemének közlése roppant helyigényes lenne, de vannak olyan mérföldkövek, amelyek akár örökre megléphetetlenek maradnak (Rafael Nadal addigi pályaívét 2020 végén hatrészes sorozatban dolgoztuk fel Képes Sport mellékletünkben).

Ilyen például a 14 Roland Garros-győzelem, benne a 112–4-es győzelem–vereség mutatóval. 2016 és 2018 között volt olyan sorozata, amikor 36 szettet nyert meg elveszített játszma nélkül. További három ATP-versenyen is legalább tízszer győzött, egyaránt salakon: 12 diadal Barcelonában (el is nevezték róla a centerpályát), 11 Monte-Carlóban és tíz Rómában. 2015 áprilisa és 2023 márciusa között 912 héten át volt a legjobb 10 között a világranglistán, három különböző évtizedben állt a ranglista élén, illetve három különböző évtizedben is megnyert legalább két Grand Slam-tornát. Huszonhárom alkalommal győzött le regnáló világelsőt, Novak Djokovics­nak ez csak 16-szor, Roger Federernek 10-szer sikerült – 13-szor múlta fe­lül Federert és tízszer Djokovicsot. Már 24 éves korára összejött neki a karrier Golden Slam, ami Djokovicsnak az olimpia megnyerésével idén, 37 esztendősen. Carlos Alcaraz ezt a rekordot akkor sem dönti meg, ha a hiányzó egyetlen GS-trófeáját, az Australian Openét is megszerzi a következő három évben, mert a Los Angeles-i játékok alatt 25 éves lesz. 2005 és 2014 között minden évben nyert legalább egy Grand Slamet Rafael Nadal, 2010-ben mindhárom borításon nyert Grand Slamet (erre korábban, 1969-ben Rod Laver, később, 2021-ben Djokovics volt képes), míg szintén 2010-ben megcsinálta a „Clay Slamet”, vagyis győzni tudott Monte-Carlóban, Rómában és Madridban, tehát az összes ezres salakos tornán, majd Párizsban a Garroson sem bizonyult jobbnak senki nála.

Mégsem a csúcsok, az eredmények beszélnek helyette, hanem a karizmatikus egyénisége, mert a stílusával, emberi kvalitásaival is nyomot hagyott – ez sokkal fontosabb a címeknél. Ha csak a „nagy hármast” nézzük a pályán, Nadalban semmi sem volt meg Federer könnyedségéből, elegáns mozdulataiból, Djokovics hihetetlen flexibilitásából és erőnlétéből, neki többször annyi energiájába került megnyerni egy-egy labdamenetet, főként mert adogatásaiból ritkán tudott könnyű pontokat szerezni. Mindezt kompenzálta tökéletesen egyedi, agyonpörgetett tenyereseivel, amelyekkel szinte a lelátóig tolta riválisait. Úgy védekezett, mint csak nagyon kevesen, nagyszerűen használta a rövidítéseket, a legreménytelenebb helyzetekben sem adta fel – az sem mehetett biztosra, akinek mérkőzéslabdája volt ellene, mint például Sztefanosz Cicipasznak a 2021-es madridi fináléban, vagy ugyanabban az évben Denis Shapovalovnak Rómában. Mindig szerény volt, róla tényleg elhihettük, egy közülünk, az viszont nagyot tévedett, aki azt gondolta róla, kevésbé tehetséges, mint Djokovics (a szerb elleni mérlege 29 győzelem és 31 vereség) vagy Federer (24-szer győzte le őt és 16-szor kapott ki tőle), egyszerűen más testfelépítése, más stílusa volt, ami meghatározta játéka kereteit.

És hogyan tudnánk feledni a furcsa, némileg autisztikus szokásait, amelyekből nem lehetett kizökkenteni: bevonulás után az ellenfél és a székbíró megváratása, ugrálás a hálónál az érmefeldobás alatt, futás az alapvonalig a bemelegítés kezdetén, a palackok elhelyezése a székénél, az alsónadrágja megigazítása, babrálás az orrával és a hajával adogatás előtt, és még hosszan sorolhatnánk a rituális apróságokat. Bár alkalmanként Nadalban is felment a pumpa (például amikor a 2016-os riói játékok bronzmeccsén Nisikori Kei 11 percre eltűnt a második szett után, túlságosan hosszúra nyújtva a mosdószünetét), soha egyetlen ütőt sem tört össze, mert ha így tett volna, azt jelezte volna neki, hogy nem bírja kordában tartani az érzelmeit. Aztán a pályafutását szintén idén lezáró brit Andy Murray, a kibővített „nagy hármas” negyedik tagja búcsúüzenetében csúnyán lebuktatta Nadalt (akit csak hétszer múlt felül, 17-szer alulmaradt ellene), és alapjaiban ingatta meg a spanyol ikonról kialakult képet. Elmondta ugyanis, hogy amikor játékostársa és közeli barátja, Juan Mónaco oldalán kikapott a Pro Evolution Soccer nevű játékban a Real Madriddal egy hajrában beszedett góllal Murray-től, akkor a PlayStation kontrollerje jobbra-balra repült a világ különböző hotelszobáiban.

Hogy megfelelően köszöntek-e el Málagában, a Davis-kupa világdöntőjében Rafael Nadaltól, arról megoszlanak a vélemények. David Ferrerben, a spanyol válogatott kapitányában maradt hiányérzet, nem volt ott a helyszínen Djokovics, Federer vagy éppen Pau Gasol, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a hős nem akart nagy felhajtást, miközben a madridi tornán már szépen elbúcsúztatták április végén. Az is hétköznap, egy keddi nap volt, amikor alulmaradt a cseh Jirí Leheckával szemben, a mostani szintén, ez talán jó választás a sorstól, mert tökéletesen illik ahhoz, ahogyan egy végtelenül szerény és alázatos embernek le kell sétálnia a színpadról.

„Az eredményeit tekintve Rafael Nadal öröksége elsősorban a Roland Garroson nyújtott emberfeletti teljesítményében, a tizennégy trófeájában, és elképesztő összmérlegében fejezhető ki – 112 meccset nyert meg, és csak négyet vesztett el, szerintem ez megismételhetetlen! Legfőbb erénye a mentális ereje volt, az őt körülvevők ezt emelték ki – Alex Corretja szerint mindegy volt, hogy egy pontot megnyert vagy elvesztett, a következő labdamenetben ezt teljesen kizárta, és mindig csak az adott feladatra koncentrált. Nem hinném, hogy Carlos Alcaraz számokban utolérheti Nadalt, de hasonló klasszisról van szó, aki már most a spanyol tenisz újabb legendájának számít. A váltás szeren­csés, nemcsak a spanyolok, hanem a világtenisz szempontjából is. Nadal is sokat gondolkodott, hol és mikor fejezze be karrierjét, sérülései miatt ugyanis már közel sem volt százszázalékos állapotban az elmúlt időszakban. Jó döntésnek tartom, hogy hazájában búcsúzott el. Talán szerencsésebb lett volna, ha csak a párost vállalja, de utólag mindenki okosabb. A búcsúztatása igazán méltó, megható és példaértékű volt, beleértve a beszédét is: üzenetének lényege, hogy ő elsősorban „normál” ember, aki nagyon szerencsésnek mondja magát, mert minden megadatott neki, hogy ilyen kivételes karriert fusson be” – mondta a Magyar Teniszszövetség alelnöke.

Fucsovics Márton, világranglistán 101.: „Rafael Nadal visszavonulása valóban egy korszak végét jelenti a tenisz világában. Ő egy igazi legenda, akinek pályafutása nemcsak a sportteljesítményeiről, hanem az elkötelezettségről, a szenvedélyről és az alázatról is szól. Példakép mindannyiunknak. Nagyon büszke vagyok arra, hogy játszhattam ellene a Roland Garros pályáján az idei olimpián. Az a meccs egyike azoknak, amelyekre biztosan nagyon sokáig emlékezni fogok! Köszönöm, Rafa, minden pillanatot, amit a pályán nyújtottál nekünk, és minden jót kívánok neked az életed következő fejezetéhez!”

Marozsán Fábián, a világranglistán 58.: „Rafael Nadal gyerekkori példaképem, a hozzáállása, a szerénysége, a küzdeni akarása ma is nagyon motiváló. Hihetetlen, hogyan feszegette a határait, ahogy az is, hogy sérülései, egészségi gondjai ellenére újra meg újra felállt, hogy ismét trófeákat nyerjen. Nagyon sajnálom, hogy nem volt lehetőségem megmérkőzni vele, mielőtt visszavonult – ehhez talán az idei olimpián Fucsovics Mártonnal párosban voltunk a legközelebb, de végül nem úgy alakult az első forduló, hogy erre sor kerüljön. Rengeteget tett a sportágért, mély nyomot hagyott a tenisztörténelemben, megérdemli, hogy most már magára és a családjára koncentráljon leginkább, bár biztos, ez nagy változás lesz neki. Bízom benne, hogy az élsport utáni életét is ugyanúgy élvezi majd, ahogy élt-halt a versenyzésért – ezzel is irányt mutatva az utána jövő generációnak.”

Novak Djokovics, 24-szeres Grand Slam-tornagyőztes: „A kitartásod, a küzdeni tudásod, az energia, amit magaddal hoztál, az erő olyasvalami, amit tanulmányozni fognak, és sok-sok utánunk érkező generációnak átadnak majd. Megtiszteltetést jelent és izgatottá tesz, hogy a riválisodnak neveznek. A tenisz és a sport világának hiányozni fog az a hihetetlen energia, amit sugároztál.”