Gyáva nyúlból oroszlánkirály – Moncz Attila publicisztikája

AZON GONDOLKODTAM, kinek a helyére fért volna be a 2010-es labdarúgó-világbajnoki döntőt megnyerő Sergio Busquets, Xabi Alonso, Pedro, Xavi, Iniesta középpályássorba. Mert aki egy teremfocimeccsen képes hat gólt rúgni a Real Madrid és a selección legendájának, Iker Casillasnak, valamint olyan erőnléttel, illetve mentalitással büszkélkedhet, mint ő, az a futballban is aligha adja alább a csúcsnál. Csak éppen Rafael Nadal a teniszt választotta, abban teljesedett ki, abban lett minden idők egyik legjobbja. Szimpátiától függően természetesen sohasem lehet eldönteni, hogy „egyik” legjobbja vagy „a” legjobb (utóbbi kapcsán mindjárt jövök egy ellenszavazattal, ami megy Roger Federerre), de hogy salakon ő a valaha volt legnagyobb, azon vitatkozni sem érdemes. Ő a salakkirály, és kész. Tornagyőzelmei több mint kétharmadát, 63-at ezen a borításon könyvelhette el, 2005 áprilisa és 2007 májusa között sorozatban 81 meccset nyert meg a vörös poron – ilyet soha senki sem tudott egyetlen felületen sem, megkockáztatom, a rekord fennmarad az örökkévalóságnak. De a számokkal lehet dobálózni, a gesztusokkal talán kevésbé. Különösen franciákkal nem. Márpedig akire külföldiként főszerepet osztanak az „ő” olimpiájuk megnyitóján, majd a visszavonulásakor az Eiffel-torony mellé vetítik pályafutása legfontosabb pillanatairól készített képes összeállítást, az tényleg csak a legeslegnagyobbak közül való lehet. A 14 Roland Garros-győzelmet, illetve a párizsi salakon elért 112–4-es mérleget nem adták ingyen.

Annyira nem, hogy ezért kemény „testvalutában” fizetett meg Nadal. Mert kedden, amikor órákkal a Botic van de Zandschulptól elszenvedett veresége után kiderült, itt a vége (a Davis-kupa negyeddöntőjében a spanyolok elbukták a hollandok elleni sorsdöntő párost), mindenki tudta, a búcsút nem Rafa feje, hanem a teste idézte elő. Megkövetelte az áldozatot a több mint két évtizedes parádéért. A minden labdamenetbe, minden ütésbe mindent beleviszek stílusért. Aki olyan búcsúbeszédet mond, mint ő Málagában, az fejben még bivalyerős. De aki évek óta hiába jár edzőterembe, hiába próbálja megerősíteni mindenét, a teste rendre megállítja, annak értelmes fejjel meg kell hallania az idők szavát. Így hiába mondta Nadal, hogy kész a pályán meghalni, ezt nyilván nem engedhette meg magának. Sem emberként, sem családapaként, sem a tenisz jövőbeli egyik legjobb nagyköveteként. Nem a csúcson, fanfárok közepette, trófeával a kezében köszönt el („Az csak az amerikai filmekben létezik” – mondta ő), hanem emberként. Szeretetre méltó, Federer mellett a 21. századi tenisz legkedveltebb játékosaként.

Olyan játékosként, aki nyolc évvel így is tovább nyújtotta a pályafutását, mint amennyire előzetesen gondolt. Már 18 évesen közölték vele, hogy a bal lábfejében lévő kis csonttal nagy gond van, kiderült, Müller–Weiss-szindrómával küzd (veleszületett rendellenesség, a lábfej feletti hídja sohasem csontosodott), amin a sporttal járó megterhelés csak rontott. Emellett 23 évesen már olyan volt a térde, mint egy 33 évesé. Akkoriban becsülte úgy, hogy jó, ha 30 éves koráig „eldöcög” a karrierje, aztán jöhet a korai rokkantnyugdíj. Nyolc évet húzott rá, igaz, saját bevallása szerint néha úgy érezte magát, mint aki dzsungelben éli az életét. Hol egy kígyó harapdálta, hol egy tigris.

De ha már állatkertet „nyitottam”, gyorsan hozzáteszem, a pályán oroszlán volt. Civilként pedig, húga, Maribel szerint, gyáva nyuszi. Édesanyja, Ana María Parera a róla készült életrajzi könyvben sem árnyalta túlságosan fia Janus-arcát: „Legbelül egy félelmekkel és bizonytalanságokkal teli, érzékeny ember. Nem szereti a sötétet, inkább világosban, bekapcsolt televízió mellett alszik. És a vihart sem szereti…” Ebből a srácból lett a pályán egy mentális szörny, akivel szemben elképesztően nehéz volt játszani. „Ha el akarsz érni valamit, kell köréd egy védőpajzs, harcossá kell válnod. Ez egyfajta önhipnózis, halálosan komoly játék. Amíg teniszezek, egyetlen mosolyt sem engedek meg magamnak” – árulta el viselkedésével kapcsolatban. A testét meg lehetett törni, a lelkét soha. Több mint tucatnyi Grand Slam-tornát hagyott ki sérülés miatt (Djokovics ugyanezen időszakban mindössze hármat!), így söpört be 22 GS-trófeát – mind a négy helyszínen legalább kettőt.

Alighanem az övé például minden idők legtökéletesebb két hete Grand Slam-viadalon. A 2008-as Roland Garroson a Thomaz Bellucci, Nicolas Devilder, Jarkko Nieminen, Fernando Verdasco, Nicolás Almagro, Novak Djokovics, Roger Federer ágon ment végig. Önmagában gyilkos három salakspecialistát, valamint a nagy hármas másik két tagját egymás után megverni. És akkor szettveszteség nélkül, legfeljebb 12 gémet bukva (Nole vett el ennyit tőle az elődöntőben) vajon milyen? De ha valakinek ez nem lenne elég, a tornát 6:1, 6:3, 6:0-val zárta le az akkor már 12-szeres GS-bajnok Federer ellen. Ennél nem volt és nem is lehetett feljebb.

Ennyi idő távlatából már lehetetlen megmondani, de talán az volt az a mérkőzés, amelyik után én is megbékéltem vele. Érdekes, engem nem a hülye szokásai húztak fel, nem érdekelt, hogy notóriusan kerülte a vonalakat, hogy a szerva előtt rendre a füle mögé tűrte a haját vagy hogy a gatyáját markolászta. Engem a hiperaktivitása, a „tök mindegy, mit ütsz, úgyis visszaadom” stílusa, az egekbe szálló pörgetései idegesítettek végtelenül – minden, amivel például Federert az őrületbe kergette. De megtanultam érte tisztelni. Aztán még meg is kedveltem. És rájöttem, hogy elképesztően igazságtalan lenne csak salakkirályként emlékezni rá. Maximálisan osztom John McEnroe véleményét (még ha a hétszeres Grand Slam-bajnok „kicsit” hosszabb periódust is képes áttekinteni nálam), miszerint ő az általam látott legtöbbet fejlődött játékos. Az első Roland Garros-győzelmekor még csak 177 kilométer volt az első szervái sebességének átlaga, egy április végi ATP-cikk szerint az idén ez majdnem elérte a kétszázat. Egy kizárólag az alapvonalon dolgozó játékosból, részben a kényszer miatt (a teste miatt rövidítenie kellett a pontokat) a mezőny egyik legjobb röptézője lett. Nyilván Djokovics fonák nyesésének vagy Federer elegáns röptéjének a szintjét sohasem érte el, de az is biztos, hogy ők sem keltek versenyre a spanyol pörgetett tenyereseivel. De nem is kellett, a nagy hármas tagjaiban az volt a legjobb, hogy nem egy kaptafára „tenyésztett” teniszezők voltak, hanem más-más úton jutottak el a komplexitás olyan szintjére, amilyen korábban elképzelhetetlen volt. Aligha véletlen, hogy a második világháború és az ő totális dominanciájuk között összesen hárman (Roy Emerson, Rod Laver, Andre Agassi) tudták megnyerni mind a négy nagy tornát, aztán ők hárman néhány éven belül rendre végrehajtották a karrier slamet.

Közülük immár a második nagyság köszönt el. Boris Beckertől Serena Williamsig elég sokan megsiratták az esendő szuperhőst. Természetesen lehet azon gondolkodni, jól tette-e David Ferrer kapitány, hogy nem párosban, hanem egyesben adott neki lehetőséget a hollandok ellen. De mi van, ha a hollandok két nyert egyes után nem akarnak párosozni? Akkor Nadal a kispadról köszön el, ami mindenhez méltatlan lett volna. A Davis-kupához, a teniszhez, Nadalhoz. Kovács „Kokó” István mondta azt Julio Pablo Chacón elleni vereségét követően, hogy a második leütés, illetve a szünet után azért ment vissza a ringbe, mert a harcosnak a csatatéren kell meghalnia. Nadal harcos volt, aki, ahogyan Federer írta, büszkévé tette Spanyolországot, és büszkévé tette az egész teniszvilágot. Vagy ahogyan a Marca című lap fogalmazott: „Köszönjük, köszönjük és még ezerszer köszönjük!”

Tisztelet a legendának. Respeto, leyenda!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!