Ősi angol–magyar futballbarátság, fagyos évtizedekkel

„Mindent, amit erről a sportágról tudunk, Jimmy Hogantől tanultuk”– forrázta le a magyar válogatott titkát firtató angol újságírókat Barcs Sándor, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke 1953-ban, a Wembleyben aratott 6:3-as győzelem után. „Próféta vagy áruló?” – teszi fel a kérdést a kifecsegett futballmágiára utalva 2003-ban Hogan-portrékönyvének címében a szerző, Norman Fox, és ha ezen a csapáson indulunk el, kétségtelenül az ír származású, ám 1882-ben Anglia földjén született korszakos MTK-edző történetével kellene kezdenünk az angol–magyar futballkapcsolat vándorainak szentelt cikkünket.

Azonban indokolt még néhány évet visszarepülnünk az időben, a kulcsember ugyanis egy mára elfeledett manchesteri írógép-kereskedő, bizonyos Edward Shires, aki gondoskodott arról, hogy a szabályok és a játék szelleme után az angol futballtudás is megérkezzen magyar földre. Az Underwood írógépgyár akkor már évek óta Bécsben élő képviselője 1904-ben költözött Budapestre, és játékosként rögtön csatlakozott az MTK csapatához. Egy évvel később sérülése miatt visszavonult, attól kezdve a klub irányításában vett részt. Ő volt az, aki 1911-ben az akkor sorozatban harmadik bajnoki címét szerző Ferencváros nyomasztó fölényét megelégelte és Nagy-Britanniából két meghatározó személyt csábított a Hungária útra: Joseph Lane-t, az angol csatárt, az akkor átadott MTK-stadion első gólszerzőjét, valamint John Tait Robertsont, a hírneves skót edzőt (az 1905-ben alapított Chelsea legelső játékosát, aki az Everton és a Southampton korábbi labdarúgójaként rendkívül otthonosan mozgott az angol futball világában).

„Robertson tett Magyarországon legtöbbet a futball fejlesztése terén – idézi Shirest A magyar futball aranykora című könyvében Jonathan Wilson. – Robertsontól két év alatt többet tanultak a magyarok, mint amennyit mástól tíz év alatt tanultak volna. Munkája és a Lane által mutatott példa eredményeként létrejött az MTK-stílus, az MTK pedig a Ferencváros egyre erősebb és erősebb ellenfelévé vált.”

Hogy miért kellett mégis hazatérnie 1913-ban az alapok lefektetőjének? Az őt Budapestre csábító írógép-kereskedő húsz évvel később sejtelmesen utalt a távozás okaira: „Kár, hogy Robertson nem volt antialkoholista...”

Három évvel a brit futball magyarországi ősmisszionáriusának rejtélyes továbbállása után, Bécsben töltött – szakmai sikerekben bővelkedő, ugyanakkor háborús raboskodással terhes – éveit követően színre lépett Budapesten a Barcs által megnevezett nagy tanítómester, Jimmy Hogan. Európa legszebb városaként emlegette fővárosunkat, ahol az MTK edzőjeként virágkort teremtett a Hungária úton, három bajnoki címhez segítve a csapatot. Nem mellesleg felfedezte a magyar futball két korszakos egyéniségét, miközben a Városligetben sétálgatva két egymással passzolgató fiatalemberre lett figyelmes... „Angolul tanultak, és gyakorlásképpen szívesen szóba elegyedtek velem. Lecsaptam rájuk, és azt mondtam: »Ők az enyémek.«” Az egyiket Orth Györgynek, a másikat Braun Józsefnek, közismert becenevén Csibinek hívták.

„Néha azzal vádolnak, hogy a rövid passzos játék szakértője vagyok. Ez egyszerűen nevetséges! Aki látta a magyarok játékát, annak el kell ismernie, hogy rövid passzokat, keresztlabdákat, indításokat és hátrapasszokat egyaránt alkalmaztunk – és minden mást is, ami hozzájárult ahhoz, hogy a lehető legtöbbet legyen nálunk a labda” – vallotta Hogan az MTK-nál meghonosított futballstílusról (amelynek kialakításában munkássága előtt és után a szintén szigetországi Ernst Street, William Holmes, Barney Gannon és Herbert Burgess is közrejátszott), általános benyomásait pedig így foglalta össze: „Sohasem felejtem a magyarok kedvességét, ahogyan az osztrákok, németek iránt táplált ellenszenvüket sem.”

Az utóbbi megjegyzés a központi hatalmak hátországában jelentkező indulatokra utal, ám a világháború hatásait a következő években is közvetlenül megsínylette a magyar sport. A Sporthírlap 1920-ban arról írt, hogy a háborús vesztesek elleni sportbojkott lehet az akadálya Plattkó Ferenc Angliába szerződésének, más források pedig arról cikkeztek, hogy csak jugoszláv vagy csehszlovák útlevéllel lenne lehetséges nyélbe ütni az egyezséget. Ha összejön, a korszak kiváló kapusa lett volna az első ismert magyar futballista a kontinens játékospiacától akkoriban még elzárkózó Angliában. A később a Barcelonánál fényes pályát befutó kapus valóban töltött rövid időt a Middlesbrough-nál, ragyogó védései nagy hatást keltettek, a megállapodást azonban nem írták alá. (Tegyük hozzá, Plattkó később, 1936-ban megfordult az Arsenalnál – mondják, nem hivatalosan még edző is volt –, 1939-ben pedig tanulmányúton járt Angliában.)

A két világháború között jelentős játékos- és edzőexpanzió jellemezte a magyar futballt, ezért is lapoztuk fel kíváncsian a Kalandozó magyar labdarúgók című, 1999-ben kiadott kötetet, hátha az angol labdarúgásban is képviselte hazánkat néhány jeles futballszemély. A gyűjtésben szereplő nevek azonban többnyire jelentéktelen csapatoknál, esetleg korosztályos együtteseknél, néhány esetben azonosítatlan időszakban megforduló játékosokat takarnak, az érdekesebbek inkább csak későbbi évtizedekhez köthetők. Ilyen például az 1956-ban az ifjúsági válogatott tagjaival kint ragadt, később a Borussia Dortmundnál kibontakozó Vincze Imre (1939–2019), aki 2017-ben a Ch. Gáll Andrásnak adott FourFourTwo-interjúban beszélt a kalandos kezdetekről.

„Imre Kaldor, azaz Káldor Imre villájába kerültem, akit az angol királynő lorddá ütött, Cambridge-ben egyetemi tanár volt, és akkoriban az ENSZ gazdasági igazgatója, szóval, hatalmas koponya és dúsgazdag ember. Egy évig laktam náluk, kertészi, házvezetői feladatokat láttam el, s közben lejártam tréningezni a Cambridge Unitedba. Engem csak a futball érdekelt, de nem tudtak leigazolni, mert élt a tizennégy hónapos eltiltásom! Utóbb beajánlottak a Wolverhamptonhoz, ahol Billy Wright, az angolok legendás középfedezete is játszott. Heti nyolc fontot kerestem szerződtetett ifjúsági futballistaként – Wright és társai az edzéseken bemutatták nekünk, fiataloknak, hogy mit kell csinálnunk –, épphogy megéltem belőle, de csak úgy, hogy Káldoréknál kosztoltam. Feketén játszottam, mert nem volt még engedélyem.”

Vinczéhez hasonlóan a magyar futball 1956 után nyugaton ragadt nagyjai, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán és Kocsis Sándor is szembenéztek a FIFA-eltiltással. Kevéssé ismert epizód, hogy az 1958. február 6-án bekövetkezett müncheni légi katasztrófában nyolc labdarúgóját elveszítő Manchester United a gátló körülménnyel együtt is komolyan fontolóra vette, külön engedélyt kérve villámgyorsan szerződteti a három „szabadúszót”. Erről maga Puskás Ferenc is beszélt Rogan P. Taylor 1997-es Puskás-könyvében, Cliff Butler, a United klubtörténésze pedig a The Manchester Evening Newsnak azt is elmondta, pontosan miért hiúsult meg a terv: „Angliában érvényben volt a heti húszfontos fizetési plafon, Puskást pedig utóbb heti 600-700 fontnak megfelelő fizetésért szerződtette a Real Madrid.” Jimmy Murphy, a „Matt... United... and me” című könyv szerzője hozzáteszi, ha találtak is volna kiskaput a korlát kijátszására, a klubvezetőségben időközben felülkerekedett az a szándék, hogy külföldi csillagok helyett inkább helyi, angol játékosokkal töltsék fel a csapatot.

A negyvenes évek végétől Magyarország és Anglia között a politikai rendszerek közötti átjárhatatlan fal akadályozta az esetleges játékosmozgásokat, hosszú idő után az első kiköltöző Csucsánszky Zoltán lett volna. A Videotonnal az 1988–1989-es idényben bajnoki negyedik, a Népsport osztályzatai alapján az év labdarúgójának választott 24 éves középpályást meghívta próbajátékra az angol első osztályú Coventry City.

„Tíz napot töltöttem a csapatnál, minden jól ment, elő volt már készítve a szerződés, amikor az utolsó napon az utolsó edzőmeccs utolsó félórájában egy labdára rosszul mozdultam, és keresztszalag-szakadást szenvedtem – beszélte el az esetet lapunknak a korábbi futballista. – Szoktam mondani baráti körben, ha nem így alakul, most már bizonyára hatszáz angol élvonalbeli meccs lenne a lábamban...”

Aztán csak megjelent az első magyar fecske a csatornán túl: Kozma Istvánt még a Premier League 1992 nyári születése előtt fél évvel, 1992 januárjában megvásárolta a Liverpool 300 ezer fontért a skót Dunferm­line-tól. A tavasz folyamán öt bajnokin és két kupamérkőzésen szerepelt Graeme Souness csapatában, és bár a Sunderland elleni londoni döntőn (2–0) nem lépett pálya, FA-kupa-győztesnek mondhatja magát.

„Ez még a régi Wembley volt, és telt ház – idézte fel a kupagyőzelem napját Ághassi Attilának a Telex oldalán közölt interjújában. – A kispad mögött ültünk, emlékszem, Grobbelaar az egyik védésnél beverte a fejét a kapufába. McManaman nagyot játszott azon a meccsen, akit csak rongylábúnak becéztem, a kiismerhetetlen irányváltásai, cselei miatt. (...) Másnap mentünk haza Liverpoolba, hatalmas ünneplés kezdődött, először egy nyitott emeletes buszon vittek körbe minket a városon, ahol rengeteg ereklyét dobtak fel hozzánk, aztán bebuszoztunk a stadionunkba és telt ház előtt folytatódott a mámor.”

Kozma István azonban nemcsak az angliai rivaldafényt tapasztalta meg, hanem az angol sportsajtó sokszor igazságtalannak ható, szélsőséges hangját is: 2007-ben a The Times szurkolói véleményekre alapozva listát készített a Premier League legrosszabb átigazolásairól, és az ötvenes rangsorban – Ali Dia, Tomas Brolin és Gus Caesar mögött – negyedik helyen a magyar játékost szerepeltették. Tény, az első teljes idénye balul sikerült, az 1992–1993-as bajnokságban egyszer jutott szóhoz cserejátékosként – na de a Liverpool cserejátékosaként!

Nem kímélték az angol lapok később Torghelle Sándort sem, aki már a két­ezres évek népes angliai magyar futballdelegációjának volt a tagja és küzdelmes idényt töltött 2004–2005-ben a Crys­tal Palace-nál. A 750 ezer fontért vásárolt csatár (a The Sun szakírója, Mark Irwin gonosz megállapítása szerint ebből 745 ezer font kidobott pénz volt) 12 bajnoki mérkőzésén nem szerzett gólt, a Ligakupában viszont összejött neki.

„Utólag visszanézve: kevés, nagyon kevés meccset játszottam Angliában, de ennek sok összetevője volt – értékelt az 1982-es születésű támadó Somogyi Zsolt kollégánk segítségével megírt önéletrajzi könyvében. – Túl nagy ugrás volt a magyar bajnokságból rögvest a Premier League-be menni, de nem bántam meg egy percig sem, hogy oda igazoltam, hogy kipróbáltam magam, és nem csak a pénz miatt. Több lettem, tanultam, felgyorsult a játékom.”

Gera Zoltán a West Bromnál kezdte meg angliai karrierjét

Buzsáky Ákos közönségkedvenc lett a QPR-nál

A cikkünkhöz mellékelt infografikáról is leolvasható, hogy a nagy magyar játékosinvázió 2004-ben kezdődött, nem véletlenül: Magyarország május 1-jén csatlakozott az Európa Unióhoz, az Egyesült Királyság pedig rögtön megnyitotta a munkaerőpiacot a magyarok előtt. Noha összeállításunk csak a Premier League-játékosokra összpontosít, tény, a következő években a másod- és a harmadosztály csapatainál is sorra bukkantak fel magyar labdarúgók. Az élvonalban huzamosabb ideig, több idényen keresztül három magyar kapus is szerepelt – Bogdán Ádám, Fülöp Márton és Király Gábor –, a legerősebb nyomot azonban alighanem az Angliában egy évtizeden át futballozó Gera Zoltán hagyta, aki 2004-ben 1.5 millió fontért szerződött a Ferencvárosból a West Bromwich Albionba, majd a Fulhammel a 2009–2010-es idényben Európa-liga-ezüstérmet nyert. A londoni klubnál azon a nyáron kiérdemelte az Év legjobbja elismerést, visszaadva valamit abból, amit Barcs elmondása szerint a magyar labdarúgás az angol tanítómestereknek köszönhet.