Schäfer András: Ez lesz az az év, amelyre mindig szívesen gondolok majd vissza!

– Mi az első karácsonyi ajándék, amire emlékszik?
– Hűha...! Megvan! Thierry Henry volt a kedvenc játékosom, kaptam egy olyan bábut, amely őt formázta meg. Nem akármilyen figura volt ám! Ha hátrahúztam az egyik lábát, és megnyomtam a hátán lévő gombot, lőtt egy nagyot. Édesapám még labdát is szerzett hozzá – egy nap úgy jött haza, hogy a zsebében lapult egy csocsógolyó. Hogy honnan hozta, fedje jótékony homály... Na, azzal a bordó Arsenal-mezes Henry-bábúval sokat játszottam.

– Megvan még?
– Valahol meg kell lennie! Az biztos, hogy nem dobtuk ki, nem ajándékoztuk el. Bár ahogy ismerem magam, úgy lett eltéve, hogy a mez elszakadt, a lába meg el volt törve... Azért örülnék neki, ha előkerülne, tényleg nagyon szerettem.

– Gyerekkorában miből volt több a karácsonyfa alatt, foci- vagy kosárlabdából?
– Inkább utóbbiból. Meséltem már korábban is arról, hogy a családunk odavan a kosárlabdáért, nekem is az a kedvenc sportágam a futball mellett. Egyéves voltam, amikor édesapám a nyakába ültetett, és vitt Falco-meccsre. Akkor még nem épült fel az Arena Savaria, az emberek a régi kiscsarnokban zsúfolódtak össze. A bátyám, Péter kosarazott is, először én is azzal próbálkoztam, de a magasságom nem sokat segített... Szerintem jól jártam a sportágváltással. A kosárlabda iránti szeretet viszont nem múlt el, ha tehetem, kimegyek dobálni, miközben az NB I-et éppúgy követem, mint az NBA-t. Ennélfogva, ha kapok olyan ajándékot, ami a kosárlabdához köthető, legyen szó csuklószorítóról vagy cipőről, annak nagyon tudok örülni. Anyukám mindig megkérdezi tőlem, mit szeretnék, mire azt felelem, hogy köszönöm, mindenem megvan, de egy mez bármikor jöhet.

– Volt olyan ajándék, amire mindennél jobban vágyott, és meg is kapta?
– Volt! A testvéremmel közösen kaptunk egy PlayStation 3-at, sokat nyúztuk, talán túl sokat is.

– Volt olyan is, amire hiába ácsingózott?
– Pókember-rajongó voltam, és egy tévéreklámban láttam azt a játékot, amely kézre szerelve hálót vet ki. Apukám azonban közölte, ilyet a Jézuska nem tud hozni... Panaszra ugyanakkor sohasem volt okom, amiről egy gyerek álmodhat, én megkaptam. Imádtam és imádom a karácsonyt, huszonkét évesen ugyanúgy várom, ahogyan gyerekfejjel. Jó itthon lenni a szeretteimmel! Hogy mit jelent a család, valójában akkor döbbentem rá, amikor tizenöt évesen az Illés Akadémiától az MTK-hoz szerződtem. Elkerültem otthonról, egyik pillanatról a másikra megváltozott az életem, a szüleimmel legfeljebb telefonon tudtam beszélni. Megesett, hogy csak magamra számíthattam, de ennek is volt jó oldala: megerősített, hogy egy-egy harcot egyedül vívtam meg. A mai napig merítek abból, amit akkor tapasztaltam. Szóval ott tartottunk, hogy jó itthon lenni. Nagyon szeretem ezt az időszakot. Már napok óta karácsonyi lázban égek, bár azt be kell vallanom, hogy nem hallgatom reggeltől estig az ünnepi slágereket, az már sok lenne. Inkább játszom a kutyákkal. Az alkalomra való tekintettel ilyenkor amúgy is többet lehetnek bent a házban, mint máskor.

– Hány kutyáról van szó?
– Háromról. Két akita inuról, Maciról és Sániról, valamint egy corgiról, Nancyről, ő igen féltékeny a másik kettőre. Nancy gyakran van velem, akkor vigyáznak rá a szüleim, ha sokat vagyok úton, ha egyik meccs követi a másikat. Úgy veszem észre, örülnek is annak, amikor rájuk bízom – mivel a tesómmal korán kirepültünk otthonról, pótgyerekként kezelik.

– Hogyan teltek a karácsony előtti napok?
– Lelkiismeret-furdalással.

– Ezt hogy értsük?
– Négy napig nem csináltam semmit. Egyfelől jólesett pihenni, másfelől nem szeretem a semmittevést. Nem vagyok az a típus, aki szeret teljesen leállni, ha van rá lehetőség, mozgok. Huszonhetedikén indul az a program, amit a DAC szakmai stábjától kaptunk, de előtte már mindenképpen akarok futni és erősíteni. Tavaly bevált ez a módszer, a felkészülés során sokat segített, hogy önszorgalomból pluszmunkát végeztem. Köszönettel tartozom ezért Király Gábornak, aki lehetőséget adott, hogy a sportegyesületénél eddzek. Ráadásul nem is kellett messzire mennem, mert a szülői ház légvonalban kétszáz méterre van a létesítménytől. Apuék jó helyet választottak egykoron...

– Ezt viszonozva segít a karácsonyi teendőkben?
– A főzésben nem, ám a fadíszítést vállalom! A nagyszülők szállítását szintén. Ja és van még valami, amiért felelősek vagyunk Petivel: a jókedvért! S ha ez nem lenne elég, tavaly vettem egy kerti sütőt a szüleimnek, ha grillezni kell, ott vagyok!

– Télen is?
– Télen-nyáron! Sütnivaló mindig akad.

– Miközben a húsokat forgatja, eltöpreng azon, mit ért el ebben az esztendőben?
– Közeleg az év vége, voltaképpen itt a számvetés ideje, úgyhogy igen. Sokkal több jó történt velem, mint rossz. Imádtam ezt az évet! Hihetetlen élményekben volt részem, 2021 igencsak közel áll a szívemhez. Semmi kétség, ez lesz az az év, amelyre mindig szívesen gondolok majd vissza. Csak remélni tudom, hogy a következő esztendők is hasonlóan szépen alakulnak. Minden bizonnyal lesznek akadályok, amiket le kell küzdenem, de mindenképpen szeretném azt az irányt követni, amerre az idén elindultam. Sok időm még nem volt arra, hogy eltűnődjem azon, honnan hova jutottam idén, de azt már most kijelenthetem, ha összevetem azzal az idénnyel, amit Olaszországban töltöttem, és amikor a kevés játéklehetőség miatt nagyon magam alatt voltam, ég és föld a különbség. Kíváncsian várom, jövőre mire leszek képes. A léc mindenesetre magasra került, mert ez volt eddigi pályafutásom legjobb éve.

– Ezt mi mondatja önnel?
– Az említett élményeken túl az, hogy sok díjat nyertem, sok gólt lőttem, sokat játszottam. Ennek is betudható, hogy az idény végére elfáradtam, főleg fejben. De ezért is jó itthon lenni, családi körben gyorsan feltöltődöm. S ha már itt tartunk, hadd tegyem hozzá, hogy a szüleimtől és a testvéremtől rengeteg segítséget kapok, ha netán hullámvölgybe kerülök, rájuk mindig számíthatok. S van még egy „gyógymód”: ha nehézségbe ütközöm, gondolatban visszakalandozom az örömteli pillanatokhoz. Úgy érzem, mostanra jelentős változáson mentem át ahhoz képest, ahogyan még Olaszországban kezeltem a helyzetet, sokkal érettebb vagyok, másként fogom fel a dolgokat, mindenben a jót keresem. Próbálok jobb és még jobb lenni.

– Úgy tartják, mindig van feljebb.
– Magam is így vélem. Különben is: régen rossz lenne, ha huszonkét évesen elértem volna a maximumot. Igyekszem folyamatosan fejlődni. Ha többet nem is, egyet ígérhetek: ami rajtam múlik, elkövetem ennek érdekében.

– Van, ami esetleg felülmúlhatatlan?
– Hát... A müncheni Európa-bajnoki csoportmeccsen elért gólom jelen pillanatban fölényesen vezeti a képzeletbeli rangsort. Más kérdés, hogy a mérkőzés lefújását követően nem biztos, hogy ezt mondtam volna. Sőt biztos, hogy nem ezt mondtam volna! Akkor iszonyúan csalódott voltam, hiszen percekre voltunk attól, hogy Németországot legyőzve, jókora bravúrt elérve továbbjussunk a csoportból. Közel, nagyon közel voltunk a csodához, talán ezért is volt nehéz megemészteni, hogy végül nem jártunk sikerrel.

– A szövetségi kapitány, Marco Rossi a minap beszélt erről, de azt sem titkolta, a kezdeti szomorúságot napok múltán felváltotta az az érzés, hogy bár a csoda elmaradt, nagyot alkotott a csapat. Ön is így volt ezzel?
– Nekem azért több időre volt szükségem. Hetekbe telt, mire bennem is tudatosult, hogy nincs okom keseregni. Mindazonáltal némi hiányérzet mindig lesz bennem amiatt, hogy a csoportkör befejeztével nekünk véget ért az Eb. Amúgy fenomenális, egyben lélekemelő volt az Európa-bajnokság. Nehéz szavakba önteni, mit jelent nekem, hogy részese lehettem. Felejthetetlenek napok voltak! Az a szeretet, amit a szurkolóktól kaptunk, az a hangulat, ami a telt házas Puskás Arénában uralkodott, és mindaz, ami az Eb-t övezte, életem végéig elkísér.

SCHÄFER ANDRÁS NÉMETEK ELLEN SZERZETT EB-GÓLJA

– Tehát a Manuel Neuernek fejelt gólja a csúcs?
– Egyértelműen! Mindamellett szerencsés fickó vagyok, mert számos öröm ért még az idén. Gondolok itt a lengyelek ellen, vagy a Slovannak lőtt gólomra. Attól a naptól kezdve, hogy Dunaszerdahelyre igazoltam, arról álmodtam, hogy a zsúfolásig telt Mol Arénában hatalmas gólt rúgok a pozsonyiaknak. A pandémia okozta helyzetben sajnos nem lehetett eladni az összes jegyet, nyolcezren így is jelen lehettek azon a szeptemberi mérkőzésen, amelyen a vágyam teljesült. Hú, de boldog voltam!

– Hogy az öröme teljes legyen: a DAC drukkerei önt szavazták meg az ősz legjobb labdarúgójának, mi több, az esztendő legszebb góljáért járó kitüntetést is „bezsebelte” a Liptószentmiklós elleni találatával. Ezek után adódik a kérdés, miből jutott több erre az évre, díjból vagy gólból?
– Ha minden elismerést ideveszünk, alighanem abból. Az igazság az, hogy nem vagyok gólzsák. Ha a kapuba találok, vagy mázlim van, vagy a rám jellemző módon sikerül, vagy bombagólt lövök. Ha nem tévedek, ez évben összesen hat gól fűződik a nevemhez, volt ilyen is, olyan is, amolyan is.

– Árulja el, milyen az a gól, amely Schäfer Andrásra jellemző?
– Olyan, mint a németek és a lengyelek elleni fejesem. Gólszépségversenyt egyikkel sem lehetne nyerni, de az akarat látszik rajta.

– Nincs is hiányérzet önben 2021-et illetően?
– Azért van. Elsősorban az Eb-búcsú, másodsorban a világbajnoki selejtezősorozat, végül, de nem utolsósorban a DAC őszi szereplése miatt. Volt egy merész álmunk, szerettük volna kiharcolni a vb-szereplés lehetőségét, sajnos nem sikerült. Jóllehet, ezzel is úgy vagyok már, hogy a jóba kapaszkodom: azok után, hogy volt három-négy rossz meccsünk, megmutattuk, van bennünk tartás. Aki kicsit is benne van a futballban, tisztában van azzal, hogy ha egymás után több mérkőzés nem úgy alakul egy csapat életében, ahogy azt szeretné, az alaposan megviseli a játékosokat. Minket is megtört, hogy Anglia, Albánia és Andorra ellen nem úgy teljesítettünk, ahogy előzetesen reméltük, de ahogy kimásztunk a gödörből, arról tanúskodik, van bennünk lelkierő. Előbb döntetlent értünk el a Wembleyben, majd hoztuk a kötelezőt San Marino ellen, végül a varsói győzelemmel zártuk az évet. Ha abból indulunk ki, hogy mindenki az utolsó meccsre emlékszik, jók vagyunk... Ami pedig a DAC-ot illeti, van egy jó példa előttünk: a legutóbbi tavaszunk, amikor nagyon hajráztunk. Ugyan tetemes volt a Slovan előnye, végül csak az utolsó előtti fordulóban dőlt el a bajnoki cím sorsa. Emlékezetes marad a májusi, pozsonyi győzelmünk, majd az éjszakai szurkolói fogadtatás a Mol Akadémián. A mostani keretünket zömében fiatalok alkotják, de egy jó kezdéssel megint elindulhatunk felfelé. Az első két helyezettel, a Slovannal és a Nagyszombattal szemben jelentős a hátrányunk, de a dobogó alsó fokától csupán három pontra vagyunk. Van min javítanunk, és hiszem, hogy javítunk is.

– Visszatérve 2021-re: hab a tortán, hogy a Magyar Labdarúgó-szövetség idén önt választotta meg az év labdarúgójának?
– Ez elképesztő! Nem is értettem, miért engem... Amikor értesültem róla, az ugrott be: hoppá, ez óriási! Amilyen boldog voltam én, a családom olyan büszke. Igaz, én is nagyon büszke voltam, vagyok és leszek erre!

– Ön kinek ítélte volna a díjat?
– Ha én vagyok a legrosszabb játékos a csapatban, akkor is magamnak... Komolyra fordítva: a Bundesligában évről évre bizonyítókkal és a nemzetközi színtéren „berobbanó” Szalai Attilával az élen több olyan futballista is tagja a válogatott keretének, aki megérdemelné az elismerést. Csak ismételni tudom: nagy szó, hogy engem találtak méltónak a címre.

– Két éve ilyenkor hitte volna, hogy idáig jut?
– Amikor Olaszországban próbáltam megbirkózni a nehézségekkel, akkor sem kezeltem rosszul a helyzetet. Sohasem voltam az a típus, aki temeti magát. Az természetesen távolinak tűnt, hogy mostanra az év labdarúgója leszek Magyarországon, de az sem volt bennem, hogy itt a vég, nincs értelme a folytatásnak! Reálisan láttam magam, tudtam, hogy kellő elszántsággal, megfelelő motivációval, sok edzéssel és munkával elérhetek oda, ahova szeretnék. A mélyből egészen magasra kapaszkodtam fel, és ez bizony jó érzés. Ehhez kellett, hogy a válogatottban és Dunaszerdahelyen is bízzanak bennem. És minek is tagadjam, az is kellett, hogy meghatározó játékosok sajnálatos kidőlése nyissa meg előttem az utat.

– Sokak szerint már elképzelhetetlen a nemzeti együttes Schäfer András nélkül.
– Aki így gondolja, annak köszönöm, de aki ismer, azt is tudja, hogy a helyükön kezelem a dolgokat. A DAC-ban már alapembernek tartom magam, a válogatottban nem. Attól még, hogy élvezem Marco Rossi bizalmát, nem dőlök hátra. Egyrészről nem szokásom, másrészről ez a válogatott, vagyis a nemzet legjobb labdarúgóit felvonultató csapat, amelyből sokkal könnyebb kikerülni, mint bekerülni. Bármikor felbukkanhat egy tehetség, aki kiszoríthat, úgyhogy már csak azért is törekednem kell arra, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam.

– Június negyedikét nevezhetjük az áttörés napjának? Ciprus ellen először volt kezdő a válogatottban, és az első gólját is aznap szerezte meg.
– Igen, nevezhetjük annak, még jól is hangzik! Azért remélem, a korábbi meccseken mutatott játékommal sem okoztam csalódást. A gólt abban a tizenhármas mezben értem el, amit normál esetben jó barátom, Kalmár Zsolt viselt volna. Fájdalom, március végén, Andorrában súlyos térdsérülést szenvedett, holott ha valaki megérdemelte volna, hogy pályára lépjen az Európa-bajnokságon, az ő. A szerelésekért felelős Hegyesi Laci bácsi vetette fel, hogy Zsolt távollétében legyek tizenhármas, amikor megkérdeztem tőle, magamra ölthetem-e, nyomban rábólintott. Talán még meg is áldotta. Szerencsét hozott nekem a tizenhármas, de ígérem, abban a percben, hogy megint köztünk lesz, egy hangos „köszönöm” kíséretében visszaadom neki.

– Hallani, a gyerekek ma már az ön szerelésére vágynak.
– Sok levelet és még több szeretetet kapok tőlük. Az is jóleső érzéssel tölt el, hogy sok szülő keres meg, hogy tanácsot kérjen gyermekének, és jó néhányan aláírást vagy mezt is szeretnének. Ha minden kívánságot nem is tudok teljesíteni, ami tőlem telik, megteszem. Próbálok minden téren jó példát mutatni, ahol lehet, segítek. Nem verjük nagydobra, de lassan hagyománnyá válik, hogy a bátyámmal az ünnepek előtt elmegyünk árvaházakba, hogy a magunk módján szebbé tegyük a gyerekek karácsonyát. Ilyenkor újra és újra rádöbbenek, hogy egyetlen tábla csokival is mekkora örömöt lehet szerezni.

– Sokak szemébe az a bizonyos müncheni fotó könnyeket csalt...
– Az enyémbe is. A meccs után készült, ugyebár, amíg én sírtam, Marco Rossi mosolyogva ölelt magához. Igyekezett lelket önteni belém, azt mondta, legyek büszke, mert amit tettem, szép volt. Abban a képben szinte minden benne volt.

– Azóta hányszor vetett rá pillantást?
– Szerintem tizedannyiszor, mint az anyukám... Olykor persze jó ránézni. Ahogyan a különböző relikviákra is. A rendelő, amelyben apuék dolgoznak, úgy néz ki, mint egy futballmúzeum. Tele van mezekkel és különböző ereklyékkel, bármerre járok, hoznom kell valamit. Ha úgy jövök haza, hogy nincs nálam a meccsfüzet, még a fejemre is koppintanak.

– Tegyük fel, egyet kívánhatna 2022-re. Mi lenne az?
– Egészség legyen, az a legfontosabb. Minden másért meg lehet küzdeni. Mint említettem, én is azt szeretném, hogy még jobb játékos legyek, ez leginkább rajtam áll vagy bukik. A karrierem során semmit sem kaptam ajándékba, amit elértem, azért becsülettel megharcoltam – ezen az úton akarok továbbmenni.

– Van olyan ajándék, amire nagyon vágyik most? Egy Henry-figurára, netán a pókemberes játékra?
– Ahogy mondtam, megvan mindenem, így a legjobban annak örülök, ha együtt lehetek a családommal. Na jó, ha kapok egy csuklószorítót vagy egy sportcipőt, azért nem leszek szomorú. S ha még az Henry-bábu is ott lesz a fa alatt, ez lesz életem legszebb karácsonya...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 24-i lapszámában jelent meg.)