Tovarisi, konyec! – ma 30 éve játszották az utolsó szovjet–magyar meccset

Az első két moszkvai – 2002-ben hivatalossá minősített – mérkőzésen (1952: 1:1, 2:1) a házigazdák Moszkva válogatottja néven álltak ki. Nemcsak ellenünk szerepeltek ezzel az elnevezéssel, hanem más barátságos mérkőzéseken is. Csapatunk egy meccsre utazott ki, Sebes Gusztáv szövetségi kapitány itthonról kapott ukázt, hogy még egyszer ki kell állni... Buzánszky Jenő Kő András Szemétből mentett dicsőségünk című könyvében megemlítette, a szovjetek bizonyítani akarták, hogy jobbak nálunk. Az Aranycsapat jobbhátvédje ugyanakkor kiemelte, a szovjetek ellen általában dupla prémiumért játszottak, hogy nyerjenek, amivel a közvéleménynek is bizonyítják, hogy nem fekszenek le a „nagy testvérnek”.

MAGYARORSZÁG–SZOVJETUNIÓ 2–1 (vb-selejtező, 1977. április 30., Népstadion)

KIESETT A PEZSGŐSÜVEG

A csapatot városnézésre vitték, a szövetségi kapitány ennek nem örült, mondván, a meccsnapon ez fárasztja a futballistákat. Egy kinti „jóakarója” csak Sebes dohogását tolmácsolta Rákosi Mátyásnak, aki a kapitány beszámolója után hirtelen megkérdezte: „Hallom, nem tetszett a Kreml múzeuma?” Sebes megmagyarázta, a pártfőtitkár útjára engedte, de a szakvezető szorongott: „Akkoriban nagyon sok vezető állású személy tűnt el egyik napról a másikra, olyanok, akik szívvel-lélekkel a rendszer hívei voltak.” (Sebes: Örömök és csalódások) Szusza Ferenc az első mérkőzésen középcsatárt játszott, a második félidőben Palotás Péter váltotta, ő egyenlített 1:1-re, a második találkozón Szusza nem lépett pályára. A 2:1-es vereség után együttesünk néhány tagja a Vörös térre néző szálloda egyik szobájában iszogatott, s egy pezsgősüveg kiesett az ablakon, éppen arra a sávra, amelyet csak a központi bizottság kiváltságos tagjai használhattak gépkocsijukkal. Lett is nagy ribillió. Szusza és Bozsik lakott a szobában, ahonnan kirepült az üveg. Ki dobta ki? A rendőröknek Bozsik azt válaszolta, nem ő volt, Szusza tudta, hogy Buzánszky volt a vétkes, de nem árulta el, más kérdés, hogy a csapat hazautazott, de az újpesti csatárt még ott tartották a kihallgatásokon. A meccsek májusban voltak, Szusza a szabótól tudta meg, hogy nem utazik a helsinki olimpiára, a ruháját Hidegkutira szabták át... Sebes ekkor még kereste a csapatát, az is közrejátszott Szusza mellőzésében, hogy a kapitány más felfogású centert keresett, plusz a moszkvai intermezzo – egyáltalán, hogy gyanúba keveredett – nem javított a Dózsa-játékos helyzetén.

KOMMUNIZMUS, LEGYŐZVE

Az 1956-os forradalomig még háromszor találkoztak a csapatok. A Népsport felvezetésének súlypontjában az 1954-es meccs (Moszkva, 1:1) előtt az állt, hogy ez lesz a két ország válogatottjának első hivatalos mérkőzése. „(...) azok a meleg testvéri kapcsolatok, amelyek a szovjet és a magyar sport között kifejlődtek, valóságos ünneppé avatják ezt a válogatott mérkőzést a legnépszerűbb sportjátékban. (...) a Szovjetunió nemcsak a szabadságot adta kezünkbe, hanem megmutatta a sportban is, hogyan kell élnünk a szabadsággal.” A szaklap értékelése is jól tükrözi a korszellemet: „Végig baráti légkörű küzdelemben alakult ki a döntetlen eredmény a többet támadó magyar és a jobban védekező szovjet csapat között.” Sebes udvarias volt: „Számítani lehet arra, hogy egy-két év múlva a szovjet labdarúgás a világ labdarúgásának élvonalába zárkózik fel.” Az 1955. szeptemberi mérkőzés (Népstadion, 1:1) beharangozója kiemeli: „Ez a sporttalálkozó is szolgálja majd a magyar és szovjet nép közötti barátság elmélyítését, szolgálja mindkét nép sportkultúrájának további fejlesztését.” Tizenegyesből Puskás egyenlített, Czibor azt mondta erről a gólról – lám, az Aranycsapat másik tagja is a lefekvést emlegeti... – jóval később: „Ha akkor azt a tizenegyest nem lövi be, soha az életben nem mosták volna le rólunk, hogy lefeküdtünk az oroszoknak. Öcsi mondhatott volna bármit...” Puskás az 1956-os moszkvai meccs – már nem Sebes volt a kapitány – előtt mondott is, nevezetesen hogy a házigazdák labdái sz...rok, mert szitálnak a levegőben. Mindent bevetett, hogy magyar labdával játsszanak, kiválasztott egyet, amit az egyik szovjet válogatott elkért, mondván, ők is megnézik. Igen ám, de az öltözőfolyosón Puskás észrevette, hogy Devillers francia játékvezető kezében nem a magyar, hanem a hazaiak „dönije” van. Megragadta a bíró kezét, addig ki nem mennek, amíg meg nem lesz a labda. Végül a szovjetek öltözőjében a pad alatt találták meg. Érdemes volt megküzdeni a labdáért, mert a 16. percben Czibor irgalmatlan erővel vágta Jasin kapujába. A győztes gól szerzője az öltözőben megjegyezte: „Legyőztük a kommunizmust!” Az NS szinte áradozott: „A játék egyes időszakaiban gyors, pontos volt az összjáték, a támadásbefejezésekben olyan elemeket lehetett felfedezni – lyukra perdítés, lyukra futás, helyváltoztatás –, amelyek a legjobb magyar válogatottat jellemezték.” Bukovi Márton szövetségi kapitány nem véletlenül mondta: „A világbajnokság óta ez volt a magyar együttes legjelentősebb mérkőzése.” Meg talán az egyik legdurvább is, mert Ogonykov, Sztrelcov és Ivanov faragta a mieinket, igaz Sándor is adott nekik. De a banketten már „régi barátokként” beszélgettek a felek, az NS le is vonta a következtetést: „(...) a megbánás és a megbocsátás szelleme mintha még szorosabbá tette volna a régi sportbarátságot a szovjet és a magyar labdarúgók között.” A gólnak azért volt utóélete: Czibor komáromi szülőházának az ablakát köpködték, dobálták a szemközti szovjet laktanya katonái.

MAGYARORSZÁG–SZOVJETUNIÓ 2–0 (Eb-selejtező, 1978. október 11., Népstadion)

SZABÓ JÓZSEFET PROVOKÁLTÁK

Az 1956-os forradalom után 1957-ben találkozott a két csapat Budapesten (1:2), a sajtóban nem volt utalás, hogy az Aranycsapat felbomlott, s a következő generáció legjobbjai is külföldön maradtak. A meccs előtt Hidegkuti Nándor nyilatkozata utalt erre : „A mi csapatunk természetesen még nem heverte ki a veszteségeket, az eltávozott nagy tudású csatárokat nem könnyű pótolni.” Az Öreg az olimpiai bajnok ellenfélről többek között ezt mondta: „(...) félelmetes erejű csapattá fejlődtek.” A háromtagú válogató bizottságból Baróti Lajos így látta: „Nem érdemeltük meg a vereséget.” Lakat Károly szerint: „Nagy küzdelemben – a jobbik vesztett.” Két tétmérkőzés következett a sorban a Nemzetek Európa-kupája (az Eb elődje) selejtezőjében, az 1958-as, 3:1-re elvesztett találkozó után a Szovjetszkij Szport úgy vélte, „a magyar csapat tudásban nagyon visszaesett”, a Pravdát idézve, „a támadósorban nem volt megértés, egység”. Az egy évvel későbbi visszavágón 1:0-ra vesztettünk, az ellenfélnél „több kiemelkedő teljesítmény volt”. Mihail Jakusin szövetségi kapitány némiképpen atyáskodva jegyezte meg: „Ilyen az élet a sportban; ma győzünk, holnap vereséget szenvedünk.”

Az 1966-os vb-negyeddöntőben Szovjetunió–Magyarország (2:1) mérkőzést rendeztek, Szabó József, a Dinamo Kijev jobbfedezete a 80. születésnapján az NS-nek adott interjúban elmondta: „Az akkori politikai rendszerben nyilvánvaló volt, hiába vagyok magyar, Kijev a Szovjetunióhoz tartozott, tehát a szovjet válogatottban kellett játszanom (40-szeres válogatott – a szerk.). Általában véve nem volt nehéz beilleszkednem. Végül is profi voltam.” Az viszont rosszulesett neki, hogy a mieink kígyót-békát mondtak rá azon a meccsen. Hogy hogyan viselte? „Rosszul. Szidtak, káromkodtak, odamondogattak, provokáltak, hátha elvesztem a fejem, de kibírtam valahogy. Azért is voltam izgatott, mert magyar vér folyik az ereimben.” Arra a felvetésre, hogy melyiket tartja karrierje legjobb mérkőzésének, azt felelte: „A magyar–szovjetet mindenképpen, s ha kérhetném, írja meg, hogy magyar vagyok (...) mert néha ukránoznak, hogy a Szabó...” A meccsen Rákosi Gyula hagyta ki az egyik legnagyobb helyzetet. „Ha határozottabb vagyok Sunderlandben, Lev Jasin kapujától néhány méterre, talán minden másként alakul” – nyilatkozta az NS-nek ugyancsak 80. születésnapja alkalmából a balösszekötő. Szabó Józseffel, az ellenfél kárpátaljai futballistájával abban egyeztek meg, ha ők nyernek, a szovjet csapatok – mármint az 1945 óta ideiglenesen hazánkban állomásozók – kimennek az országból... „Kikaptunk, és látja, ki is mentek. Jó, huszonöt év múlva, de kimentek, nem?”

ÜGYNÖKÖK JÁTSZÓTERE

Rákosi pályára lépett Az 1968-as magyar–szovjet Eb-selejtezőn is. Takács Tibor a Kádár-rendszerben a futballal és az állambiztonság viszonyával foglalkozó könyvében (Szoros emberfogás) írja, a csapat kapusa (Fatér Károly – a szerk.), „Forgács” ügynök azt jelentette a budapesti első mérkőzés előtt, hogy Albert, Rákosi és Farkas János annyira tartott a meccstől, hogy le akarták mondani a játékot (a jelentés szerint Varga Zoltán is ebben sántikált). Rákosi a hálózati személy „Kőművesnek” pedig azt mondta, örülne, ha sérült lenne. „Azért nem kell mindent elhinni. Olyan futballista, mint Albert se tudott csak úgy sérültet jelenteni, pláne én. Örültem, hogy válogatott voltam! Amúgy a Népstadionban kettő nullára nyertünk, Farkas rúgta az egyik gólt, Varga és én is játszottunk. A moszkvai visszavágón meg minden összeesküdött ellenünk. Rossz összeállítás, öngól, kapushiba. Persze, a szurkoló azt mondta, na, megint nem győztek ezek a szemetek!” – reagált korábbi írásunkban a balösszekötő a felvetésre. Albert a próbarúgások után nem vállalta a játékot, a visszavágón Moszkvában játszott, de a 2:0-s előny elfogyott (0:3), Tamás Gyula kapus rossz napot fogott ki, Solymosi Ernő öngólt rúgott... Vörös Csaba a FourFourTwo magazinban a népstadionbeli jegyelosztásról az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött dokumentumokból idézett: „A jegyeket elsősorban munkahelyi kollektíváknak kell biztosítani.” Magyarán: előre meghatározták, kik azok a megbízható emberek, akik részt vehetnek a találkozón. Az egyéni árusításban pedig „a jegyeket úgy kell elosztani, hogy 4-5 db-nál több ne szóljon egymás mellé.” A pénztárosok persze tudtak a manipulációról, arról viszont nem, hogy feltételezésük – „minden harmadik ember kiber lesz a meccsen” – a belügy tudomására jut.

SZOVJETUNIÓ–MAGYARORSZÁG 6–0 (vb-csoportmérkőzés, 1986. június 2., Irapuato)

Az 1972-es Eb-elődöntőben (0–1) Zámbó Sándor kihagyta a 11-est, egy korábban az NS-nek adott interjúban erről ezt mondta: „Ment a duma, hogy le kellett feküdnünk, azért nem rúgtam be a büntetőt. A meccsen változtattam a nekifutási szokásomon és a hatalmas termetű Rudakov kivédte a lövést. Emésztettem magam, mit szólnak majd itthon! Ki is találtam egy történetet, hogy kaptam egy levelet, menjek ki Csepelre a Szabadkikötőbe, s ott ajándék vár. Egy vonatkocsin elhúztak egy ponyvát, amely alatt egy T–34-es tank állt. De én nem vittem haza, hanem telefonáltam Brezsnyev elvtársnak, hogy köszönöm, de a tank nem fér be a garázsomba, inkább küldjenek egy ezerháromszáz köbcentis Zsigulit. És senki sem kételkedett benne, hogy ez igaz!”

RÁCZ LÁSZLÓ NEM ÜNNEPELT

Az 1978-as vb-re kijutáshoz a selejtezőcsoportban mindenképpen meg kellett előzni a Szovjetuniót. Takács Tibor szerint a hetvenes évekbeli magyar–szovjet meccsekről nem kerültek elő jelentések: mintha a sportág irányítói is szerették volna a magyar sikereket. Baróti Lajos szövetségi kapitány így emlékezett az 1977-es magyar–szovjetre (2–1): „Annak ellenére, hogy Kutas (Kutas István, az MLSZ elnöke – a szerk.) nagy kommunista volt, a szovjet válogatott elleni hazai, sorsdöntő mérkőzésen a Himnuszt nem a fúvósok adták elő, hanem a Palestrina Kórus énekelte. A nézők tomboltak, a játékosok közül pedig egy sem volt, aki elfáradt volna azon a mérkőzésen.” Az MLSZ-elnök Kutas és a Központi Bizottság titkára, a puha diktatúra legkeményebb ökle, Biszku Béla ellátogatott a válogatotthoz, és Kutas kijelentette, „győzelem esetén a magyar nép nem marad adósotok”. Biszku ehhez hozzátette, „a politika Leonyid Iljics Brezsnyevre és Kádár Jánosra tartozik, a futball viszont rátok”.

SZOVJETUNIÓ–MAGYARORSZÁG 2–2 (Eb-selejtező, 1991. szeptember 25., Moszkva, Luzsnyiki-stadion)

Az 1986-os vb csoportmérkőzésén 6–0-ra kikaptunk a szovjetektől, a Dinamo Kijev játékosa, a kárpátaljai születésű, 48-szoros válogatott Rácz László az ellenfelet erősítette. Így emlékezett a találkozóra: „Nagy győzelem volt, én voltam az egyetlen az öltözőben, aki nem ünnepelt. Sajnáltam, hogy pont a magyar csapatot vertük meg ennyire. Már a második gól után érezni lehetett, hogy valami történt a magyarokkal, nem futottak rendesen, és kábultak voltak. Nem volt erő bennük, lehetett érezni, hogy valami történt, de hogy mi, azt nem tudom.” Rácz szerint a mieinket az is megzavarhatta, hogy a szovjeteknél edzőváltás volt a vb előtt, és Valerij Lobanovszkijjal másfajta futballt játszott a csapat.

Az 1991-es mérkőzéssel (2–2) véget ért egy fejezet, addig a közvélemény a magyar–szovjet sporttalálkozókat úgy könyvelte el, hogy le kell feküdnünk a „felszabadítóknak”. Már ez utóbbi kifejezés is provokatív volt, mert amellett, hogy kiűzték a német csapatokat, rengeteg munkaképes civilt vittek el „málenkij robotra” a Szovjetunióba, ezeknek az embereknek egy része sohasem vagy csak évek múlva térhetett haza. De ennél is elszomorítóbb volt, hogy a lakosság nem csupán a Budapest utcáin a tankokról kenyeret osztogató katonát, hanem a nőnemű lakosság szinte minden korosztályát megerőszakoló hódítót látta a szovjetekben. Az 1956-os forradalmat leverő ország sportolói pedig az állampolgárok szemében nemcsak ellenfelek, hanem ellenségek lettek – még akkor is, ha a harc a szimbolikus térben, a sportpályán folyt.