– Milyen érzés volt az Anglia elleni négy nullás győzelem, egyben a futballtörténelmi esemény szereplőjének lenni Wolverhamptonban?
– A lefújás utáni pillanatokban az egész mérkőzés, így a végeredmény is szürreálisnak tűnt – mondta a Nemzeti Sportnak Szalai Ádám, a magyar válogatott harmincnégy éves csapatkapitánya. – Akárcsak az idegenbeli győzelem, az angolok elleni hazai siker is örök emlék. Aki átélte, sohasem feledi, de a futballban kevesen élnek meg a múltból. Az ilyen pillanatokat élvezni kell, ám a helyén kell kezelni a győzelmet, mert szeptemberben ismét fontos meccsek várnak ránk.
EGYSZERŰ A TITOK: BE KELL TARTANI A KAPITÁNY KÉRÉSÉT
– A Nemzetek Ligája-csoportban szerzett eddigi hét pont után hol van a reális helye a magyar válogatottnak az európai futballtérképen?
– Az utóbbi évek eredményeinek, a Nemzetek Ligája- és az Európa-bajnoki szerepléseknek köszönhetően páratlan a szurkolói közeg, amely körülveszi a magyar válogatottat, de éppen ilyenkor fontos, hogy ne essünk át a ló túloldalára. Hiba lenne arról beszélni, hogy máris
azonos szinten vagyunk azokkal a válogatottakkal, amelyek ellen bravúros eredményeket értünk el. Inkább azt kell látni, a játékosok, a szakmai stáb, illetve a nemzeti csapatnál dolgozó szakemberek közös érdeme, hogy ki-ki meccseket tudunk játszani a legerősebb válogatottakkal, és időnként meglepetést tudunk szerezni. Rengeteg munka van abban, hogy a csapat évek óta képes borítani a papírformát. Ez példaértékű.
– Mi volt a siker receptje az utóbbi időben?
– Olyan labdarúgók szerepelnek a keretben, akik a legerősebb csapatok ellen is maximálisan betartják a szövetségi kapitány kérését, ha kell, mindössze két nap pihenő után. Emellett ott van a szakmai stáb, amely kidolgozza a tervet a meccsre, és az erőnléti felkészítésünkért felelős csapat profizmusa is elengedhetetlen ahhoz, hogy a játékosok háromnaponta így futballozzanak ilyen szintű riválisokkal szemben. Voltak meccsek, amikor az ellenfél birtokolta többet a labdát, de védekezésben mindig kisegítettük a másikat, és többször megesett, a padról beszálló játékosok döntötték el a mérkőzést. Örömteli, ami most a válogatottat körülveszi, ám ez pillanatnyi állapot. A játékosoknak – különösen a fiataloknak – nem szabad letérniük az útról.
– A válogatott élmények mellett az elmúlt fél év történései is leülepedtek a rövid nyaralás során?
– Az előző év vége és az új esztendő kezdete intenzív volt. Decemberben megműtöttek, ezt követte a felépülés, a visszatérés, majd szinte egyből következett a klubváltás. A magánéletem is mérföldkőhöz érkezett, a labdarúgás mellett van vállalkozásom és jótékonysági alapítványom, illetve edzőképző tanfolyamra járok – akadt néhány szegmense az életemnek, amelyet helyre kellett tennem.
– Elárulja, hogy pontosan mi történt a heidelbergi egyetemi kórház idegsebészetén, és mi volt a fejműtét oka?
– Erről továbbra sem szeretnék a nyilvánosság előtt beszélni, túlságosan személyes jellegű. Maradjunk annyiban, karrierem egyik legnehezebb időszaka volt.
– Rendben, akkor beszéljünk az edzőképzésről: mikor döntött úgy, hogy belevág?
– Még tavaly, a Mainz játékosaként iratkoztam be a tanfolyamra, és az akkori, valamint a bázeli szerződésemet is úgy alakítottam, hogy a képzés fontosabb napjain ott lehessek. Ezen a téren is szeretném a legtöbbet kihozni magamból, ez pedig csak így lehetséges.
A MAGÁNÉLET TABU, DE KIDERÜLT, LÁNYOS APUKA LESZ
– Márciusban volt egy sejtelmes gólöröme az FC Basel színeiben, amely azt sugallta, hamarosan édesapa lesz. Erre gondolt, amikor a magánéletére célzott?
– Igen. Nem szoktam kiteregetni a magánéletemet, igyekszem megtartani saját magamnak, de annyit elárulhatok, augusztus végén édesapa leszek.
– Kislányt vagy kisfiút várnak?
– Lányos apuka leszek, de ennél többet tényleg nem szeretnék erről beszélni.
– Ha a tehetségét, a képzettségét, a mentalitását, a fizikumát, a személyiségét együtt vizsgáljuk, a tizenkét évnyi Bundesliga-szereplés benne volt a karrierjében, vagy ez erőn felüli teljesítmény volt?
– Gyerekkoromtól kezdve két cél lebegett előttem: az egyik, hogy a válogatottban szerepeljek, a másik, hogy megálljam a helyem egy olyan bajnokságban, amelyet mindenki elismer. Ha azt mondanám, kihoztam magamból a maximumot és hátradőlnék, az nem én lennék. Ha bármikor is megelégedtem volna azzal, amit elértem, nem szerepeltem volna tizenkét évig a német élvonalban. A saját vállam veregetése helyett inkább azon töprengek időnként, hogy mit kellett volna jobban és másként csinálnom.
– És mire jutott?
– Ez túl összetett kérdés ahhoz, hogy mélyebben belemenjünk. Maga a játék és a futballt körülvevő közeg is rengeteget változott az utóbbi tíz évben, természetes, ha időnként belegondolok, mikor kellett volna másként döntenem, vagy más utat választanom. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mindennapokban elégedetlen lennék az eddigi karrieremmel, szó sincs róla, de van, hogy agyalok ezeken a kérdéseken.
– Németországban többször váltott klubot, és mindig volt olyan Bundesliga-csapat, amely át akarta igazolni. Miért? Mi az oka, hogy sohasem volt rászorulva arra, hogy alacsonyabb osztályban, gyengébb bajnokságban vagy Magyarországon folytassa pályafutását?
– Talán azért, mert mindig az motivált, hogy abban a bajnokságban küzdjek meg a helyemért és a játékpercekért, amelyben a legnehezebb mindezt kivívni. A Basel ajánlatánál is ezt éreztem, azaz ha harmincnégy évesen lehetőségem van arra, hogy a karrierem új szakaszát egy ilyen nagy múltú klubnál töltsem, meg kell ragadnom az esélyt. Túl a harmincon is olyan csapatba akartam szerződni, amelynél nagy az elvárás, minden poszton konkurenciaharc van, és amelynél profik a körülmények. Nem az volt a célom, hogy pályafutásom utolsó éveit viszonylagos kényelemben töltsem, hanem hogy olyan együttesben szerepeljek, amelyből a válogatottat is segíthetem.
– Ki volt a legjobb edző, akivel Németországban együtt dolgozott, illetve a három legjobb játékos, akivel együtt játszott?
– Nehéz lenne három labdarúgót kiemelni, a szakvezetők közül viszont Thomas Tuchel és Julian Nagelsmann volt a csúcs. Ám biztos vagyok benne, lassan, de biztosan a legutóbbi mainzi edzőm, Bo Svensson is csatlakozik hozzájuk.
– Emberileg mivel lett több Németországban?
– Itt a játékpercekhez és az állandó harchoz kanyarodnék vissza. Akár sportoló valaki, akár nem, akadnak nehezebb és könnyebb időszakok az életében. A nagy kérdés, hogy mindezt hogyan dolgozzuk fel, mennyit tanulunk belőle. A tizenkét év alatt sok nehézséget kellett átélnem és feldolgoznom, de most azt mondom, az egyik legnagyobb ajándék éppen az volt, hogy Németországban, az egyik legerősebb bajnokságban kellett folyamatosan megküzdenem az akadályokkal. Az ember megtanulja kezelni azokat a pillanatokat, amikor rádöbben, nehéz hetek állnak előtte, az itt szerzett tapasztalatokat pedig a magánéletben is lehet kamatoztatni. A sportban nagyon sok olyan leckét megtanultam, amelyeket a civil életemben is hasznosíthatok.
A VÁLOGATOTT KARRIER VÉGE SPONTÁN DÖNTÉS LESZ
– Korábban Philipp Kaufmann, az FC Basel sportvezetője azt mondta lapunknak, a fiatal labdarúgók „terelése” miatt a vezetői képességei is fontos szerepet játszottak a szerződtetésénél. A bázeli öltözőben ezek szerint hasonló a szerepe, mint a válogatottnál?
– Nem azzal kelek és fekszem, hogy a következő edzésen a fiatalokat terelgessem. Ez vagy benne van a személyiségemben és az ösztöneimben, vagy nincs, ha pedig benne van, jön magától. Nem szeretem, ha valaki kijelenti, hogy jó érzékkel foglalkozom a fiatalokkal, vagy hogy milyen jól összetartom a csapatot, mert akkor ez könnyen átmehet valamiféle megjátszott szerepbe. Természetesen örülök, ha segíthetek a fiataloknak, és erről visszajelzést is kapok, de az elsődleges feladatom továbbra is az, hogy az edzéseken és a meccseken olyan teljesítményt nyújtsak, amellyel kivívom a helyem a csapatban. Bízom benne, ez a következő idényben is sikerül.
– Eszem ágában sincs visszavonultatni, de nyilván sokakat érdekel a kérdés: meddig láthatjuk még címeres mezben futballozni?
– A harmincötödik születésnapomhoz közeledve ez a kérdés már bennem is felvetődött. Életem legszebb pillanatai közé tartozik, hogy a világ legerősebb válogatottjai ellen csapatkapitányként vezethetem ki a társaimat, és amíg a mostani szinten tudok edzeni és játszani, illetve amíg erőnlétileg és mentálisan is rendben vagyok, szeretném segíteni a csapatot. Ha egyszer bejelentem, hogy vége, az vélhetően spontán döntés lesz, ilyesmit nem lehet előre megtervezni.
A Magyarországon is elérhető Amazon Prime streamingszolgáltató a közelmúltban Paul Pogbáról készített dokumentumfilmet, amelyben a világbajnok francia középpályás elmondta, tizenhat évesen beilleszkedési gondokkal küzdött a Manchester United akadémiáján, és időbe telt, mire az angol közeg befogadta. Annak idején a tizenhat évesen Németországba szerződő Szalai Ádám szintén tapasztalta, időbe telik, mire elfogadják az új fiút: „Nagyjából hat-nyolc hónap kellett, mire elkezdtem játszani a saját korosztályomban, ráadásul a Stuttgart akadémiája az ország egyik legjobb utánpótlásműhelyének számított. Meghatározó élmény marad az az időszak, amikor tinédzserként a család és a barátok nélkül, egyedül kellett megküzdenem a beilleszkedéssel, és csak saját magamra, a saját eltökéltségemre számíthattam. Azóta sokat változott a világ, ma már az akadémiákon a fiatal játékosokkal is mentális edző foglalkozik, akkoriban más volt a helyzet. Azok az évek maximálisan felkészítettek a profi futballra.” |