Válogatott: megszereztük az olasz válogatott teljes budapesti taktikai tervét!

Csomagot hozott a posta. Jó vastagot, megmarkolni sem könnyű, van benne vagy kétszáz lap, igaz, akadnak köztük duplikációk egyes témákban. Rövid tanulmányozás után világossá válik, hogy ami a kezünkben van, az az olasz válogatott szakmai stábjának teljes taktikai terve és dokumentációs ismeretanyaga a szeptember 26-i Magyarország–Olaszország Nemzetek Ligája-csoportmérkőzésre, amely – mint emlékezetes – az A-liga csoportelsőségéről döntött a Puskás Arénában; a magyar válogatottnak a döntetlen is elég lett volna a négyes döntőbe jutáshoz, ám 2–0-ra az olaszok nyertek. Az értékes paksamétát egy neve elhallgatását kérő hűséges olvasónk juttatta el a Nemzeti Sport szerkesztőségébe, ránk bízta, mit kezdünk vele.

Nem tudhatjuk, véletlenül felejtették-e itt az olaszok, vagy úgy voltak vele, hogy ez a meccs már elmúlt, és úgyis készül minden mérkőzésre külön hasonló elemzés és terv, mindenesetre rendkívüli és talán vissza nem térő alkalom, hogy betekintést nyerjünk Roberto Mancini szövetségi kapitány és neves segítői boszorkánykonyhájába, képet kapjunk arról, hogyan készül fel egy válogatott mérkőzésre egy topcsapat stábja olyan futballkultúrából, amelyben egyébként is kitüntetett szerepet kapnak a taktikai finomságok. Ismeretterjesztés céljából tárjuk olvasóink elé az anyagot, természetesen nem teljességében, inkább az érzékeltetés szándékával, egy-egy érdekességet vagy jellemző jelenséget kiragadva.

HADRENDI DILEMMA

Az összeállítás készítésekor Roberto Mancini a jelek szerint még nem határozta el, hogy 3–5–2-es vagy 4–3–3-as hadrendben küldi-e csatába csapatát a Puskás Arénában, mindkét verzióra elkészült a taktikai terv. Mint ma már tudjuk, a 3–5–2-t választotta, és pontosan úgy volt felírva az előzetes kezdőcsapat, ahogyan tényleg pályára léptek, egyedül a balhátvéd posztján számolt két jelölttel, Francesco Acerbivel és Alessandro Bastonival, végül előbbi mellett tette le a voksát. Csak az érdekesség kedvéért: ha a 4–3–3 mellett döntött volna, a jobb oldali középpályás, Giovanni Di Lorenzo ment volna hátra jobbhátvédnek, a védőhármas jobb oldaláról Rafael Tolói vagy a bal oldali középpályás Federico Dimarco lett volna a balhátvéd, és a Giacomo Raspadori, Wilfried Gnonto páros mellé Vincenzo Grifo vagy Ma­nolo Gabbiadini érkezett volna harmadik támadónak a csatársor jobb szélére. A taktikai terv hat-hat tűpontosan felrajzolt szögletvariációt tartalmaz mindkét felállás esetére, de természetesen vannak benne átfedések. Csak egyet, a talán legérdekesebbet kiragadva: balról ad be szögletet Federico Dimarco, négyen maradnak a tizenhatoson kívül, leghátul Nicolo Barella (a legalacsonyabb olasz) vigyáz a legelöl helyezkedő magyarra; a büntetőterületen belül öt támadó helyezkedik, Wilfried Gnonto áll a kapusunk előtt, és a beadás pillanatában elindul a rövid oldali kapufa felé, magával húzva egy védőt; Giovanni Di Lorenzo áll középen az öt és feles vonalán, ő jobbra vág ki a beadás közben, és a helyére befut a tizenhatos vonaláról Bryan Cristante; az öt és feles túloldali sarkán pedig Leonardo Bonucci helyezkedik, elzár neki Francesco Acerbi, ő pedig lapos ívet leírva átfut az öt és feles túlsó sarkára, tehát a rövid oldalra.

Más kérdés, hogy nem sok lehetőségük volt gyakorolni a meccsen a szögleteket a vendégeknek, mindössze kétszer, és egyik sem volt veszélyes.

Annál nagyobb hasznát vehették a magyar szögletekből felkészülésnek, hiszen Marco Rossi együttese hatot is rúghatott a találkozón. Bal és jobb oldali variációkat egyaránt felrajzoltak a szögletek kivédekezésére, illetve az esetleges labdaszerzés utáni kontratámadás megindítására. Innen is kiragadva egy példát: bal oldali szögletnél három játékosnak, Jorginhónak, Giacomo Raspadorinak és Wilfried Gnontónak kell a labda irányába mozognia, és adott esetben a kontratámadást végigvinniük.

Az oldalvonalhoz közeli és a közvetlen kapura lövéshez távoli szabadrúgásokhoz a dokumentumban négy begyakorolt figurát találtunk, illetve másik oldali tükörverziójukat. Név szerinti felosztásban látjuk, hogy ha például Federico Dimarco ad be jobbról szabadrúgást, minden olasz a tizenhatoson kívül helyezkedik, öten egy vonalban, balról jobbra haladva Leonardo Bonucci, Francesco Acerbi, Bryan Cristante, Giovanni Di Lorenzo és Wilfried Gnonto, utóbbi egy lépéssel előrébb helyezkedik, és a labdának a tizenegyespont tájékára kell érkeznie. A bal oldalról ugyanez a helyzet, csak Vincenzo Grifo adja be, ha játszik.

Az oldalsó és távoli magyar szabadrúgások hat alapesetét taglalják, mindegyiknél precízen rögzítve, kinek hová kell helyezkednie, közvetlenül kapura rúgható szabadrúgásnál kik alkossák a sorfalat.

Kissé meglepő módon még a mérkőzés előtti bemelegítéshez is fel van rajzolva, a kezdők hogyan melegítsenek egy 18×22 méteres téglalapban, négyen-négyen vannak a hosszanti oldalon, Jorginho és Bryan Cristante középütt, vélhetően a „cicázáshoz”, mert a két labdaszerző középpályás külön színnel is van jelölve. Szintén feltűnést keltő, hogy még a középkezdés sem ad hoc jellegű, hanem fel van vázolva, hogy Wilfried Gnonto hátrateszi a labdát Leonardo Bonuccinak, ő tovább balra Jorginhónak, miközben a bal oldalon egyszerre kilő Federico Dimarco, Bryan Cristante és Giacomo Raspadori, és őket kell indítania Jorginhónak.

A JÁTÉKOSOK „PROFILOZÁSA”

A magyar csapat feltérképezése több elemből tevődik össze. Van egy általános leíró rész arról, mit kell tudni a magyar válogatottról, világranglista-helyezés, legutóbbi eredmények, játékstílus, leggyakoribb felállás, kulcsjátékosok, tehát csupa olyan részlet, amelyet egyébként nyilván minden magyar futballkedvelő fejből tudna.

Utána minden játékosról van egy-egy rövid és hosszú elemzés. A rövidnél csak az adott futballista neve, posztja, magassága, testalkata van feltüntetve, továbbá az, melyik a jobbik lába (a ballábasok pirossal szedve), és három karakterjegy hozzá. Például Dibusz Dénesnél: „Balkezes – jobblábas – a vonalon jó.” Feltesszük, ezeket kell sulykolni a játékosokba, ennél többet aligha lehet megjegyezni egy-egy ellenfélről.

Aztán van egy jóval részletesebb és alaposabb elemzés minden játékosról statisztikai adatokkal, információval, tudnivalóval és terjedelmes szöveges értékeléssel (kivéve Szappanos Pétert, akihez csak annyi van írva: „harmadik számú kapus”), amit a bűnügyi szaknyelvből átvéve manapság „profilozás” névvel szokás illetni. Ezek olyan részletesek, hogy feltehetően csak annak kell elolvasnia és elsajátítania a benne foglaltakat az olasz játékosok közül, akik a pályán a legnagyobb eséllyel találkoznak az adott ellenféllel, akivel szemben várhatóan a legtöbb párharcot vívják.

Keretes írásunkban minden játékos jellemzéséből kiemeltünk néhány fontosabb és érdekesebb mondatot.

OKOSABBAK LETTÜNK-E?

Akad még néhány érdekes oldal a nyomtatványok között, például egy lapra tollal összeírták, kik szoktak a magyarok közül a klubjukban tizenegyest rúgni, igaz, olyan elemzést nem találtunk, hogy mondjuk ki melyik sarkot célozza meg milyen százalékban. Szintén figyelmet érdemlő, hogy a papírok között ott vannak Roberto Mancini segítőinek, így a játékosként világbajnok Daniele De Rossinak, a BEK-győztes Attilio Lombardónak, továbbá Simone Contrannak, Fausto Salsanónak és Marco Scarpának a meccsbelépői, tudjuk, honnan nézték meg a mérkőzést a Puskás Arénában. Sokáig meglehetősen titokzatos volt ennek az öt szakembernek a jelenléte a Mancini-stábban, nemigen lehetett tudni, mi a feladatuk, de tavaly az olasz Eb-győzelem után lapunkban nagyobb terjedelemben is foglalkoztunk velük, kifejtve azt is, hogyan forradalmasította az olaszok felkészülését a 2018-as vb-ről lemaradás után a StatsBomb adatelemző céggel kötött szerződés és a nagyon divatos adatintegrált megközelítés. Abban a cikkben írtunk Gianni Vióról, egy korábbi velencei bankárról, aki a vb-kvalifikáció elbukása után maga ajánlotta fel a segítségét Roberto Mancininek, és az analitikus elme a The Athletic cikke szerint 4830 szabadrúgás- és szögletvariációt dolgozott ki az Eb-re. Ehhez képest itt jóval szűkebb a hat szöglet- és négy szabadrúgásvariáció használata támadásban, és a valamennyivel kevesebb védekezésben, de nyilván minden mérkőzésre másik „csomagot” terveznek használni, ennél többet aligha tarthatnának fejben a játékosok, ennyit sem biztos.

Mivel a mérkőzés elején letámadott az olasz válogatott, és az első gólját ennek köszönhetően szerezte, bíztunk benne, hogy erről is található valami, kinek kit kell megtámadnia, és olyankor a megzavart magyar játékoshoz legközelebb helyezkedő csapattársakat kiknek kell a lehetséges labdaátvételben akadályoznia, vagy hasonlók, de erről nem volt semmi, úgyhogy ilyen letámadási sémák vagy nem készültek, vagy ezeket nem hagyták a szállodában...

Összegzésként megállapítható, hogy – miként az elvárható ezen a szinten – nagyon alaposan, a részletekre odafigyelve készült fel az olasz válogatott a magyar ellen is, amelyet precízen elemzett, ugyanakkor azt a korábbi véleményünket is fenntarthatjuk, hogy a futball túlságosan komplex játék ahhoz, hogy a meccsek tervezőasztalon megnyerhetők legyenek. Bizonyára jól szolgálják a felkészülést az olyan információk, mint hogy Dibusz Dénes balkezes, de jobblábas, és a vonalon jobb, mint levegőben, de őszintén szólva nem tudjuk, a gyakorlatban egy csatár még ha tudja is ezt, a meccs hevében tud-e erre figyelni, és ennek jegyében választja-e a kapussal szemben a jobb vagy a bal sarkot.

Arról nem is beszélve, hogy aligha volt benne az olaszok taktikai tervében az első góljuk előtti ki nem kényszerített magyar hiba...