Vissza a valóságba

Németország világbajnok. Közel egy hónap után véget ért a nemzetközi futball legnagyobb eseménye. Ismét láttunk drámákat, felbukkantak új, eleddig ismeretlen hősök, buktak el nagy sztárok és szimpatikus válogatottak. Brazília elszenvedte történelme legsúlyosabb vereségét, és ezzel párhuzamosan Miroslav Klose csúcstartó lett világbajnokságon szerzett gólok tekintetében.

A sort lehetne még folytatni, de számomra a történet a döntő lefújásának pillanatában véget ért. Mi több, örülök, hogy így történt. A csoportkörök izgalma után ugyanis az egyenes kieséses szakaszban rengeteg mérkőzés kiszámíthatóvá és unalmassá vált. Az összecsapások vagy az első húsz perc után eldőltek vagy végig döntetlen maradt az eredmény és jöttek a büntetők. Amikor véletlenül egyik csapat előnybe került, azon nyomban ráült az eredményre és foggal-körömmel, a létező összes időhúzási praktikát felhasználva őrizte azt.

Az adott nemzet szurkolójaként persze valamennyire érthető, ha látványos foci helyett a győzelem biztosítása volt sok esetben a cél, semleges nézőként azonban kifejezetten idegesített. Hogy miért? Mert én valóban mindössze külső személő voltam. És, hogy őszinte legyek, egyszerűen nem tudom felfogni és értelmezni azt a jelenséget, amikor valaki egy idegen nemzet válogatottjáért szorít adott esetben úgy, hogy kifesti az arcát, felveszi annak mezét, illetve sír, zokog, amennyiben nem jön össze az áhított eredmény. Személy szerint úgy vélem, hogy haza csak egy van. És hiába játszik szerintem is ezerszer jobb focit Németország, mint jelen esetben Pintér Attila válogatottja, semmi pénzért nem tudnék a németek vb-győzelméért olyan izgalommal szorítani, mint a legalacsonyabb színvonalú magyar válogatott mérkőzésen saját honfitársaim sikeréért.

Éppen ezért számomra a július 19-én kezdődő U19-es Eb összehasonlíthatatlanul fontosabb esemény, mint a világbajnokság, és ha időm engedi, mindenképp ott leszek Mészöly Gézáék mérkőzésein. De szakadjunk el kicsit a válogatottól. Gera Zoltán hazaigazolása is hatalmas várakozással tölt el. Tudom, 35 éves és lassan pályafutása végéhez ér. Azonban a 2000-es évek legjobb magyar játékosát akkor is élmény lesz újra hazai pályán látni, ha már nem olyan sebességgel és lazasággal kápráztatja el a nagyérdeműt, mint első ferencvárosi időszakában.

Mario Götze gólja helyett én szívesebben nézném meg Szalai Ádám találatát, amit a Hoffenheim felkészülése alatt szerzett és akármennyire is meglepő, a világbajnoki döntő helyett sokkal jobban érdekel az, hogy négy magyar kupacsapatunk hogyan szerepel a BL- és az EL-selejtezőkben. Ha eredményesen, talán a sok német-argentin-brazil- és holland-fanatikus is megtér, és felfedezi, hogy igazából szorítani csak a magyar sikerekért lehet.