Amedeo Amadei

Nincsenek meccsek, megint lehet emlékezni a múlt hőseire, ezúttal Amedeo Amadeiről szeretnék írni, "Róma nyolcadik királyáról", az első romanista bajnoki cím hőséről.

Szinte hallom a kérdést, "Mi az, hogy Róma nyolcadik királya? Az nem Falcao volt?" Igen, Paulo Roberto Falcao, a második bajnoki cím brazil hőse is viselte ezt a becenevet, de az első focista, akire a szurkolók igazából ráaggatták ezt a "titulust" Amadei volt.

De volt egy másik beceneve, ami a kezdetektől végigkísérte a karrierjét: "il fornaretto di Frascati", magyarul "a Frascati-i kispék". Amadei Frascati városában született 1921 július 26-án, a helyi pék fia volt és amikor azt mondom, hogy helyi pék, komolyan kell venni. Az Amadei pékség 1876 óta üzemel Frascatiban, mindig szigorúan az Amadei család dinasztikus irányítása alatt. Ma is működik, meg lehet nézni a honlapjukat.

Elég izgalmas körülmények között került a Rómába, 1936-ban egy barátjával olvasták az újságban, hogy a Roma új tehetségeket keres és mivel természetesen mindketten Roma szurkolók voltak, eldöntötték, hogy nekik ott a helyük. Mindketten az Amadei pékségében dolgoztak, biciklivel szállították házhoz a kenyeret, azt füllentették a szüleiknek, hogy kirándulni mennek és a bicikliken elszöktek a fővárosba, a Roma próbajátékára. Amadeit természetesen azonnal beválogatták a Rómába, egy másodpercig sem volt kérdés. Amikor otthon kiderült a dolog, Amadei apja szörnyen dühös lett, esze ágában se volt elengedni a fiát focistának, hiszen evvel elveszített volna egy értékes munkaerőt. Végül csak akkor egyezett bele, hogy a fia elmenjen focizni, amikor Amedeo nővérei megígérték, hogy átvállalják a testvérük munkáját.

Roma mezben

Miután elhárultak a "családi akadályok", teljesült Amadei leghőbb vágya és a Roma focistája lett. Megkapta az első fizetését is, ami 800 líra volt és egy esőkabát. Azonnal látszott az egyik legjobb tulajdonsága, a kiváló erőnléte, csak hogy egyértelmű legyen miről is beszélek: minden nap biciklivel járt az edzésekre Frascatiból, miután előtte elkészítette a kenyeret a pékségben a vevőknek! Már 1937 május 2.-án bemutatkozott az első osztályban (Roma-Fiorentina 2-2), alig 15 évvel, 9 hónappal és 7 nappal a születése után. Ezzel ő minden idők legfiatalabb játékosa, aki valaha szerepelt az egycsoportos olasz első osztályban. Gondoljunk csak bele, még 16 éves sem volt! És nem azért játszott, mert meg akartak dönteni valami rekordot, akkoriban ez fel sem merült, egyszerűen ennyire jó volt.

Egy másik rekordja, amit nem fognak egyhamar megdönteni, szintén a korához fűződik, a bemutatkozását követő hétvégén a Roma kikapott 5-1-re a Livornotól (igen, a Livorno akkoriban ennyire erős volt) és a Roma becsületgólját a 15 éves Amadei szerezte! Érdemes megjegyezni, hogy a Livorno kapusa a legendás Olivieri volt, aki a következő szezonban világbajnok is lett. Az első győzelmét a Rómával a következő meccsén érte el, egy 1-0-ás győzelem a Novara ellen, a félelmetes Campo Testacción.

Az 1938/39-es szezonban egy évre kölcsönadták másodosztályba az Atalantának (bajnokságon és kupákon, összesen 35 meccsen 5 gól), hogy tapasztalatot szerezzen, majd visszatért a Rómába és még mindig alig 18 évesen a kezdőcsapat alapembere lett.

Az 1940/41-es szezontól kezdve indult meg igazán a gólgyártás, a statisztikái tiszteletet parancsolnak, 1940-től kezdve szezononként 18, 18, 14, 14, 13 és 19 gólt szerzett.

Ez fájhatott

Nem volt magasabb 175 centinél, de csodálatos erőnléte volt, a legjobb tulajdonsága a saját elmondása szerint is a robbanékonysága volt, ijesztő kezdősebességgel és csodálatos érzékkel tudta megverni a védőket, az egyik legjobb fegyvere a kapáslövés volt. De senki se higgye, hogy csak egy sima futógép volt, félelmetesen tudott cselezni is és hiába tulajdonítják sokan először Corsonak a "foglia morta", a "hulló falevél" szabadrúgást Olaszországban, a kispék már jóval korábban bemutatta, például a Nagy Torino ellen is.

A pályafutásának a csúcsa egyértelműen az 1941/42-es bajnokság volt, amikor a Roma megnyerte az első bajnoki címét, a magyar Schaffer Alfréddal a kispadon. Olaszországban abban az évben volt sok csapatnál az átállás, az olaszok által addig preferált játékrendszerről, a "metodoról" (2-3-2-3, avagy WW) a korszerűbb, Chapman féle "sistemára" (3-4-3, pontosabban 3-2-2-3, vagy WM). Azon a bajnokságon egy sor meglepő eredmény született, amit részben a játékosok által kevésbé ismert új taktika is okozott. Az új rendszer, a "sistema" bajnoka a Venezia volt és a fiatal Valentino Mazzolával a soraikban végig a bajnoki címért küzdöttek. Illetve akkoriban kezdték összerakni a Nagy Torinót (kijár nekik a nagybetű), ami a "sistemával" a következő években talán minden idők legjobb olasz csapata lett, de abban az évben még meg kellett elégedniük a második hellyel.

"Éljen a Roma Olaszország bajnoka 1942"

Az sem mellékes, hogy a címvédő Bologna nem frissítette a kiöregedett játékosállományát és elég csúnyán összeomlott. Ezzel szemben például az Inter (akkoriban Ambrosiana) pont fordítva járt, azt az évet választotta, hogy lecserélje egy csomó játékosát, egy sor fiatalra, akiket csoportosan az Atalantától vettek, azzal az eredménnyel, hogy alig tudták elkerülni a kiesést, de legalább egy ponttal megelőzték az Atalantát.

A Roma viszont szigorúan ragaszkodott a "metodohoz", az előző szezonban még a bennmaradásért küzdöttek, de Schaffer "Spéci" Alfréd irányítása alatt a bajnokság elejétől kezdve a mezőny élére álltak. A Roma egészen márciusig őrizte az első helyet, amikor is kikapott a Genoától (akkoriban Genova) és kezdetét vette egy háromfős verseny a bajnoki címért a Torino, a Venezia és a Roma között.

Májusban aztán a Roma csak egy döntetlent ért el a városi derbin, a Silvio Piolával felszerelt unokatesók ellen, a Torino meg 9 góllal átgázolt az Atalantán és úgy tűnt, hogy a bajnoki cím megint Torinóban fog kikötni. De a Roma nem adta fel és három fordulóval a bajnokság vége előtt, a Torino kikapott Velencében, a Roma meg 6 góllal elütötte a boldogtalan Ambrosiana-Intert és visszavette az első helyet, amit már nem is engedett ki a kezéből. Itt érdemes megjegyezni, hogy szemben a Torinóval, a Roma Velencében nyerni tudott, pont a "kispék" góljával, aki ekkor kapta meg a szurkolóktól a már említett "Róma nyolcadik királya" becenevet.

1942 június 14. a csapat ünnepli a bajnoki címet

A Roma legreprezentatívabb játékosai a 35 éves veterán kapus Masetti, a római "terzino" Andreoli, a "tanknak" becézett védő Donati, az albán jobb szárny Krieziu, az alessandriai középpályás Coscia, de főleg az alig 20 éves Amadei voltak. Ez volt az első bajnoki cím Olaszországban, amit egy a korábbi déli csoportba tartozó egyesület nyert, a következő nem észak-olasz bajnoki címre 1970-ig kellett várni, a Gigi Riva féle Cagliari győzelméig. A bajnokság gólkirálya a milanista Boffi lett 22 góllal, de a második helyen már ott volt Amadei is a maga 18 találatával és nem lehet elégszer elmondani, alig 20 évével!

Nem mellékes, hogy Amadei eredetileg a szélső pozíciókat kedvelte, Schaffer kényszerítette, hogy befejező csatárt játsszon. Sokak szerint a Roma ennek az egy edzői döntésnek köszönhette a bajnoki címet, de Schaffer ennél sokkal többet tett. Például Amadei elmesélte egy tévé műsorban, hogy a kedvenc trükkje az ollózás volt, amíg Schaffer egy edzésen meg nem kérdezte, a már akkor híres kispéktől, a maga nyugodt módján: "De amikor ezt csinálod, azt is tudod, hogy hova megy a labda?" Amadei nem volt ostoba,ennyiből bőven megértette, hogy mire gondolt Schaffer: "Ha nem tudod, hogy hova küldöd a labdát, akkor inkább ne csináld." Schaffer nem csak játékosnak, edzőnek is "Spéci" volt!

A bajnokcsapat, állnak balról: BIANCONE, ANDREOLI, CAPPELLINI MORNESE, MASETTI, az elnök BAZZINI, az edző SCHAFFER, ACERBI, BRUNELLA, PANTO'. Ülnek balról: NOBILE, BENEDETTI, DE GRASSI, IACOBINI, DONATI, BONOMI, KRIEZIU, AMADEI, COSCIA, BORSETTI.

Miután 12 szezont töltött a Rómában, a második világháború után eligazolt az Interbe, talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy eladták, mert a Roma nagyon rossz anyagi helyzetben volt és a kispéket pénzzé kellett tenni a klub fennmaradásáért. A milánói fekete-kékek legyőzték a Torino meg a Juventus konkurenciáját, az Amadei kegyeiért folytatott "árverésen", aki így végül interista lett. De azonnal tisztába tette a dolgokat, egyből megmondta az Inter vezetőinek, ha úgy érzi, hogy bajba keverné a Rómát, akkor a Roma ellen nem fog játszani, akkor sem ha a bajnoki cím múlik rajta. Mert, ahogy mondta, "senki sem várhatja el az embertől, hogy hátba szúrja az édesanyját". Itt álljunk meg egy másodpercre és összehasonlításképpen idézzük fel a labdarúgás mai "hőseit", akik közül néhány "zseninek" már sikerült a pályafutása során háromszor-négyszer is "álmai klubjába igazolni, aminek kisgyerekkora óta szurkol." Már alig várom az első "hőst", aki majd el meri ezt sütni az Arab Emírségekben, vagy például a Houstoni Dinamónál...

Az Interben

Amadei az Internél is folytatta a gólgyártást, Lorenzivel, a híres "Velenóval", egy remek ékpárt alkottak, két évig maradt Milánóban, ezalatt 70 meccsen összesen 42 gólt szerzett. Aztán otthagyta Milánót is, 29 éves korában elszerződött a Napoliba, ahol 5 éven át játszott a karrierje végéig. Már nem lőtt annyi gólt mint korábban, de a játéka még mindig a legmagasabb szintet képviselte, a nápolyiaknál 171 meccsen 47 gólt szerzett. Egyszer a Napoli 1-0-ra legyőzte a Rómát, Amadei góljával (romanisták a Roma ellen, ez mindig működni szokott) és amikor aznap hazament Nápolyba a római rendszámú autójával, a győzelemtől fellelkesült nápolyiak, látva a rendszámot, elkezdték sértegetni, addig tartott a gyalázkodás, amíg fel nem ismerték Amadeit és rá nem jöttek, hogy a sikerük kovácsát szidták.

A Napoliban, Jeppson, Amadei és Pesaola

Természetesen a válogatottban is szerepelt, 13 meccsen 7 gólt szerzett, 1949-ben mutatkozott be Madridban, egy 3-1-es győztes meccsen a spanyolok ellen, jellemző, hogy egyből gólt is szerzett. De már későn született a 30-as évek nagy olasz válogatottjaihoz és a második világháború miatt nem is vehetett részt nagy tornákon, az elég szerencsétlenül megszervezett 1950-es brazil vb-én kívül. Elnézést a most következő kitérőért, de valamikor egyszerűen muszáj beszélni, a tragikomikusra sikerült, olasz expedícióról az 1950-es brazil vb-re és mikor ha nem most?

Hiába voltak kétszeres címvédők és papíron esélyesek, valójában azon a vb-én az olaszok már eleve romokban álltak rajthoz. Az 1949-es supergai légi katasztrófa tragédiájában, a Nagy Torino pusztulásával, gyakorlatilag odalett a válogatottjuk is. A "maradék" se lett volna rossz, ott voltak Carapellese, Boniperti, Muccinelli és természetesen ott volt Amadei is. Minden tisztelet kijár ezeknek a játékosoknak, de szegény Valentino Mazzola Nagy Torinójához képest ez tényleg édeskevés volt. Superga előtt, volt olyan meccs, ahol az egyetlen játékos a válogatott kezdőjében, aki nem a Torinóban játszott, a Juventus kapusa volt és még az ő posztja se volt olyan egyértelmű, egyesek szerint elsősorban azért játszott, hogy mégse mindenki ugyanabból a csapatból legyen. A Torino pusztulása az olasz focinak kb. olyan volt, mintha az aranycsapat idejében egyszerre eltűnt volna a Honvéd és az MTK összes játékosa, jó pár évre visszavetette a mozgalmat.

Amadei hátul jobbról a második, 1949-ből, Olaszország-Ausztria 3-1. A fekete karszalaggal a Nagy Torinót gyászolják.

Vittorio Pozzót, a kétszeres világbajnok edzőjüket, a "Metodo" töretlen hívét, a sajtó leírta, mint egy elavult, korszerűtlen szakembert. Pozzo ott volt a vb-én, de nem edzőként ment, hanem újságíróként, a torinói La Stampa tudósítója volt. Hogy akkor ki volt az edző? Egy bizottság! Nem vicc, magyarosan fogalmazva, egy bizottság volt a szövetségi kapitány! Na ez a nem semmi! A gyakorlatban egy nagyon furcsa duó edzősködött, a Nagy Torino elnöke, Ferruccio Novo és egy Bardelli nevű újságíró, ezek ketten korábban soha nem voltak edzők sehol, ellenben szívből utálták egymást, meg is lett az eredménye. Novo sokkal befolyásosabb volt, de Bardelli se hagyta magát és ott kötött bele mindenbe, ahol csak tudott.

Kitalálták, hogy hajóval fognak menni Brazíliába, ami ha nem is volt logikus, de talán érthető, Superga után nehéz lett volna meggyőzni az olasz focistákat, hogy átrepüljék az óceánt. Tehát a 35 órás repülőút helyett, kezdetét vette egy 15-16 napos hajóút, a Napoli-Cadiz-Las Palmas-Sao Paolo útvonalon, egy turistákkal teletömött utasszállítón. Edzésről annyit, hogy még el sem jutottak Cadizig, amikor már az utolsó labda is a vízbe esett, onnantól kezdve az edzés abból állt, hogy fekvőtámaszok meg ugrókötél, másra nem is nagyon volt hely. És igen, természetesen vettek új labdákat amikor kikötöttek, de találjátok ki, hogy mi lett a sorsuk? Az új labdák is mentek a régiek után Neptunhoz! Közben a focisták minden elveszett labda után egymást szidták, veszekedtek mint a kisiskolások. A hangulat és a csapatszellem "csillagászati magaslatokban járt", a vége felé a játékosok legszívesebben megfojtották volna egymást az ugrókötelekkel. Az már csak a hab a tortán, hogy a keret fele folyamatosan tengeri beteg volt.

Gól!

Végre megérkeztek és partra szálltak Santosban, de folytatódtak a kalandok. Bele sem merek gondolni, hogy vajon miért, de az olasz válogatott egyenruhájának a része volt egy-egy nagyon ízléses koloniális sisak, az a fajta tökfedő, amiben például a híres brit felfedezők szerettek eltévedni Afrika meg Ázsia vidékein a XIX. században, a helyi bennszülöttek szórakoztatására. A kikötőben, a sisakos olaszok láttán, a döbbent brazil hordárok nem voltak hajlandók megfogni se a "nagyképű és ostoba" európaiak poggyászait: "Mit képzelnek ezek a ****-k? Hova jöttek? A gyarmatokra?" Sao Paulo az a város, ahol a világon a legtöbb olasz származású ember él Olaszországon kívül és mégis sikerült tönkretenni a fogadtatást.

Volt ám nekik "nagyon szép" szállásuk is, lefoglalták egy Sao Paulo-i luxusszálloda 19-ik és 20-ik emeletét. Mondjam tovább? Elég annyi, hogy például egy argentin tánccsoport is lakott a szállodában, alig egy emelettel lejjebb, telis-tele esztétikus megjelenésű és kimondottan barátságos hölgyekkel. A küldöttség kísérő tagjai avval töltötték a nappalokat meg az éjszakákat, hogy a folyosókon őrködtek és a játékosokat keresték, többnyire hiába.

A válogatottban

A megérkezésük után, a bizottság úgy döntött, hogy az lesz a legjobb ha egy "jó kis erőnléti edzéssel" ledolgozzák a hajóút során összegyűlt rozsdát a játékosok lábáról. A tengeri ugrókötelezés és fekvőtámaszok után, ahelyett, hogy újra labdába rúgtak volna, inkább úgy meghajtották a focistákat, mint Singer a varrógépet. Mire végeztek velük, a fülükön vették a levegőt és a "remek hangulat" tovább fokozódott.

Az első meccs előtti éjszakára esett Sao Pauloban a híres Festa de São João do Porto, valamilyen Szent János ünnepe, az mellékes is, hogy milyen Szent János, a lényeg, hogy volt minden: petárdák, tűzijáték, zene, buli, dínom-dánom hajnalig... Ha akadt is olyan játékos, aki esetleg megpróbált volna aludni, hát azt se nagyon hagyták. A legviccesebb/szomorúbb az egészben, hogy egy helyi olasz származású milliomos, már korábban felajánlotta ingyen az óriási birtokát a válogatottnak, ami minden szempontból tökéletes hely lett volna, de a híres bizottság nem kért belőle.

Eljött a svédek elleni első, de már sorsdöntő meccs napja és megint csak hála a bizottságnak, a csapatot úgy állították össze, hogy minden érdekelt fél beerőszakolta a saját kedvenc játékosát a kezdőbe. Miért? Mert egy válogatott fellépés egy vb-én, akkor is mint most, megsokszorozhatta egy focista értékét és minden klub betolta a maga "csodafocistáját" a csapatba. Jellemző, hogy Amadei például nem játszott.

A Rómával 1942-ben, jobbról az első

Ezek után nem meglepő, hogy az "amatőr svédek" (értsd: nem voltak ott a külföldön játszók) már az első csoportmeccsen szépen elverték őket 3-2-re. Utána már hiába nyertek 2-0-ra Paraguay ellen (milyen érdekes, akkor Amadei a kezdőben volt), mire elkezdődött az a meccs, addigra a svédek már korábban továbbjutottak egy nyamvadt döntetlennel. Azóta ha valaki fel akarta dühíteni Amadeit, elég volt megemlíteni az 1950-es brazil vb-ét.

Amadei a karrierje során 174 gólt szerzett 423 meccsen, ő a Serie A 12-ik gólszerzője, de ha beleszámítjuk a kupákat is, a számok még döbbenetesebbek: 222 gól! Van egy másik érdekes rekordja is, ő az egyetlen játékos, aki 3 különböző csapatnál is több mint 40 gólt szerzett. Természetesen a góljai nagy részét a Rómában szerezte, 101-et a Serie A-ban, összesen 112-őt hivatalos meccsen, ezzel ő minden idők harmadik legeredményesebb romanista gólvágója, Totti és Pruzzo mögött.

2012-ben, amikor beiktatták a Hall of Fame-be

Pedig egyszer örökre eltiltották a focitól, azzal vádolták, hogy 1943-ban, a Torino-Roma kupameccs végén kialakult tömeges dulakodás során, belerúgott Masseroni partjelző úrba. Szerencséjére visszavonták az eltiltását, miután kiderült az ártatlansága, mert a csapattársa Dagianti elismerte, hogy valójában ő rúgta fel a mélyen tisztelt Masseroni partjelző urat. Az eset után megkérdezték Amadeitől, hogy nem haragudott Dagiantira? Főleg mert nem ismerte be azonnal a tettét? Ő azt válaszolta, hogy egyáltalán nem, hiszen Dagianti a karrierjével játszott, őt is ugyanúgy eltilthatták volna. De miért nem szólt korábban, hogy Dagianti volt a bűnös? Azért, mert ő nem egy spicli és sosem köpte volna be a játékostársát. Azt hiszem ez mindent elmond Amadeiről, mint emberről. Gondoljunk csak bele, akkoriban nem voltak tévés felvételek, Amadei karrierje a fociban ott és akkor véget érhetett volna!

Miután 1956-ban befejezte a játékosi pályafutását, nekiállt edzősködni, viszonylag sokáig edzette a Napolit 1956 és 1961 között, kezdeti sikerekkel, de összességében vegyes eredményekkel. Sok nézeteltérése volt a Napoli legendás elnökével, a félelmetes Achille Lauroval és állítólag nehezen tudott rendet tartani az öltözőben is. Végül otthagyta Nápolyt, 1963-ban egy rövid ideig edzette a harmadosztályban a Lucchese csapatát, majd egy időre végzett a focival. Aztán 1972-től 1978-ig az olasz női válogatott edzője volt, jellemző hogy ezt a munkát teljesen ingyen végezte.

A pékségben

Egyszer megpróbálkozott a politikával is, vagy inkább a politika vele, a DC (keresztény demokraták) színeiben elindult a római helyi választásokon, természetesen agyonverte a mezőnyt, több szavazatot kapott mint az újonnan megválasztott polgármester! Szerencsére, vagy sajnos, de Amadei egy igazán kiváló és tisztességes ember volt, így eleve alkalmatlan a politikusi pályára, amiből nem is lett semmi.

Miután végzett a labdarúgással, energiája nagy részét a családi pékségre fordította és ebben is nagyon sikeresnek bizonyult. Egészen 1980-ig vezette a céget, ekkor adta át az irányítást a fiának, Giampieronak. Pedig a családi pékség elpusztult a háború alatt és a kispék a focival keresett pénzzel, a semmiből építette újjá a vállalkozást: "A labda visszaadta nekem azt, amit a háború elvett. Pedig eleinte, hogy megjavíthassam a dédnagyapámtól örökölt pékséget, még egy másik közeli péktől koldultam a kenyeret."

A saját fényképe előtt

Végül sajnos ő is elhagyott minket, alig két évvel ezelőtt, 2013 november 24.én, 92 éves korában hunyt el Rómában, pontosabban az otthonában Grottaferratában. De Rómában a népszerűsége a mai napig töretlen, azok közé a játékosok közé tartozik, akik meghatározzák egy klub történetét. Magától értetődő, hogy 2012-ben az elsők között válogatták be a Roma dicsőségcsarnokába.

https://www.youtube.com/watch?v=7T_DFC9pkQI