Aki számít, Szöulban ropja

Mint a IX. szimfónia prózában elmondva, Krúdy Szindbádja képregényben, vagy mintha valaki el akarná mesélni, milyen Mona Lisa mosolya.A sajtóhelyen elhelyezett monitoroknak köszönhetően bátran állíthatjuk: a televízió alig adott valamit is vissza a vb megnyitójának igazi hangulatából. Mi a helyszínen, a közvetlen élmény hatása alatt jóformán szavakat sem találtunk.Lenyűgöző, káprázatos, könnyeket csalogató, művészi, professzionális – de ezek csak fakó szavak ahhoz képest, amivel a szervezők előrukkoltak.És akkor ez még alig több annál, ami a délutáni órákban zajlott a stadionon kívül!Kezdjük mondjuk a metróval. Az például hamar kiderült, hogy a koreaiak a franciákkal rokonszenveznek: tömegével szálltak be ázsiai emberek a trikolór színeiben pompázó parókában, kék mezben, arcukat is kék-fehér-pirosra mázolva. Ahogy közeledtünk a stadionhoz, egyre nagyobb lett a tömeg, hogy aztán attól az állomástól már üresen száguldjon tovább a szerelvény.A stadion lábánál egy gödörbe érkeztünk, amelyiknek a kijárattal szembeni falán káprázatos vízesés zuhog, két oldalt pedig mozgólépcső viszi fel a tömeget a főbejárathoz. Bemenni azonban még nem lehetett, így körös-körül hihetetlenül színpompás tömeg kavargott. Vadidegen emberek fényképezkedtek egymással, népviseletbe öltözött kislányok kórusa énekelt a mozgólépcső tetejénél, odébb karatebemutatót tartott egy tucatnyi fiatalember, mellettük pedig lélegzetelállítóan gyönyörű virágkompozíció tornyosult.S ha már virág: virágzott a feketepiac is. Lépten-nyomon az orrunk elé dugott valaki egy jegyet, potom háromszáz dollárért kínálva. Állítólag sok belépő a nyakukon maradt, és az üzérek bűne, hogy nem volt maradéktalanul telt ház a világbajnokság nyitányán.A világbajnokság minden jelentős szponzora felállított egy színpadot, amelyekről számtalan filléres csecsebecsét osztogattak. Valamelyik keresztény egyház aktivistái is megfelelőnek vélték az alkalmat a térítésre, négy-öt méterenként álltak hatalmas keresztekkel a kezükben, amelyek felirata mindenkit biztosított arról, hogy Jézus szeret minket és hisz bennünk. Egy másik felekezet hívei színes prospektust tukmáltak rá minden mellettük elhaladóra, ám mivel ezt itteni írásjelekkel írták tele, európai ember számára a hatása nyilván elhanyagolható maradt.Külön szám volt a gyülekező szenegáli szurkolók előadása. Az ember nem is hinné, hogy létezik annyi szín, mint amennyiben ők pompáztak, és egy komplett szimfonikus zenekar elbújhat mellettük, annyi zenész fújta és ütötte a talpalávalót. A vérpezsdítő afrikai ritmusok több ezer bámészkodót is odacsalogattak, és elmondhatatlanul lenyűgöző élmény közéjük keveredni. Mintha ősi ösztönök szabadultak volna ki, úgy mozgott mindenki a zenére és a szenegáliak énekére – tapasztalatból állíthatjuk: alaposan megizzasztották a közönségüket.A parádé aztán folytatódott bent, a médiaközpontban. Ez sajátos sztárparádé volt: egykori csillagok sokasága lett kollégánk erre az egy hónapra. John Barnes, Falcao, Ron Atkinson, Carlos Bilardo, Carlos Hermosillo, Casagrande, Ralf Edström, Craig Brown és a klubszinten még ma is aktív, ám a válogatottságtól visszavonult Laurent Blanc – csak az első öt perc "látványát” említjük – vállalt kommentátori munkát valamelyik tévétársaságnál. Sokan megkörnyékezték őket – később olvashatják is a néhányukkal készült beszélgetéseket –, és ők dicséretesen állták a rohamot addig, amíg el nem szólította őket a kötelesség. Szépen fogyott a szendvics, az üdítő és a sör is a sajtóközpont éttermében, fennakadást csak az olyan apróságok okoztak, hogy az angolul nem tudó pincérlány a beert milknek értette, és sör helyett egy nagy pohár tejet szolgált fel… Amúgy a világbajnokság alatt a stadionokban mindenki számára csapolnak sört papírpohárba, ám kívülről bevinni, vagy más alkoholt fogyasztani szigorúan tilos. Repültek a percek, az órák, és szinte észrevétlenül lett este fél nyolc, amikor megkezdődött a megnyitó. Ezer körül van azoknak az államférfiaknak és díszvendégeknek a száma, akik személyesen is megcsodálták a ceremóniát, majd végignézték a nyitó mérkőzést. Az magától értetődött, hogy a két rendező ország magas szinten képviseltette magát: Kim De Dzsung, Dél-Korea elnöke, valamint Koidzumi Dzsunicsiro japán miniszterelnök természetesen ott ült a díszpáholyban, ám érdemes csak kivonatosan szemezgetni, egyebek között kivel futhattunk volna össze még. Kelet-Timor elnöke a feleségével, Namíbia, a Dominikai Köztársaság, St. Kitts és Nevis miniszterelnöke, Costa Rica korábbi elnöke, a hercegi pár Japánból és Dániából, a japán császár unokatestvére, az Egyesült Arab Emírségek hercege és Brunei hercege, valamint Szaúd-Arábia koronahercegének a fia.

Az illusztris társaság mintegy hatvanezred magával láthatta, hogy bevitték a harminckét részt vevő ország lobogóját a játéktérre, csodálatos zenére bevonult ötszáz, színpompás keleties viseletbe öltözött táncos. Előbb Joseph Blatter, a FIFA újraválasztott elnöke mondott néhány szót szórványos fütty kíséretében, őt Koidzumi követte, utána pedig Kim De Dzsung hatalmas ováció kíséretében jelentette be a 17. labdarúgó-világbajnokság megnyitását. Ezt látványos táncbemutató követte, amely – ha valaki esetleg nem tudná… – a hagyományos Soojaechun stílus jegyében készült, s amelyet a koreaiak évszáza-dokon keresztül az üdvözlés kifejezésére alkalmaztak. A zene egész egyszerűen rabul ejtő volt, képzeljék el mondjuk Mike Oldfieldet távol-keleti stílusban és ritmusban. Látvány és hagyomány – a szervezők előzetesen is ezt a két szót szajkózták, nem is titkolva, hogy egyszerre akarták bemutatni hazájuk ötezer évre visszanyúló kulturális tradícióit, valamint azt, hogy Dél-Korea vezető helyet foglal el az ultramodern digitális kommunikáció világában.
Az elején már utaltunk rá, ezt a káprázatos megnyitót lehetetlen szavakba foglalni. Az a szám, hogy volt, amikor két-ezerháromszáz táncos mozgott az egész gyepet betöltő zseniális koreográfia szerint, legfeljebb csak sejtet valamit, s csupán a monumentalitásról árulkodik. Az, hogy a fő gondolat a béke, az egységes világ megteremtése, egymás megértésének a szándéka volt, amelyben segítséget nyújthat a digitalizált kommunikáció, leírva rettenetesen közhelyes, de a műsor megvalósította legfontosabb célját, hibátlanul ötvözte a hagyományokat a hipermodern technikával, és minden egyes másodperce mentes volt a giccstől.

Végezetül maradjunk még az említett csúcstechnikánál. A stadion két hatalmas, kivetítőként is szolgáló eredményjelző mátrixtábláján a lelátó népe is közelről követheti nyomon az eseményeket, mert végig megy rajta a közvetítés, tehát látni az arcokat, az ismétléseket is. Ez persze hagyján, ilyen van máshol is. Az azonban újdonság, hogy folyamatosan értesülhettünk az időjárás aktuális paramétereiről, és amikor valamelyik játékos kapura lőtt, azonnal olvashattuk, mekkora sebességgel küldte a labdát a kapu felé.
Ennyit dióhéjban a csodákról.
És még valami. A hétköznapi halandóknak azért ma még meg kell elégednie a hagyományosabb kommunikációs eszközökkel. A francia szurkolók szektorában – nyilván a tévéközvetítésben bízva – végig nagy transzparens hirdette: "Bon anniversaire Christine”, azaz "Boldog születésnapot, Christine”.
Ha valaki tudja, adja át.