Az első ázsiai siker

Az viszont már aligha volt a lengyelek kedvére való, hogy bemutatkozásként a társházigazda Dél-Koreával kellett randevúzniuk, hiszen a rendezőtől mindig elvárja saját közönsége, hogy nekirontson az aktuális ellenfélnek – pláne, ha az nem a nagyágyúk közül való. Márpedig a lengyel csapatot egyelőre dőreség lenne aranyesélyesként emlegetni, a szurkolók már annak is örülnek, hogy 1986 óta először a világtornára jutott válogatottjuk. Persze, ebből az igazán kiegyenlítettnek tűnő csoportból – Portugália és az Egyesült Államok tartozik még a kvartettba – Jerzy Engel alakulata is továbbkerülhet.

A mérkőzés esélyese mégis az odahaza játszó Dél-Korea volt, amelyet természetesen sok tízezer néző támogatott a puszani stadionban: a lelátó a Kreml előtti május elsejéket idézte, annyi volt a piros. Igaz, rövidesen nemcsak a koreai ruhák, hanem a fejek is elvörösödtek, hiszen a második percben Jacek Krzynówek egymaga törhetett a bal oldalról kapura, ám mintegy két méterrel a kapufa mellé helyezte a labdát. A válasz nem késett odaátról sem: dicsérendő önbizalomról téve bizonyságot ugyanis Kim Te Jung jó harminc méterről igyekezett a lengyel kapuba bombázni.
Rúgott is egy nagyon szép taccsot.
Ez kezdésnek nem rossz – borzalmas.
Guus Hiddink játékosainak azonban nem vette el a kedvét a korántsem követendő példa, és szorgalmasan lövöldözgettek továbbra is. A huszadik minutumban Ju Szang Csul csak fél méterrel bikázott a kapu mellé egy sistergőset (bár az előző kísérlethez képest már ez is góllal ért föl…), hat perccel később pedig Hvang Szun Hong egy káprázatos kapáslövéssel be is köszönt Jerzy Dudek jobb keze mellé. A gólszerzőről illik megjegyeznünk, hogy harmincnégy évesen túl öregnek tartja magát a válogatottba, ezért a világbajnokság után szívesen elköszönne a csapattól – lehetőleg százszoros válogatottként.

Persze, ezt még felül is múlhatja Hvang, amennyiben csapatával versenyben marad a csoportmeccsek után, és erre minden esélye megvan, mert Dél-Korea az ázsiai együttesek közül talán a legszebben játszott. Igaz, nem volt különösebben nehéz dolga, hiszen a lengyeleket egyáltalán nem zavarta, hogy hátrányba kerültek, továbbra is a félidő első részében látott roppant kényelmes futballt produkálták. Krzynówek már említett helyzetén kívül nem is sikerült egyetlen veszélyes akciót sem összehozniuk az első játékrészben, márpedig ez elég szánalmas tett volt a vb-selejtezőkön remeklő gárdától. Olisadebe egyetlen – bár nagyszerű – labdaátvétellel vétette magát észre: lehetnek bármilyenek az éghajlati körülmények, a tizenhat eddigi válogatott meccsén tíz gólt vágó klasszistól ez bizony még egy hűtőládában játszva is roppant kínos teljesítmény lenne.
Hogy Engel mester a szünetben nagyobb harci kedvet kért játékosaitól, azt nem nehéz kitalálni. Hogy ezt miért nem sikerült megvalósítani, azt már igen.
Mert újfent a hazaiak léptek fel támadólag, a 49. percben Pak Dzsi Szung félfordulattal igyekezett középkezdést kicsikarni, de Dudek kapu fölé paskolta a jól eltalált labdát. A lengyel kapus azonban nincs jó formában: már az első félidőben is alaposan mellényúlt egy lövésnek, ám azt a gólt les miatt érvénytelenítette Ruíz játékvezető, az ötvenharmadik percben azonban komolyabb következménnyel járt hibája. Ju Szang Csul a 16-os előteréből útnak indított bombája után a kapu jobb oldalába segítette a labdát, és ezen találat ellen már Ruíznak sem lehetett kifogása.
Eldőlt a meccs is – meg Li Eul Jong is.

Utóbbi az egyetlen nagy lengyel lövésnek esett áldozatául, mert közvetlenül a második találat után Tomasz Hajto vagy harmincöt méterről szerette volna kozmetikázni kissé az állást. Bődületeset rúgott a labdába, ám az nem a hálót, hanem a Dugovics Tituszt idéző hősiességgel a lövésbe beleálló dél-koreai legkényesebb testrészét találta telibe, és komoly anatómiai csoda volt, hogy a szinte kivégzett Li folytatni tudta a meccset.
Persze, hogyne folytatta volna: nem sokszor adatik meg egy dél-koreainak, hogy hazai közönség előtt ünnepelhessen egy vb-győzelmet követően.
Mert az egy percig sem lehetett kétséges, hogy az ázsiai válogatott nyeri a mérkőzést. A lengyelek ugyan amolyan "minden mindegy” alapon támadni kezdtek, ám ezek az akciók annyira sem voltak kidolgozottak, mint Mr. Bean karizma. Az elképzelésnél csak a helyzetek száma volt kevesebb a lengyelek játékában, így a Hiddink-alakulat akár megduplázhatta volna előnyét, ha a már igen elégedett srácok nem szórakozzák el a jobbnál jobb lehetőségeket az utolsó percekben. Vagy fogalmazzunk úgy: tartalékoltak az amerikaiak ellen.
Megtehették: a közönség így is hálás volt a mutatott játékért és a könnyedén elkönyvelt három pontért. A dél-koreai futballisták pályafutásuk egyik legsimább és legmosolygósabb meccsén vannak túl – tán az egy Li Eul Jongot kivéve…