A vegyes zóna nehézségei

Magyarul talán úgy mondhatnánk, vegyes zóna.Ez az a hely, ahonnan csak megtépázva, kék-zöld foltokkal lehet kijönni.Itt találkozhatnak a kiválasztott újságírók a játékosokkal, az edzőkkel, amint ők kisétálnak a meccs után az öltözőből a buszhoz. Ezért kevert, vagy vegyes ez a zóna – hivatalosan mixed zone-nak hívják –, ám a név kicsit csalóka, mert keveredni nem szabad. Kordon választja ketté hosszában ezt a széles folyosót, az egyik oldalon sétálnak kifelé a labdarúgók, a másikon pedig egymást tapossák az újságírók.Ôszintén szólva a látvány meglehetősen visszataszító, ám egy-egy gyors nyilatkozat, néhány elkapott mondat ebben a szakmában aranyat ér. Úgy kell az egészet elképzelni, hogy felbukkan egy játékos, mondjuk Miroslav Klose, és abban a pillanatban mintha tornádó tört volna ki az újságírók között, többtucatnyian akarnak egy szemvillanás alatt azon a ponton lenni, ahonnan a németek új csatárcsillaga megszólítható, és ugyanennyien tesznek fel neki egy kérdést, miközben mikrofonokat és kismagnókat nyújtogató kezek ezercsápú polipként kavarognak előtte. Klose pedig egykedvűen és fáradtan belebámul a számára arctalan tömegbe, majd találomra kiválaszt egy mikrofont, és válaszol valamelyik kérdésre. Az sem biztos, hogy annak a magnójára mondja a választ, aki a kérdést feltette. Pár percig felelget szorgalmasan, aztán megköszöni az érdeklődést, és ügyet sem vetve a kiabálókra, elsétál a csapat busza felé, a tömeg pedig rázúdul a következő áldozatra.Amikor már többen jönnek elő, akár négy-öt csoport is kialakulhat. Persze az újságírók védelmében el kell mondani: más módjuk nincs gyors nyilatkozatokat kapni közvetlenül a mérkőzések után, az olvasók pedig talán éppen a főszereplők véleményére a legkíváncsibbak. Ezt a néhány percet pedig ki kell használni, aki mulya, az biztosan hoppon marad. Ezért a nagy tülekedés, egymás taposása, én udvarias, másokra tekintettel lévő embert ezen a helyen még nem láttam.Miroslav Klose és társai egyébként százharmincnyolc újságíró rohamát viselték a német–ír meccs után, ennyien kaptak ezúttal jogot a belépésre, a csaknem ötszáz tudósítónak mintegy a negyede. Nem véletlen, hogy a szerencsés kiválasztottak roppant boldogok ilyenkor, és helyzetüket joggal érzik kivételezettnek. A szervezők logikus gyakorlatot alkalmaznak a jegyek szétosztásánál: a két érdekelt ország újságírói mind kapnak, adnak még a csoportellenfelek hazájának olvasóit tudósító kollégáknak, a többit pedig ötletszerűen beleteszik a belépőket tartalmazó borítékokba. Olyan ez, mint a Mikulás-ajándék: az ember kinyitja a borítékot, és nagy meglepetésére egy mixed zone-jegy is kimosolyog rá onnan.A meccset követően az első állomás a kis tévéstúdió. Itt egymás után megjelennek az edzők, akik anyanyelvükön beszélnek, tolmács fordítja a szavaikat angolra, és ezt csak a sajtócentrumban rekedt újságírók láthatják-hallhatják. Ezúttal Mick McCarthy, az írek kapitánya érkezett elsőként. Boldog arca ellentétben állt szavaival, ugyanis azt fejtegette, hogy az első negyedórát leszámítva csapata jobban játszott a németeknél, és ezért kicsit csalódott. Jópofa volt, ahogy elmondta: jó húzás volt átállni a háromcsatáros játékra, ám ha nincs az egyenlítés, akkor most ezzel a húzással is csak kudarcot valló edző lenne… Azzal fejezte be, hogy roppant büszke a szurkolókra, és remek érzés, hogy a világon bárhol lépnek pályára, mindenütt sokan buzdítják őket. Az őt váltó német kapitány, Rudi Völler szintén csalódott volt, de ez az ő arcán meg is látszott. Elismerte, hogy az írek példás akarattal futballoztak, de ő csak elvesztett pontokról beszélt, amelyeket szamárság volt az utolsó percben elveszteni.Innen, a stúdió elől tolakodott át mindenki a mixed zone-ba, hogy jó helyet foglaljon el a kordon mellett. Jó húsz percet kellett várni, hogy felbukkanjon az első játékos, ám Carsten Ramelow-ra, a németek hátvédjére csak hárman voltak kíváncsiak, így nem okozott nehézséget odaférkőzni. Az írek egyenlítését annak tudta be, hogy három cseréjük frissessége nagyot lendített rajtuk, ami azért boszszantó, mert vezethettek volna kettő–nullra is, ám végül csak döntetlen lett az eredmény. Ez elsősorban azért is bosszantotta, mert ha győznek, már továbbjutók, és kicsit pihenhettek volna, így viszont nagy jelentőséget kapott a harmadik körben a Kamerun elleni mérkőzésük is.Egy csapásra megmozdult a várakozó tömeg: ekkor jelent meg Miroslav Klose, a már négy gólnál tartó új csillag. Kellett némi könyökmunka, de így is csak néhány mondatát sikerül elcsípni. Örült a góljának, de öröme nem felhőtlen, hiszen csak egy pontot ért. Nagyra értékelte, hogy ismét fejjel volt eredményes, arról pedig fogalma sincs, hogy miért játszottak gyengén a második félidőben. Elsőre mérges voltam arra a német kollégára, aki odébblökött, ám hálás lehettem neki, ugyanis egyenesen oda sodródtam, ahol éppen Oliver Kahn érkezett, és így közelről hallhattam, amint szemlátomást feldúltan azt mondja az orra alá dugott mikrofonokba, hogy végtelenül dühös, szerinte Oliver Bierhoff nagy hibát követett el az írek egyenlítése előtt, de legalább enynyire bosszantja, hogy társainak egy része a meccs után magába roskadt, holott Kamerun ellen csak töretlen önbizalommal lehet majd jó eredményt elérni. Abban ugyanis biztos, hogy korábbi edzője, Winnie Schäfer kiválóan felkészíti Németország ellen az afrikai együttest.A folyosó túlsó végén csoportosuló ír kollégák körében érthető módon a gólszerző Robbie Keane örvendett a legnagyobb népszerűségnek. A meccs emberének választott leedsi csatár magától értetődőnek vette, hogy az utolsó pillanatig sem adták fel a küzdelmet, és csak azt sajnálta, hogy nem korábban talált a kapuba, mert szerinte akkor győzhettek volna. Keane után egy ünnepelt következett: Steve Staunton az ír futball történetének első százszoros válogatottja lett ezen az estén Ibarakiban. Szokatlan módon megölelt egy újságírót, aki nem más volt, mint John Barnes, az angolok korábbi klasszisa, a védő hajdani liverpooli klubtársa, aki jelenleg tudósítóként dolgozik. Az ünnepelt elmondta, hogy ezúton is szeretné megköszönni társainak, hogy már a meccs előtt megajándékozták, bár ő az ünneplést a továbbjutással szeretné igazán emlékezetessé tenni. Természetesen roppant boldog volt, különösen azért, mert az első mérkőzésen, Kamerun ellen a kapott gól előtt nagyot hibázott – emlékezhetünk rá, Samuel Eto'o pestiesen szólva bebőrözte a derék írt –, és ezt a centenáriumon jó játékkal és jó eredménnyel szerette volna feledtetni.Mintegy félóra alatt az összes játékos áthaladt a zónán, a kollégák pedig rohantak fel dolgozni. Ez is egy verseny a javából: az sem mindegy, ki mikor jut telefonhoz.