Nyakunkon a monszun!

Oszaka angol "megszállására” alaposan felkészültek a japánok.Még az a csoda is megesett, hogy idegen nyelveket beszélő honfitársaikat küldték ki a pályaudvarra, akik így nem jöttek zavarba, ha valaki nem az anyanyelvükön érdeklődött. Márpedig ez ebben az országban a meccsek helyszínein meglehetősen nagy valószínűséggel fordulhatott elő, és az oszakaiak erre valóban tökéletesen felkészültek.Ha megláttak egy idegennek tűnő embert – ehhez sem kell az átlagosnál élesebb szem –, aki egyetlen pillanatra is tanácstalannak tűnt, máris odaléptek hozzá, és udvariasan megkérdezték angolul, hogy miben segíthetnek.A legnagyobb gondot azonban sajnos, ők sem tudták orvosolni. A légkondicionált sinkanzen – ez az a híres, kétszáz feletti sebességgel robogó japán gyorsvonat – biztonságából kilépve elakadt a lélegzetem. A víz és a nap együttesen goromba dolgokat képes művelni. Közeleg a monszun, egy-egy kóbor tájfun már ezekben a napokban is eltekereg errefelé, ami azzal jár, hogy, mondjuk, éjszaka esik az eső, nappal pedig a nagy hőségben elpárolog, miközben az edzetlen európai nem kap levegőt, de még a haja, a ruhája is átnedvesedik, a tenyere pedig olyan síkossá válik, hogy a táska állandóan ki akar csusszanni a kezéből.És ez állítólag csak a kezdet. Jó lehet ilyen páratartalmú levegőben focizni…Gyalogolni mindenesetre nehéz. Oszaka központjától néhány kilométerre fekszik a stadion, és mert az angolok tömege gyalog indul el három órával a kezdés előtt, azaz déli fél egykor, a legnagyobb melegben, és ez bizony, nem az élet derűsebbik oldala. A mimikrin már túlvagyok, az állomás környékén a szurkolók maguk árulták a mezeket. Az ötlet egyszerű: otthon beszerez néhány százat nagykeráron az élelmesebbje, elhozza ide, és eladja a duplájáért. Egy szimpla mezt David Beckham nevével a hátán háromezer jenért adnak, ez hatezerháromszáz forint, ami ha úgy vesszük, nem is drága, de ne vegyük úgy, mert az anyag tapintásra is gyanús, a márkajelzés szinte biztosan hamis. Gagyi. Miközben caplatunk a kánikulában, a tömeg nagy részét helybeliek alkotják, akik valamilyen okból angolabbnak öltöztek az angoloknál. Az eredeti britek zöme ugyanis megelégszik egy mezzel és arcfestéssel, néhányan a hajukat is színesre mázolják, mások félmeztelenek, és a hasukra pingálták rá a nemzeti lobogójukat, de aki mindezt együtt megtette, az csaknem egész biztosan japán.Ôk ugyanis ebben a hónapban mindenkinek besegítenek. A világbajnokság előtt elhatározták, melyik csapattal rokonszenveznek, majd követve az adott csapatot, beállnak a szurkolók közé, és ugyanúgy buzdítják a csapatot, mint akik több tízezer kilométert utaztak ezért. A másik változat az, hogy adott városban a körforgásnak köszönhetően néhány nap eltéréssel több csapat is játszik, és a helyiek mindig aktuálisan döntik el, melyik együttes áll közelebb a szívükhöz, így aztán előfordulhat, hogy ugyanaz a szapporói lakos beöltözött már németnek, olasznak és argentinnak is, és tiszta szívből, lelkesen szurkolt is annak a csapatnak.Így aztán angol mezben formát öltő álruhában bandukolva a stadion felé, olykor összekeveredünk japán kinézetű nigériaiakkal is, Beckham-mezben pompázó honfitársaik hangosan köszöntik őket. Az angolok mindezt leereszkedő jóindulattal szemlélik, olykor megengednek maguknak egy-egy vaskosabb tréfát, de szemlátomást tetszik nekik házigazdáik viselkedése. Különösen azoknak a japánoké, akik nem szurkolni, hanem tollasodni akarnak, ők ugyanis minden fényűzést mellőzve egyszerű faasztalokat állítottak fel a járdán, és sört árulnak a tömegnek. Ha valaki megszomjazik, csupán egy pillanatra kell megtorpannia, átad ötszáz jent, kap egy üveg vagy egy doboz sört, és már mehet is tovább. A többség azonban nem bajlódik az apróval, és a közeljövőre is gondol, ezért rögtön egy ezrest nyom az árus kezébe, és mindkét markában egy-egy flaskát szorongatva sodródik tovább a többiekkel.Másfél óra, és már ki is érünk a stadionhoz. Ez persze csak rossz vicc, olyan volt, mint az örökkévalóság, attól tartok, mindjárt színes karikák táncolnak majd a szemem előtt. Bámulatosan udvarias rendőrök terelik a tömeget hajlongva és szüntelenül megköszönve az együttműködést – tartok tőle, egy magyar rendőr a hasát fogná a röhögéstől, pedig lám, így is lehet –, és itt már muszáj lelépnem. Az én belépőm máshová szól, a szurkolókkal a kerítésen túl még bejutok, de a lelátóra nem: mez le, akkreditációs kártya fel, így lesz tikkadt szurkolóból holtfáradt tudósító.Nem sokáig. A catenacciót is fel lehetett törni, a precíz japánok figyelme is el-ellankad olykor. A sajtótribünt csak egy derékmagasságban kifeszített műanyag lánc választja el a lelátótól. Egy pillanat műve átcsusszanni, és máris elnyel a tömeg. Ettől fogva viszont alig történik valami. Sem a pályán, sem a lelátón. Az elején még harsány az "England, England” és a "Go England, Go England” kórus, elnyomja a nigériaiak dobbal és trombitával előadott dallamát, ám a percek múlásával minden egyre csendesebbé válik. Csak a mozgás nő meg, akinek kedve szottyan, kimegy a büfébe, mások jönnek a helyére, nem szólnak, hogy az másnak a helye, ha visszajön, keres magának másikat. Az első félidő végén Paul Scholes kapufája felébreszt mindenkit, végre remek a hangulat, körülöttem mindenki teli torokból üvölt, majd gajdol valamit, ám jön a szünet, és innen már csak unatkozunk, egészen a lefújásig.A meccsnek vége, én pedig kihasználom, hogy az angolok ünneplik a továbbjutást, és visszamászom a lánc mögé. Nincs az a pénz, amiért újra megtenném az utat gyalog vissza a városba. Még hallom, ahogyan az afrikaiak folyamatosan zenélnek, az angolok tapsolnak és kiabálnak, de vissza sem nézek, ennyi elég volt.A sajtóközpontban meglepetés fogad: az ajtón egy felirat hatalmas betűkkel hirdeti, hogy a központ ma este 25 óráig tart nyitva. Addig biztos nem maradok.