Szaltó a kopott, öreg kanapén

Gera Zoltánnak elvitathatatlan érdeme volt abban, hogy a bajnokság tavaszi szakaszában a Ferencváros nyújtotta a legjobb teljesítményt: a zöld-fehérek hatalmas hajrával a Borsodi Liga második helyén végeztek, és így a következő szezonban az UEFA-kupa selejtezőjében is szerepelhetnek. Noha a fiatal támadó a rájátszásban szerényebb teljesítménnyel rukkolt elő, kétségkívül meghatározó tagja a mai Fradinak. A kilencedik kerületi klub kiválóságát ezúttal nem csak a futballról kérdeztük.
– Lehet-e azt mondani: az előző szezonban berobbant a köztudatba, hatalmas tehetségnek kiáltották ki, míg a mostani idényben már a feladathoz fölnőtt, kiteljesedett játékos lett?
– Ó, messze vagyok én még a kiteljesedéstől – szerénykedett Gera Zoltán. – A rájátszás meccsein például valahogy nem tudtam formába lendülni, nem ment a góllövés, és ez eléggé bosszant. Mindenesetre ennek okain mostanában sokat töprengek.
– Köztudottan jó a kapcsolata Garami Józseffel. Az edzője tud segíteni az efféle problémákon?
– Mindig mindent megbeszélünk Józsi bácsival. Nyugtatgat, ne idegeskedjek, ha nem jönnek a gólok, nem kell görcsölni, inkább dolgozzak keményen, mert annak meglesz a hatása. Rendkívül jó a kapcsolatunk, van, hogy én keresem meg őt, van, hogy ő jön oda hozzám egy-egy edzés után. Megérzi, kivel, mikor kell leülnie, vagyis kiváló pedagógus, és ráadásul amolyan mentor is. Ráadásul mindketten pécsiek vagyunk, ez pedig még inkább közelebb hoz emberileg bennünket. Egyébként eddig nagy szerencsém volt a trénerekkel, mindegyikükkel megtaláltam a megfelelő hangot.
– Ha már szóba került szülővárosa: nyílt titok, hogy nem csak felhőtlen éveket hagyott hátra a Mecsek lábánál.
– Nem bizony…
– Beszélne erről újra, vagy esetleg ma már zavarja a téma?
– Egyáltalán nem zavar. Nem szégyellem, amit tettem, hogy olyan dolgokat műveltem, amit nem lett volna szabad. Csavarogtam, szipuztam is, ám azért mesélem, meséltem el a történetemet: tanuljanak mások a hibáimból, és ne essenek ugyanabba a csapdába, vagyis a fél életüket ne az utcán töltsék el.
– Mégis, mivel magyarázza a züllött gyermekkorát?
– Magammal, illetőleg a személyiségemmel. No, persze, voltak mellettem olyan srácok, akik belevittek a "jóba”, de igazságtalanság lenne csakis az ő nyakukba varrni, hogy elég későn, tizenhat évesen kezdhettem klubcsapatnál futballozni. Amikor egyedül voltam, akkor is találtam magamnak elfoglaltságot. Hányszor, de hányszor fogadtam meg magamnak, felhagyok addigi életvitelemmel, aztán másnap ugyanaz volt a program, mint előtte.
– Amiben nyilván szerepelhetett a labdarúgás is, elvégre ilyen korosan is láttak önben fantáziát.
– Hát hogyne. Pécsett a Kertváros grundjain olykor suli helyett is fociztunk, és csak fociztunk. Néhány cselemet is ott fejlesztettem ki. S mondok még valamit: onnan ered a gólörömöm is.
– A szaltó?
– Az bizony. Történt egy nap, hogy az egyik lépcsőháznál ráakadtunk egy régi, kivénhedt kanapéra. Kiráncigáltuk a tér közepére, megpiszkáltuk a rugóit, majd reggeltől estig azon ugráltunk, és ott megtanultam szaltózni.
– Hallgatva történetét, az az ember érzése, hogy már-már egy hollywoodi sikersztori főhősével diskurál. Kellett hát lennie élete során egy szerencsés pillanatnak, ami hatására egyenesbe jött az élete. Magyarán: minek köszönheti, hogy ekkorát fordult önnel a világ?
– Istennek. Hálás vagyok neki, hogy tehetséggel áldott meg, de azért még inkább köszönettel tartozom, amiért megváltoztatott, és ma már lelkiismeretesen, tisztességben, normális körülmények között élhetek. És hogy a tehetségemet ma már kamatoztatni tudom.
– Mintha azt olvastam volna önről: a Hit Gyülekezetbe jár.
– Igen. Még Pécsen az édesapám vitt el egy rendezvényükre. Korábban fogalmam sem volt arról, mi ez az egész. Ám ahogy ott ültem, pillanatok alatt megvilágosodott előttem, mit kell tennem. És nem tévedtem. Ma a Fradi játékosa vagyok.
– Mondhatnám: nem is akármilyen játékosa. Az alapszakasz huszonkét mérkőzésének nyolc gól, kilenc gólpassz volt a mérlege. Lányok hada áll sorba az autogramjáért a meccsek után, s ha így folytatja, hasonlóan nagy számban jönnek majd az Üllői útra a tekintélyes nyugati nagycsapatok játékosmegfigyelői, hogy Gera Zoltánról számoljanak be. Sőt, egyikkel, másikkal már hírbe is hozták… Álmodozik például a Manchesterről vagy az Internazionaléról?
– Szerintem minden labdarúgó ábrándozik erről vagy arról az egyesületről, így én is. Ám annyira nem konkrétak ezek a képek, hogy látnám magam a Juventus fekete-fehér csíkos mezében. Inkább azt mondom, hogy a vágyaim között szerepel jó néhány sztárgárda, de oly sok van belőle, nehéz lenne kiválasztani egyet.
– Miben kell fejlődnie Gera Zoltánnak ahhoz, hogy valósággá váljon a vágyálom?
– Fejben. És itt nem csak arra gondolok, hogy a fejjátékom hagy némi kívánnivalót, hanem arra is, hogy túlságosan kritikus vagyok magammal szemben. Érdekes módon vannak csatárok, akik attól lesznek görcsösek, ha túl nagy a szurkolók elvárása irányukban, ám ez engem egyáltalán nem hátráltat. Sőt, ha ezt érzem, akkor még inkább földob a tudat: engem képesnek tartanak arra, hogy a kedvükre legyek. Viszont a saját magam előtt felállított mérce már sokkalta inkább zavar. Olykor fölmerül bennem, nem is vagyok olyan jó. Úgy vélem tehát, a fejlődésem szempontjából mindenekelőtt itt benn, a fejemben kellene rendet tenni. Ezen túlmenően az erőnlétemen, valamint a mozgásom dinamikusabbá tételén kellene javítani.
– Pedig azt hihetné a hétköznapi halandó, hogy az a futballista, aki olyan ollózós gólt képes rúgni, mint ön a Sopronnak, annak már nem szükséges fizikálisan fejlődni, ezzel szemben pont az ellenkezőjét állítja.
– A mozgékonyságom adottság, de ez nem jelentheti azt, hogy ennyivel be kellene érnem. Ellenkezőleg. Tovább és tovább kell fejlődni.
– Megjegyzem, ahhoz, hogy még többet sajátítson el a labdarúgás tudományából, a legszerencsésebb az lenne, ha rögvest külföldre igazolna...
– Valóban, ám momentán nem foglalkozom ezzel, hiszen a nyári szünetben a pihenésé a főszerep.
– Ha már mondja… Keveset tudunk arról, Gera Zoltán miképpen is tölti a hétköznapjait, van-e hobbija, vagy például, hogy babonás-e?
– Nem, nem. Egyáltalán nem hiszek az ilyen feketemacskás hókuszpókuszokban. Számomra nincs különbség meccs és meccs között, még akkor sem, ha az péntek tizenharmadikára esik. Egyébként nagyon szeretek aludni, amikor pedig nem az ágyat nyomom, akkor a kedvenc számítógépes játékommal játszom, és annak az a címe, hogy "Championship Manager”. Ebben egy európai élcsapat edzőjének bőrébe bújhatok, játékosokat kell adni és venni, taktikát, edzéstípusokat beállítani, és ha elérkezik a hétvége, akkor a gép szimulálja a végeredményt.
– Nocsak… És melyik sztárgárda kispadján ül mostanság?
– Az Interén.
– És kik a csatárok?
– Hm... Ronaldo a kedvenc futballistám, ám eladtam, mert állandóan megsérült, úgyhogy egyetlen ékkel támadok.
– Csak nem Gera Zoltánnak hívják?
– Nem, Christian Vierinek. Egyelőre kispados vagyok, de remélem, már nem kell sokat várni a debütálásomra.