Így látta Vitray Tamás

Távirati stílusban: Törökország, amely tizennyolc évvel ezelőtt kereken fél tucat gólt kapott tőlünk otthonában, kifejezetten könnyen jutott a legjobb nyolc közé, amikor ugyan csupán egy góllal, de meglehetősen biztosan verte az egyik házigazdát, Japánt. És amit senki sem gondolt volna, az elődöntőbe jutásért Szenegál–Törökország mérkőzést vívnak. Ilyen egyszerű. Aki nem látta, csodálkozhat. Aki látta, nincs meglepve.Hanem: még szerencse, hogy nemcsak megnéztem a Dél-Korea–Olaszország mérkőzést, de egyidejűleg fel is vettem. Ha nem teszem, nem tudom még egyszer megnézni, mielőtt a komputer elé ülök, és magam is abba a hibába eshetek, amibe többen is, akiket erről a meccsről beszélni hallottam. Aligha kell bizonygatnom, hogy kedvelem az olaszokat, hiszen éppen néhány nappal ezelőtt jelentettem ki, hogy brazil–olasz döntőben reménykedem. "Úgy legyen!”– szólt a befejező mondatom aznapi jegyzetemben. Hát nem lesz úgy, és ezért az olaszok csak magukat okolhatják! Igen, magukat, és nem a bírót! Mondom, újra megnéztem, mert kételyeim voltak, és megállapítottam, hogy a tizenegyes jogos volt (különben sem lőtték be), és hogy Tottit senki sem bántotta, amikor vállalta a 103. percben azt a kockázatot, hogy feldobja magát. Vagy "megeszi” Moreno és akkor tizenegyes, vagy nem, akkor meg második sárga. És lőn az utóbbi… De értettem Tottit is, hiszen nagyon elfáradtak már addigra, és éppen emiatt kezdtek felülkerekedni a koreaiak. A folyamat már korábban elkezdődött, de az ázsiai együttes nem játszott igazán jól. Tanácstalannak, gondolkodásban lassúnak tűnt, és az akkor még pattogó olaszok lényegében ugyanolyan könnyen érték el Vieri fejesgólját (remek teljesítmény volt), mint korábban ezen a napon a törökök az övékét a japánokkal szemben. Aztán jött a már említett fáradtság, és – még akkor – az olaszok szerencséjére jött Buffon a bravúrjaival. A koreaiak egyenlítő gólja nagy védelmi hiba volt, és a túloldalon Vieri jóformán kihagyhatatlan helyzetben hibázott. Összes itteni gólját nehezebb körülmények között érte el, mint amilyen itt kínálkozott. Aztán kihagytak a koreaiak egy kihagyhatatlant a másik oldalon is, és végül jött a fejesgól. Ki mondta volna, ki merte volna állítani, hogy az olasz védőket a középtermetű koreai játékosok lefejelik majd?! Pedig a győztes gól is így született.Nem kéne a játékvezetőre hárítani a vereséget. Az olaszok persze megteszik majd egy darabig. Legalább az otthoni háborgást csitítandó… Egyetlen jogos kifogásuk lehetett az olaszoknak a bíró ellen. Hogy nem európai volt, aki hagyományból tiszteli őket, aki nem tudja a lelke mélyén elképzelni, hogy a dél-koreaiak legyőzhetik a többszörös világbajnokot, az esélyesek egyikét. Moreno nem tisztelte Tottit, nem nézett el neki sem semmit. Tény, hogy mindkét csapat négy-négy sárgát kapott, Totti az ötödiket és vele a pirosat.Lassan el kéne kezdenünk hinni a szemünknek. Észrevenni azt, amit a tévéstúdióban az a Vincze István fogalmazott meg, aki bevallottan az olaszokért szurkolt. "Nagyon megtanultak futballozni ezek a koreaiak!” - mondta, miközben társai vagy kissé álságos kérdésekkel vagy a nyakánál fogva előrángatott érvekkel próbálták menteni az olaszokat. Láthatóan fájt neki, hogy Olaszország, ahol egykor az ottani idegenlégióban "szolgált”, kiesett, de volt szíve a maga csendes módján megadni a győztes koreaiaiaknak a tisztességet, és elismerni, hogy jobbak voltak. Neki nem kellett még egyszer megnéznie a meccset ahhoz, hogy ezt észrevegye, kimondja. Nekem bizony igen. Ebből is látszik, hogy ő magas szinten űzte ezt a játékot, én meg csak néztem. Az olaszok nagyon gyengén játszottak önmagukhoz képest. Újra mondom, brazil–olasz döntőben reménykedtem, ha már az argentinok, a franciák, a portugálok elszálltak idő előtt. Most már csak annyit tehetek, hogy brazil–spanyolban reménykedem. Végtére is, az sem rossz párosítás. Van azért egy parányi félelem bennem. A spanyoloknak előbb még meg kell ismerkedniük a dél-koreaiakkal…