Baróti Lajos szerint túl sűrű a program

Európa. A labdarúgás bölcsője. Innen indult hódító útjára ez az egyszerű játék, s csaknem egy évszázadnyi tombolás után a "vírus” mindenkit megfertőzött. Eleinte sokfelé csak próbálgatták, miként rúgjanak a labdába. Aztán Dél-Amerika hamar felnőtt a mesterhez, napjainkban pedig egyre inkább fenyegetik a két nagyot a földrajzilag hatalmas, a futballban viszont még kicsinek számító többiek is (Afrika és Ázsia; a koreai–japán közös rendezésű vb előtt még nem fordult elő, hogy az eseményen részt vevő négy kontinens mindegyike delegált egy tagot a legjobb nyolc közé). S noha az európai élklubok hegemóniája még nincs veszélyben, a vészharangok megkondultak!
Ezúttal Baróti Lajost, Magyarország legtekintélyesebb futballedzőjét kérdezzük – akiről könyvtárnyi kötet jelent már meg, úgyhogy róla most annyit: négy világbajnokságon (1958, 1962, 1966, 1978) dirigálta a magyar válogatottat, dolgozott Ausztriában és Portugáliában –, mi a véleménye a világfutballban végbemenő változásokról.

– Az ön számára mi volt a most befejeződött torna legszembetűnőbb tanulsága?
– Két dolgot emelnék ki – mondta Baróti Lajos, aki valamennyi találkozót végigizgulta, és ha módja volt rá, az ismétléseket is megtekintette –: a futómennyiség tekintetében hihetetlen változások történtek még a négy évvel ezelőtti világbajnoksághoz képest is. Még nem láttam soha ilyen intenzitással, ilyen gyorsasággal tizenhatostól tizenhatosig száguldozó együtteseket. Figyelemre méltó volt továbbá az is, hogy az egy egy elleni játék mekkora jelentőséggel bírt. Nem arra gondolok, hogy az edzői utasításra mennyire ügyelt egymásra a pálya azonos részén játszó két játékos, hanem arra, hogy a védekezésben mindenkinek részt kellett vállalnia, oly módon, hogy a labdás emberre azonnal kilépett valaki a védőfalból.
– Talán a dél-koreai gárdára illik leginkább a fölvázolt harcmodor.
– Valóban, mindkét hazai csapat játéka jól szemlélteti azt a jellegzetes taktikát, amelyet csaknem valamennyi együttesnél megfigyelhettünk, szinte mindegyik válogatott alkalmazta ezt a fajta letámadásos futballt.
– Kétségtelen, hogy hatalmas fejlődésen mentek keresztül mind az afrikai, mind az ázsiai válogatottak, ám aligha lehet ezzel magyarázni a tradicionális futballnemzetek gyengébb szereplését. Rengetegen gondolták például a seregszemle előtt, hogy miután a spanyol klubok sorra nyerik a nemzetközi viadalok trófeáit, most végre döntőt játszhat a nemzeti csapatuk. És lám kiestek, csakúgy, mint a még korábban búcsúzott olasz vagy francia tizenegy.
– Megítélésem szerint az eredményesség szempontjából döntő fontosságú volt, hogy melyik gárdáknál alakult ki idejekorán az állandó kezdőcsapat. A győztes brazilok például alig-alig változtattak, Scolari kizárólag akkor nyúlt a maghoz, ha már biztos volt a győzelemben, és ilyenkor megengedhette, hogy pihentesse Ronaldót vagy Ronaldinhót. A törökök és a koreaiak holland mestere szintén hasonlóan óvatosan bánt a kezdőcsapattal. A sztárok csak akkor lendülhetnek formába, és léphetnek elő húzóemberré, ha rendszeresen pályára lépnek. Márpedig a világversenyek kimenetele mindig a csillagok szereplésétől függ. Amikor a magyar válogatott kitűnően szerepelt, akkor is a Puskás, Hidegkuti, Bozsik trió formája adta meg az alaphangot. Vagy emlékezzünk a mostani fináléra, ahol a Barcelona ballábas bombázója, Rivaldo hetven percen át észrevehetetlen maradt, aztán azzal a két briliáns megmozdulásával döntő érdemeket szerzett a végeredmény kialakulásában. A spanyoloknál több sztár hol játszott, hol nem, akiknek viszont minden egyes meccsen kezdeniük kellett volna.
– Csakhogy egy olyan játékosnak, akinek rengeteg bajnoki meg BL-szereplés van a lábában, valamikor pihenésre is szüksége volna…
– A FIFA-nak mihamarabb módosítania kellene a versenynaptáron. Hiszen egyik nap befejeződtek az országos bajnokságok, és másnap kezdetét vette a vébé. Felkészülésre, regenerálódásra egyáltalán nem maradt idő. Megkockáztatom, egészen más végeredmény születik, ha a csapatok alaposabban összeszoknak, ha a sztárok kisebb-nagyobb sérüléseikből fölépülnek. Vegyük példának Zinedine Zidane-t és a franciákat. Amennyiben a gallok karmestere egészséges, valószínűleg továbbjutnak a csoportból. Úgy nem is lehet, hogy a játékosok zöme fásultan futballozik. Az Arsenal középpályása, Patrick Vieira a legutóbbi szezonban több mint hatvan tétmeccset robotolt végig. Ezek után képtelenek még ezek a játékosok is a világraszóló teljesítményre. A sűrű program a játék rovására megy.
– A németeket mindez láthatólag mit sem zavarta. Vajon mi lehet az ő titkuk?
– A fegyelmezettség. Ôk nem törődtek a szép játékkal, csakis az eredményességet tartották szem előtt. Egyetlen céljuk az volt: ne kapjanak gólt, hiszen majd csak találnak egyet. És rendre így történt. Visszaálltak a saját térfelükre, tökéletesen lezárták a területet, a megszerzett labdával pedig villámgyorsan meglódultak. Rudi Völler rendkívül precízen megszervezte a csapatát. És persze hátul meg ott állt Oliver Kahn, akire lassan jelzőket is nehezen találni. Extraklasszis. Nagyon sajnáltam az elveszített döntő után. Egyébként szerintem akkor az ujjsérülése hátráltatta a védésben.
– És az angolok? Róluk minden egyes viadal előtt esélyesként beszélnek, s az 1966-os győzelmükön kívül sosem nyernek semmit. Most megpróbálták külföldi szakemberrel.
– Amint megtudtam, hogy Sven-Göran Eriksson személyében svéd trénerrel készülnek Owenék, csodálkoztam: ki gondolta volna, hogy nem találnak brit földön megfelelő szakembert? Ám ezek után már korántsem furcsálltam, hogy nem jutottak messzire. Elvégre a külföldi edző a labdarúgásról sokat tudhat, arról viszont kevesebbet, milyen a brit emberek mentalitása, mi az ideális edzésmódszer a számukra, mennyit szabad nekik megengedni. Nem hinném, hogy jó megoldás külföldi trénerre bízni az angolhoz hasonló futballkultúrájú nemzetek válogatottját. Az megint más, ha a játékot tanulni szándékozó országok csapatának irányításáról van szó.
– Portugália is csalódást keltett?
– Miután dolgoztam a Benficánál, és azóta figyelmesebben nyomon követem a portugál labdarúgást, azt mondom: nem. Egész évben azt éreztem, a gárda sztárjai fáradtak, a válogatottnál hiányzik az egység.
– Miként a spanyol, a francia és az angol, úgy az olasz bajnokság is dugig van külföldiekkel, obligát tehát a fölvetés: az érem egyik oldalán virítanak a gigászi klubok, amelyek csillagászati összegekkel dobálóznak, össze-vissza vásárolják a nevesebbnél nevesebb játékosokat, a másik oldal ellenben azt mutatja, a válogatottak nem képesek efféle erőfölényt kicsikarni.
– Sajnos, ma már a Barcelona, a Milan meg a többi óriás nem nemzeti, sokkal inkább nemzetközi csapat. Persze, korábban is akadt idegenlégiós, még a Real kezdő tizenegyében is – hogy mást ne mondjak, Puskás Ferenc és Di Stefano –, ám ma már világklasszisok egész sora vár bevetésre. Jóllehet a törököknél ugyancsak vannak, akik külföldön futballoznak, az eurázsiaiak előretörésében főszerepet játszhatott, hogy maradt a játékukban valami jellegzetesen török. A szenegáliak is éppen emiatt voltak szimpatikusak. Előbb-utóbb a nyugat-európai hatalmasságoknál is rádöbbenek arra, ez így nem mehet tovább.
– Japánban és Koreában soha nem tapasztalt mértékben kritizálták a játékvezetőket, sokan összeesküvés-elméleteket rebesgetnek arról, valamelyik házigazdának mindenféleképpen a négy, de legalább a nyolc közé kellett jutnia. 1978-ban, Argentínában ön is megtapasztalta, milyen az, amikor a bíró a hazaiaknak fúj…
– Amióta edző vagyok, azt vallom, a nagy tornákon valamilyen módon mindig segítik a hazaiakat. Ám ami most történt, az több, mint skandalum! Mert ha a pálya közepén vitatható ítélet születik, könnyebben megbocsátható, de hogy szabályos gólokat vegyenek el a riválistól, az már sok. Amúgy Argentínában, azon a bizonyos meccsen, amelyen kiállították Nyilasi Tibort és Törőcsik Andrást, szintén gyatra volt a játékvezetés, s fogalmazzunk úgy, a történelemben akad példa pártatlanabb játékvezetésre is.
– Említette, hogy mekkora változás zajlott az utóbbi időben a futómennyiség terén. A most véget ért világbajnokság alapján hogyan látja, merre fejlődik a sportág, miben képes még javulni az ember, vagy várható-e például szabálymódosítás?
– Kizártnak tartom, hogy jelentősebb változás történne a szabályok terén, nem osztom azt az álláspontot, hogy kicsi a pálya, és a jövőben tíz labdarúgó alkot majd egy csapatot. Az emberek hozzászoktak a játék alapjaihoz, sem a pálya méretét, sem a játékosok létszámát nem változtatják meg, csak azért, hogy látványosabb, gólratörőbb legyen a labdarúgás. Más sportágak esetében is kudarcot vallottak az efféle módosítási kísérletek. Ami pedig a taktikát illeti: szerintem a futballisták technikailag egyre képzettebbekké válnak, mindenki tökéletesen használja majd mindkét lábát. A posztok fokozatosan öszszemosódnak, a csatárok ugyanúgy védekeznek, akár a bekkek. A brazilok játéka is erre utalt, hiszen a két támadó sokszor besegített a labdaszerzésbe, a szélső védők rendre az ellenfél büntetőterülete körül tűntek föl. A felállásuk amúgy az Aranycsapatot idézte, kivált a visszavont középcsatár szerepe miatt. A legjobb válogatott nyerte a világbajnokságot.