Minidaruból öltönyös alelnök

Vasalt ing, márkás, vékony keretes szemüveg, elegáns öltöny, hozzá az állandó vállveregetéseket követő megnyerő mosoly. Ki hinné, manapság ezek Naim Süleymanoglu legfőbb jellemzői. A török minidaru – akit a nemzetközi sportsajtó csak Zsebherkulesnek hív(ott), aki súlyemelőként először vallhatta magát háromszoros olimpiai bajnoknak, akiről azt hittük, hogy sohasem szakít a pódiummal – immár ünnepi öltözékben járó történelem. Persze ma sem távolodott el a tárcsák világától, a fent leírt eleganciával rendszeresen megjelenik a világ- és Európa-bajnokságokon, minden második szembejövővel kezet ráz, aztán leül a bennfenteseknek fenntartott székek valamelyikére. Törökország valamikori legnépszerűbb állampolgára immár sportdiplomataként, a Nemzetközi Súlyemelő-szövetség (IWF) alelnökeként (a török lobbi segítségével 2000 decemberében választották meg ), gazdag emberként jön-megy a világban.

Nyoma veszett a fogadásról

Először, ugye, ment… Mármint bolgár állampolgárként Ausztráliából Törökországba. Hú, de régen volt már, lassan 16 esztendeje, hogy a 19 éves Salamanov a melbourne-i Világkupa-gálát elhagyva nem Bulgária felé vette az irányt. A fogadásról elillanva szem elől vesztették akkori honfitársai, három napig bujdosott, majd kint élő törökök segítségével Törökország ausztráliai nagykövetségétől menedékjogot kért. Nem sokkal később – Londonon keresztül – Isztambulba érkezett, az ankarai repülőtéren pedig óriási tömeg fogadta, akár a nemzet hősét. A későbbi Süleymanoglu egy világbajnoki és három Európa-bajnoki arany gazdájaként váltott országot.
Hogy miért hagyta el szülőhazáját?
Az idő tájt kiéleződtek a török kisebbség és a bolgár kormány közti ellentétek, a kommunista rezsim ugyanis 1984-ben névváltoztatásra kényszerítette egy rendeletben a török nemzetiségűeket. Történelmi tény, hogy a török anyától és török apától származó Zsebherkules szülőföldje az I. világháború idején még az anyaországhoz tartozott, és az ott élők teljesen megőrizték a mozlim hagyományokat, szokásokat. Nem csoda hát, hogy érzékenyen érintette őket az asszimilációra törekvő intézkedés. Ebben a politikai helyzetben gondolta a Szulejmanovból erőszakkal Salamanovvá "átkeresztelt” minidaru, hogy sorsfordító döntést hoz.
És akkor vissza Ankarához, ahol a hatalmas tömegen kívül Turgut Özal kormányfő várta a zsenit, sőt, az ő kocsijával hagyta el a repülőteret a díszvendéggé felértékelődött csodaember. A túláradó szeretet meggyőzte az akkor törökül csak közepes szinten beszélő Süleymanoglut arról, hogy jól cselekedett, és elhatározta: további nagy alakításokkal hálálja meg a bizalmat. Özal elnök olyannyira személyes ügyként kezelte Süleymanoglu törökösítését, hogy a bolgár szövetségtől a versenyzési engedély megadása fejében követelt egymillió dollár elküldését ő maga sürgette meg. Innentől kezdve minden akadály eltakaríttatott a csodaember elől, aki a fenti okokból kihagyta az 1987. évi nemzetközi versenyeket. Szöulban persze már ott volt, és mindjárt be is zsebelte első olimpiai aranyérmét, amelyet négy év múlva követett a barcelonai elsőség.

Utcai affér Atlantában

Sokáig nem talált ellenfélre, csak az volt a kérdés, hogy világcsúccsal nyeri-e a viadalokat, vagy holmi "sallangoktól” mentesen jut-e jól megérdemelt érmeihez. Első kellemetlen élménye éppen Magyarországhoz kötődik, az 1992-es szekszárdi Európa-bajnokságon összetettben és lökésben is kikapott a bolgár (ma már horvát) Nikolai Pesalovtól. A kínos vereség előzményei még 1990-re vezethetők vissza, abban az évben ugyanis – makacs gerincsérülésre hivatkozva – Süleymanoglu bejelentette visszavonulását az ankarai kórházban. Ennek tudható be, hogy a budapesti világbajnokságon csak mint edző jelent meg, így például ő volt feltüntetve a szovjetből törökké avanzsált Hafiz Süleymanoglu trénereként. Talán emiatt is tették fel neki a kérdést, hogy valóban szerepet játszott-e Hafiz "megszöktetésében”, ő azonban visszautasította a feltételezést, akárcsak a nősüléséről elterjedt pletykákat.
Visszavonulás helyett aztán 1991-ben megnyerte a világbajnokságot, és ez így ment egészen 1996-ig, az atlantai ötkarikás játékokig. Legnagyobb riválisa a görög Leonidisz volt, aki rendre megszorongatta, az 1995-ös Európa-bajnokságon például csak az összetett eredményhirdetésekor állhatott a dobogó felső fokára. Ilyen előzmények után következett az atlantai olimpia, amelynek tétje az volt, hogy Süleymanoglu – a világ első súlyemelőjeként – megszerzi-e harmadik ötkarikás elsőségét. Ahogy azt várni lehetett, alaposan meggyűlt a baja a göröggel, aki a 64 kilósok versenyének utolsó gyakorlata előtt még vezetett, ráadásul úgy, hogy 185 kilós lökésvilágcsúccsal ámította el a közönséget. Ekkor lépett színre Süleymanoglu, aki nem rogyott meg a történelmi pillanat felelőssége alatt, és 187.5 kilót lökve, összetetben 335 kilós világcsúcsot elérve ünnepelhette magát.
A rossz nyelvek szerint a pályája csúcsára érő, az olimpia előtt visszavonulását (pályafutása során másodszor) bejelentő Zsebherkules nem csak a tárcsák társaságában fitogtatta erejét. A verseny előtt két nappal például kimaradt az éjszakában, berúgott, és amikor az olimpiai faluban egy kínai funkcionárus figyelmeztette, hogy ne az utcán végezze el a kisebbik dolgát – ő tettleg bántalmazta. Egyébként sem a példamutató életviteléről volt híres, annak ellenére hívő mozlimnak vallotta magát, hogy rengeteget dohányzott, és házasságon kívül lánya született. Mindenesetre gondosan ügyelt arra, hogy érmeit rendre megköszönje Allahnak.
Az atlantai produkció után csak nőtt a vagyona, holott már előtte is 21 házzal büszkélkedhetett. A harmadik olimpiai aranyért 750 ezer dollárt utalt át számlájára a török kormány, sőt, egy kocsival szaporodott az autóparkja is. A Coca-Cola cég egyéves szerződéssel kínálta meg, amely további egymillió dolláros bevételt garantált számára. Az őt sztárolók és ajnározók olyannyira megrontották, hogy sokszor már csak a dicsőségre tudott gondolni, így például a következő szavak hagyták el a száját: "Minden siker közelebb hoz Hollywoodhoz…”

Sydney hiába csábította

Ha Hollywoodban nem is futott be karriert, népszerűségét igyekezett latba vetni választott hazájában: 1999-ben független képviselőként indult a választásokon, Bursában, de nem kapott a parlamentbe jutáshoz elegendő szavazatot. Vagyis a politikában nem sikerült neki az áttörés, ugyanakkor Sydney, a negyedik olimpiai aranyérem megszerzésének lehetősége kivédhetetlenül csábította. Utol akarta érni a dán vitorlázót, Paul Elvströmöt, az amerikai diszkoszvetőt, Al Ortert és az amerikai atlétát, Carl Lewist – ők hárman ugyanis ugyanabban az egyéni számban négyszer nyertek olimpiát.
Nagy volt tehát Süleymanoglu étvágya, amit az sem csökkentett, hogy a tesztként beiktatott szófiai Európa-bajnokságon csak a harmadik helyen végzett. Az 1997-ben már másodszor viszszavonulót fújó Zsebherkules végül nem tudta megfejelni újabb káprázattal addig is egyedülálló pályafutását, olyannyira nem, hogy háromszor sem bírt el a 145 kilóval, és már a szakításban kiesett. Mondhatnánk, illúzióromboló jeleneteknek lehettek szemtanúi a Convention Center lelátóján ülő érdeklődők, akik mind biztosak voltak abban, hogy a zseni 3 év kihagyás után is ott folytatja, ahol Atlantában abbahagyta. Az önmaga és Törökország elvárásainak megfelelni ezúttal nem tudó, harmadik sikertelen próbálkozása után meghajló minidarut szolidaritást kifejező tapssal köszöntötte a közönség, így méltóságát megőrizve, ha nem is istenként, de emberként távozott a súlyemelés világszínpadáról.
Azóta megszoktuk rajta a vasalt inget, a márkás, vékony keretes szemüveget és az elegáns öltönyt – a Nemzetközi Súlyemelő-szövetség alelnökének mégiscsak így kell kinéznie.