Kovács: egyéni éremre várva

– Lisszabonban jubilálok, ez lesz a tizedik világbajnokságom – kezdi a kétszeres csapatvilágbajnok. – Az eddigiek közül a legemlékezetesebb természetesen a budapesti, és nemcsak a bronzérmem miatt. Elsősorban azért, mert nem mindennap élheti meg egy vívó, hogy ötezer néző előtt, emelt páston szerepeljen. Nekem akkor ez megadatott. Rengetegen szurkoltak nekünk a Budapest Sportcsarnokban. Éppen ezért nem véletlen, hogy amikor leégett a BS, sok társammal együtt én is megkönnyeztem a "halálát”. A másik véglet a kilencvenhetes fokvárosi vébé, amikor szó szerint kicsaltak Leroux ellen. A döntőbe jutásért vívtunk a franciával, és ő hanyatt esett, úgy adott tust. A bíró azonban letagadta, hogy elesett Leoux. Nagyon jó formában voltam, és ki tudja, mi lett volna, ha akkor nem járok így.
– A budapestit követő világbajnokságon, vagyis kilencvenháromban is bronzérmet szerzett, ám azóta adós az egyéni vébéérmekkel. Sokan hangoztatják, hogy egy ekkora tehetségnek már nem itt kellene tartania.
– Erre csak azt tudom mondani, hogy sokan vagyunk ekkora tehetségek, nemcsak én, viszont egy versenyen mindig csak egyvalaki nyerhet. Az eltelt tíz esztendő, amit a világ élvonalában töltöttem, csak időben, évnek sok, de alkalomnak kevés, mindössze kilenc világbajnokság. Az évközi világversenyek is eltelhetnek úgy, hogy egyszer sem tudsz nyerni. De nézzük a másik oldalról! Az olasz Mazzoni hatalmas tehetség, nyert vagy harminc Világkupát, és mégsem tudott világbajnok lenni.
– Jó, ezt elfogadom és máshogy kérdezek. Kovács Iván elégedett a pályafutásával?
– Ha nem lennének csapateredményeim, elégedetlen lennék. De vannak. Egyébként egyéniben az első időszakban voltam jobb, csapatban pedig az utóbbi években vagyunk eredményesek. A kilencvenötös vébén állt össze ez a gárda, azóta összeértünk, kétszer is világbajnokok lettünk. Szóval, a csapateredményekkel együtt kiegyensúlyozott a teljesítményem, három olimpián szerepeltem, kétszer döntős voltam. Van két vébé-bronzom, Eb-érmekből pedig mindből egy-egy. Ez nem olyan rossz, ugye? És akkor még ott a két vébé-arany csapatban, no meg az Európa-bajnoki cím. Egyáltalán nem vagyok elkeseredve az eddigi produkcióm miatt, mert már az is kitüntető, hogy amióta válogatott vagyok, mindig azok közé tartozom, akik világbajnokságot nyerhetnek.

– Most is?
– Hmmm… az idei szezon kriminális volt. Több évig húzódó betegségsorozatot zártunk le akkor, amikor végre kiderült, hogy a begyulladt mandulám az oka minden bajnak. Ez az idény erre ment rá, az utolsó válogatóversenyen nem is indulhattam a műtét miatt, no és hogy fel tudjak készülni az Európa-bajnokságra. Az Eb-n aztán jól vívtam, hosszú szünet után ismét érmes lettem. Az érmemet akkor egyéni szponzoromnak, az Annex Rt.-nek ajánlottam, így hálálva meg a sok segítséget.
– Lisszabonban mi várható?
– Akkor leszek elégedett, ha végre ki tudom hozni magamból a maximumot, mert ez már régóta nem sikerült. Tavaly is jó formában voltam, de annyira okos és higgadt akartam lenni, hogy 14:11-es vezetés után sikerült kikapnom… Annyira biztosra akartam menni, hogy ez lett a vesztem. Nagyon bosszantott.
– Míg egyéniben van honnan előre lépnie tavalyhoz képest, csapatban már nem tudnak fejlődni, maximum megőrizni az első helyet.
– Címvédők vagyunk, tény, de ez nem jelent semmit. Egyre több olyan csapat van, amelyik nyerhet. Az Eb-n is tapasztaltuk, hogy jóformán bárki bárkit legyőzhet. Minket Moszkvában egy találattal vertek meg az ukránok. Minimális különbség az egy tus, de ezzel az alsó ágon vívhattunk tovább az éremszerzés helyett. Így viszont már hatalmas a különbség. De nem kerülöm meg a kérdést: maradjunk annyiban, a dobogóra mindenképp jónak kell lennünk.