A kapus reméli, nem bélyegzik meg

És a kapus elindult. Labda a kézben, a meccsből már csak másodpercek vannak hátra. Jól kirúgom, ki, tán egészen a Feröer-szigetekig, hadd szálljon, aztán győztünk. Talán erre gondolhatott, amikor tett néhány lépést, kezében a hófehér lasztival, amit szorított magához. Aztán mintha oldalra nézett volna, és azzal a mozdulattal egyszer csak eldobta a labdát. Odahuppantotta néhány méterre a tizenhatostól helyezkedő egyik győri futballistához. Posza Zsolt, aki addig megbízható teljesítményt nyújtott – igaz, túl sok védenivalója nem akadt – néhány másodpercre ledermedt, majd hanyatt-homlok rohant vissza a kapujába. Tudta, pontosan tudta, micsoda óriásit bakizott. De akkor és ott nem jutott idő gondolkodni, hiszen az ETO futballistái a pillanatok tört része alatt cselekedtek, szorította őket az idő. Egy passz ki a bal oldalra, egy pontos beemelés középre, és a még mindig sokkhatás alatt lévő Posza és az újpesti védősor asszisztálása mellett jöhetett a pontot érő fejes, Robert Semeník bólintása. A kapus vasárnap reggel edzett. Nem kocogott vagy lazított, hanem egyik sarokból a másikba vetődött, Brockhauser István kapusedző irányítása mellett. A szeme karikásnak tűnt, az arca kialvatlannak. Posza Zsolt gyakorlatilag ébren töltötte a szombatról vasárnapra virradó éjszakát. Hibázott, és ez az ő esetében több volt mint bűn. Hiába vezetett az Újpest, hiába hitte kedvenc csapatát győztesnek az akkor már felállva tapsoló újpesti publikum, a Győr mégis egyenlített. Posza Zsolt megtörten és fáradtan nyilatkozott vasárnap dél körül. Pedig neki éppen most kell erősnek lennie, mert ha csak nem akar visszavonulni (nagy baklövés lenne, annyi szent…) akkor még nagyon szokszor kell neki szembenéznie a csatárokkal, hallgatva a közönség dühödt bekiabálásait, és legalább ennyiszer kell megmérkőznie a sorssal is, hiszen mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk.– Visszanézte videón mit csinált a meccs hajrájában?– Nem. Egyszerűen nem volt még lelkierőm leülni és újra átélni azokat a szörnyű pillanatokat, amelyeknek részese lehettem szombat este. Alig aludtam valamit, egész éjszaka azon járt az agyam, hogyan csinálhattam ekkora butaságot, amikor már tulajdonképpen megnyertük ezt a meccset. Szégyellem magam, elnézést kérek a szurkolóktól. Mentségemre legyen mondva, ilyesmi soha nem fordult elő velem.– Ez utóbbi aligha vigasztalhatja a lila-fehér híveket, bár az is igaz, ahogy Szabó András edző is azt nyilatkozta a meccs után: ez benne van a játékban. Egyáltalán: emlékszik arra, hogy pontosan mit csinált?– Persze, hogy emlékszem. Jóllehet, volt néhány olyan pillanat, ami valóban kiesett. Azt tudom, hogy kezemben fogtam a labdát, talán fel is néztem az órára, vagy az is lehet, hogy már vártam a játékvezető sípját, végül is ez most már mindegy. Szóval fogtam a labdát, és láttam Szélesi Zolit, ahogy egyedül indul meg a jobb oldalon. Egy pillanatra össze is néztünk, és akkor eldöntöttem, hogy őt hozom játékba. Ô majd szépen lekezeli a labdát, aztán felrúgja a lelátóra vagy tudom is én hová, és azzal vége, megnyertük. Így is történt, csakhogy a dobást elvétettem, ellenfélhez került a labda, a többit pedig már mindenki tudja. Borzalmas volt.– Hallotta, miket kiabáltak az elkeseredett szurkolók a meccs után?– Nem. Egyszerűen nem érzékeltem a külvilágot, néhány pillanatig ültem a fűben magamba roskadva, aztán valahogy bevánszorogtam az öltözőbe, és ott ültem másfél órán keresztül a földet bámulva, miközben a többiek kint kocogtak. Megértem a drukkereket, ha dühösek voltak rám. Szerencsére néhányan hazafelé menet megállítottak, kérdezték, hogy volt, mi történt, aztán bíztattak, hogy föl a fejjel, lesz ez jobb is. S ugyanezt átéltem a vasárnapi tréningen is. – Tudja, az a furcsa az egészben, hogy mindez a Győr elleni meccsen történt. Mindenki tudja, hogy Győrből jött a Megyeri útra, s az is sokak előtt ismert, hogy a nyáron csaknem visszatért az ETO-hoz.– Hát éppen ez az! Olyan bizonyítási vágy dolgozott bennem, hogy azt nehéz szavakba foglalni. Nyáron valóban szóba került a visszatérésem, de én maradni akartam, hiába hívott az ETO, mert jól érzem magam Újpesten. És tudom, hogy itt, ennél a csapatnál olyan célokért küzdhetünk, ami minden magyar futballista álma. Szóval maradtam még akkor is, amikor megtudtam, hogy Vlaszák Géza személyében olyan konkurenciát kapok, akivel szemben alaposan meg kell küzdenem a csapatba kerülésért. De vállaltam, hiszen profi vagyok. – Tavaly ön volt az Újpest első számú kapusa, ehhez képest a bajnoki rajton és az azt megelőző Szuperkupa-döntőn is Vlaszák kapott lehetőséget. Meglepődött ezen? – Természetesen nem örültem neki, hogy kispadra szorultam, de nem csodálkoztam, hiszen az egyik előkészületi mérkőzésen megsérültem, s attól kezdve Vlaszák szerepe került előtérbe. De amikor Fehérvárott újra kapuba állhattam, nem okoztam csalódást, győztünk, sőt jobbak voltunk Debrecenben is, úgy, hogy nekem sem ment rosszul a védés. Erre tessék, most megcsináltam ezt a nagy marhaságot. Szörnyű, nehezen tudok napirendre térni az események fölött.– Lehet, hogy ezt a kérdést nem kellene föltennem, de azért kíváncsi vagyok mit gondol: a következő tétmeccsen ön áll majd a kapuban?– Fogalmam sincs. Abban bízom, hogy nem leszek megbélyegzett ember Újpesten, remélem, lesz még lehetőségem bizonyítani. A többi már nem rajtam múlik.