A verhetetlen négyes

Oroszországból Eb-, Portugáliából pedig vb-arannyal. Ráadásul augusztus 21-ét ugyanolyan "megváltóként” várták, mint július 7-ét. A gyengére sikeredett egyéni szereplés után a csapatversenyben akartak bizonyítani.

– Az egyéni szereplés szörnyen letört, nagyon szerettem volna bizonyítani. Az olimpia és a tavalyi vébé után ez már a harmadik világverseny volt, amikor kiestem, és ez nagyon megviselt. Pedig nem vívtam rosszul, inkább izgultam, hogy jól sikerüljön, ám ez az érzés nem hátráltatott, hanem felpörgetett. A koreai lány, aki aztán világbajnok is lett, az én aszszómban indult be. Vezettem ellene, majd ő váltani tudott és egyenlített. A végén a hirtelen halálban a zsűri megadott neki egy olyan együttes találatot, amit ilyen helyzetben nem szoktak megadni. Így kikapni… Szóval, nagyon csalódott voltam. Azt hittem, másnap jobb lesz, de nem lett jobb – emlékszik vissza a Lisszabonban történtekre Mincza Ildikó.
– Az egyéniben mind a négyen várakozás alatt teljesítettek. Hogyan sikerült felülkerekedniük a letörtségen?
– Kissé kesernyésen úgy is fogalmazhatok, hogy már kezd gyakorlatunk lenni az egyéni utáni talpra állásban, hiszen Moszkvában ugyanez volt a helyzet… Próbáltuk mással elfoglalni magunkat, hogy ne foglalkozzunk az egyénivel, de persze ez nem teljesen sikerült. Jót tett, hogy ezúttal nem egy, hanem két nap volt a két verseny között, és ez alatt összeszedtük magunkat. Érdekes, a viadal előtt nem volt bennem semmi félelem. Tudtam, hogy sokat dolgoztunk, mindannyian jól vívunk, csak egy kis szerencse kell, hogy be is jöjjön minden. Elkerültük a francia és az orosz csapatot, és ez már jó volt. Én annak is örültem, hogy Kína nyert a németek ellen, mert a németek ellen nem szeretek vívni. Vagyis minden nagyszerűen alakult.
– Befejező emberként fantasztikusat produkált, az ázsiaiak ellen például húsz:húsznál kötött be, és tizennégy:háromra nyerte az asszóját, majd az észtek elleni döntőben is tíz:négyes zárásra volt képes. Hogy volt ereje az utolsó pillanatig menni előre, nem bénította az utolsó hálátlan szerepe?
– Tény, hogy nagy adag terhet jelent befejezőnek lenni, de ezúttal ez csak még jobban motivált. Az meg örök szabály, hogy az utolsó másodpercig oda kell figyelni, bármilyen tetemes is az előny, mert bármikor leblokkolhat az ember, és akkor hamar elfogy a különbség.
– Igen, erről női kardcsapatunk tudna mesélni… De szerencsére önöknek nem kellett szomorkodniuk az eredményhirdetéskor, sőt!
– Jaj, nagyon jó volt a győztes tus után! Apukám felvette videóra az Eurosport közvetítését, megnéztem, és azon is fülig ért a szám. Ott ezt nem is vettem észre, csak azt tudtam, hogy mérhetetlen boldogságot, megkönnyebbülést, megnyugvást érzek. Nagyon jó volt, hogy élő közvetítésben láthatták a vívásunkat, az itthoniak, a szüleim és az edzőm. Lélekben velünk lehettek, szurkolhattak nekünk.
– A hosszú idény után már élvezi a pihenőt?
– Olyan nagy pihenőm nincsen, ugyanis már elkezdtem a tanulást. Párbajtőr helyett most könyvek vannak a kezemben. Bevallom, ugyanolyan nehéz volt ismét nekikezdeni a tanulásnak, mint amikor szabadság után elkezdjük az edzéseket. De muszáj tanulni, mert már csak három vizsgát kell teljesítenem a szegedi jogi egyetemen, hogy a nevem elé kerüljön a vágyott két betű: dr.

Két elsőség és egy karika

A csapatból legtöbb aranyéremmel büszkélkedő Király Hajnalka talán sosem élvezte ennyire a világbajnokságot megelőző időszakot, mint Lisszabon előtt. A két éve külföldön, Franciaországban élő vívónő öt év szünet után szállhatott harcba ismét magyar színekben világbajnokságot.
– Nagyon jó volt újra a magyar csapat tagjaként vébére készülni, az itthoni edzőtáborban Kulcsár Győzővel készülni… Vagyis minden remek volt és ez nagyon feldobott. Hogy ezek után mégsem sikerült az egyéni szereplésem, annak tudom be, hogy tavaly mindent kiadtam magamból, nagyon jó idényt zártam, mégsem jutottam ki a világbajnokságra. Ez nagyon letört, és ebből a helyzetből nehéz volt talpra állni, lelkesedni, hinni, hogy ezúttal sikerülni fog. Most ott lehettem a vébén, de lelkileg nehéz volt. Ezért is kaphattam ki a francia Nisimától, aki júliusban Európa-bajnok lett ugyan, de meg kellett volna vernem, mint ahogy a csapat Világkupákon általában én voltam a jobb.
– A csapatversenyre viszont összekapták magukat.
– Igen, Izrael ellen mindenki vívott, és jól is ment. Az olimpiai ezüstérmes Svájc ellen sem volt bennem félsz, csak azt sajnálom, hogy két győztes asszó után Lamon ellen leblokkoltam, és utána már nem kaptam szerepet. De így is fantasztikus érzés volt újra világbajnoknak lenni.
– A győzelem után a zokogástól alig tudott megszólalni. Mi járt az eszében?
– Az öt év kálváriája, a sok kimaradt lehetőség. Eszembe jutott, hogy lelkileg milyen nehéz volt ez az esztendő, de hogy végül csak sikerült. Magyar himnusz, magyar zászló, dobogó, amelyre kéz a kézben álltunk fel… Ettől csak sírni lehet.
– Úgy tudom, a két aranyérem mellett egy aranykarika is lett az idei év "termése”.
– Július tizenharmadikán szombaton volt az esküvőnk Patrickkal, aki a moszkvai olimpián volt az aranyérmes francia párbajtőrcsapat tagja, és én hétfőn már Pesten edzőtáboroztam. A nászút akkor a világbajnokság miatt elmaradt, úgyhogy a világbajnoki cím mellett most a nagy napot is megünnepeljük.

Minden érmet megbecsül

– Tud különbséget tenni a három vb-aranyérme között?
– A Hágában nyert aranyam azért kedves a számomra, mert az volt az első – feleli Hormay Adrien. – Akkor nyert sorozatban a hétszeres világbajnok Szalay Gyöngyi-féle "nagycsapat”, amelybe bekerülni is nagy szó volt. Abban a csapatban mindenkinek volt már aranyérme, amikor odakerültem. A kilencvenhetes siker azért volt fontos, mert előtte az atlantai olimpián mi voltunk a favoritok, mindenki tőlünk várta az aranyat, mégsem nyertünk. Fokvárosban sikerült bizonyítanunk. Most megint egy "kihagyott” olimpia és vébé után tudtunk nyerni, és ez nagyon kellett, visszaadta az önbizalmunkat. Egyébként nemcsak az aranyérmeknek örülök, én már minden érmet meg tudok becsülni. Különösen azok után, hogy volt időszak, amikor az is megfordult a fejemben, hogy befejezem a vívást. Szerencsére nem így történt.
– Lisszabonban minden az elképzeléseinek megfelelően alakult?
– Az egyéni egyáltalán nem! Egy tussal kaptam ki a hosszabbításban Jermakovától, és ez nagyon bosszant. Ráadásul jól vívtam, vezettem is, így meg különösen fájó kiesni.
– És a csapatverseny?
– A vége a terv szerint alakult, de az odáig vezető út más volt, mint előtte hittem. Például meglepetés volt, hogy az észtekkel vívtunk az aranyért. Menet közben nem láttuk őket, mert a csarnok másik végében voltak, és azt hittem, már régen kiestek. Aztán kiderült, hogy legyőzték az olimpiai bajnok oroszokat, és ránk várnak.
– Az idén jó évet zárt a csapat, mert amíg tavaly "csak” az Eb-t, addig ebben az évben a vb-t is megnyerte. Hogyan tovább?
– A következő év nagyon nehéz lesz, hiszen elkezdődnek a kvalifikációs versenyek. Igaz, még nem ismert az olimpiára vezető út, de az év végére csak kialakul, hogyan juthatunk el Athénba. Lélekben lassan kezdhetjük a felkészülést az újabb feladatokra.

A születésnapi győzelem

A legnehezebb helyzetben minden bizonnyal a csapat legfiatalabb tagja, a huszonhatodik születésnapját kedden ünneplő Tóth Hajnalka volt Lisszabonban. Az egyéni verseny olyannyira nem sikerült a számára, hogy már a selejtezőben kiesett, így nem került be a legjobb hatvannégy közé sem. Innen kellett talpra állnia a csapatversenyig. Sikerült. Az olimpiai és világbajnoki ezüstérmes Svájc elleni negyeddöntőben, majd az észtek elleni fináléban is hozta magát, plusz öttel zárt.
"Rém gyengén vívtam az egyéniben… Nem is értem, mi történt. Ezek után különösen örültem, hogy a csapatban kiegyensúlyozott voltam, hoztam magam. Fantasztikus érzés, hogy hosszú évek után végre olyan csapatban vívhatok, amely igazi csapat. Ebben az összeállításban még nem szenvedtünk vereséget. Nyertünk a tavalyi Európa-bajnokságon, az idei Eb-n, aztán most a világbajnokságon is, az évközi Világkupákat nem is sorolom. Szinte hihetetlen. Nagyon jól összejöttünk a lányokkal Lisszabonban. Majd' minden időnket együtt töltöttük, igaz, általában a teremben, mert ott szurkoltunk a többieknek. A győzelmünk után sajnos csak kis ünneplésre volt lehetőség, mert hajnalban már utaztunk haza. Bízom benne, lesz még részünk benne.”