Két bronz és egy majdnem az

Az elmúlt héten véget ért lisszaboni világbajnokságon a magyar válogatott legeredményesebb szakága – az érmek számát tekintve – a női tőr volt, köszönhetően Knapek Edina és Mohamed Aida harmadik helyének. Ha hozzávesszük, hogy a csapatban elért negyedik helyezés 1994 óta a legjobb, joggal örülhet Bernáth Zoltán szakágvezető.
– Nem is tudom, mikor fordult elő legutóbb, hogy a női tőr volt a legeredményesebb szakág. Sőt egyáltalán előfordult-e? Az is régen volt, amikor két magyar tőrvívónő állhatott a dobogón, 1974-ben, amikor a mostani bronzérmesek, Edina és Aida nem is éltek… Örülök, hogy mi lettünk a legeredményesebb szakág, ráadásul nem úgy, hogy a többiek leszerepeltek volna, hanem egy jó eredményeket hozó vébén – mondja a fiatal, 36 éves szakember, aki egyben Knapek edzője.
– A szakág teljesítményének értékét növeli, hogy egyéniben senki más nem tudott érmet nyerni.
– Ez igaz, bár többekben benne maradt. A kardozó Nemcsik Zsoltnak szinte a kezében volt már az érem, a párbajtőröző Imre Gézát pedig egyértelmű bírói tévedés fosztotta meg a jobb szerepléstől. A két érmes lányt csak dicsérni lehet az egyéniben nyújtott produkcióért, de én Lantos Gabival és Varga Katival is elégedett vagyok. Lantos a tizenhat közé jutással a tőle elvárhatót hozta, ott az olimpiai és világbajnok Trillinit kapta, aki ellen megtette azt, amit lehetett, de az olasz jobb vívó nála. Varga Katinak nem a tudásával van baj, hanem pszichikai problémái vannak. Jó vívókat megver, aztán kikap olyanoktól, akiktől nem lenne szabad. Mivel magyarázza azt, hogy az Európa-bajnok Gruchala 14:3 (!)-ra elhúzott ellene? Kati ekkor kezdett el vívni, és feljött 14:12-re, méghozzá szép akciókkal. Miért nem nulla-nullánál vívott így? Ilyen luxust senki sem engedhet meg magának!
– Beszéljünk a két érmes versenyzőről is.
– Aida ezelőtt kilenc éve, tizenhét éves újoncként nyert vébéérmet. Azóta mindig a nyolc közé jutott ugyan, de nem tudott felállni a dobogóra. Egy kis plusz hiányzott, ami most megvolt. Hatalmas tettnek tartom, ha egy versenyző át tudja lépni saját árnyékát. Bízom benne, hogy ez a "határátlépés” erőt ad neki a következő világversenyeken. Edina önmagát múlta felül, Világkupa-döntője volt már ugyan, de olyan igazi nagy vívásra, mint Lisszabonban, egy három éve rendezett torinói Világkupán volt képes, amikor legyőzte a klasszis Vezzalit. Most nehéz ágon jutott el az éremig, és kiemelem, hogy a magyar versenyzők közül ő volt az egyedüli, aki éles helyzetben, 14:14-es állásnál nyerni tudott. Sajnos az esti mérkőzésekre mindketten elfáradtak, elsősorban lelkileg, és nem tudtak anynyira felpörögni, koncentrálni, mint délelőtt. A jövőben hozzá kell szokniuk az emelt pásthoz, hogy azon szerepelve kell majd vébét vagy olimpiát nyerniük. És ez független attól, hogy hány óra van, hány órás pihenő előzte meg az újabb pástra lépést. A négy közé jutás után nem szabad megelégedniük az éremmel, győzelemre kell törni!
– A csapat esetében győzelemmel ért volna fel a bronzérem, amit a románok elleni hattusos vezetés után engedtek ki a kezükből a lányok.
– A bronzmeccs előtt azért szólni kell az odáig vezető útról is, elsősorban a németek elleni összecsapásról, mert az volt a vízválasztó, azzal jutottunk a négy közé. Ezúttal Edina volt a befejező ember, így próbáltuk levenni Aidáról azt a terhet, amit éveken át cipelt a vállán. Edina két tus hátránnyal lépett pástra, majd egyenlített, amikor letelt az idő. A hosszabbításban nálunk volt a kedvezmény, és Edinának tartania kellett Baut, nem lehetett kockáztatni, hibázni. Jellemző, hogy a pást mellett mindenki mondta a magáét, ő azonban nem hagyta megzavarni magát, megcsinálta, amit kigondolt. Vagányan egylámpás tust ért, nem játszott a kedvezmény kihasználására. Bevallom, nem biztos, hogy én belementem volna ilyen akcióba, mert nagyon veszélyes. Ez olyan, mint tizenkilencre lapot húzni…
– A világbajnok oroszok elleni vereség után a bronzért vívhattak a lányok, és nagyon közel álltak a bravúrhoz, hogy 1994 után ismét vébéérem kerüljön a nyakukba. Milyen tanulságai vannak ennek az összecsapásnak?
– A románok elleni első két asszó után döntetlen volt az állás, aztán Lantos Gabi hatalmas vívásával hattusos előnyre tettünk szert, amit őriztünk is, és 32:26-nál lépett pástra az utolsó pár, Edina és Badea. Már az asszó elején láttam, hogy Edina elfáradt, nem azt vívja, amit tud. Sajnos nem cseréltem, és ezt utólag nagyon bánom. Ezen a mérkőzésen csak Gabit lehet dicsérni, mindenki más hibás. Hibás vagyok én, mert nem cseréltem, hibás Varga Kati, aki nem vállalta a cserét, mert azt mondta, hogy nem bírja a feszültséget. Remélem, ez volt az első és utolsó ilyen mondata. Hibás Aida, akit kértem, hogy ne "hagyja benn” az asszót, mert Edinának sok lesz a végén. Ennek ellenére csak harminckét találatig jutott el, így Edinának maradt tizenhárom. Ez rengeteg! Persze kellett egy olyan klasszis is, mint az olimpiai bajnok Badea, aki ledolgozta a hat tust. Ráadásul a szerencse sem állt mellettünk, mert ha 39:39-nél Edina két találata közül legalább az egyik érvényes, nem kerül sor hosszabbításra. Mit mondjak? Megfizettük a tanulópénzt… Végül is senkit sem kell felelősségre vonni, mert így is remekeltek a lányok, felülmúlták a várakozást, csak Lantos Gabit sajnálom. A többiek még fiatalok, de neki nem biztos, hogy lesz még ilyen lehetősége. Sokat gondolkoztam az eseten, és arra jutottam, hogy utólag, az eredményt ismerve cserélnék, egyébként ma sem. Tudja, annyira bíztam a hat tus előnyben, no és Edina végig jól vívott, a hátán vitte a csapatot, nem akartam éppen az érmes meccsen lehozni. A szívem helyett az eszemre kellett volna hallgatni, és amikor láttam, hogy csak küzd és semmire sem jut, hatalmi szóval cserélni kellett volna. Persze nagyon boldog vagyok, számomra ez a negyedik hely többet ér az Eb-ezüstéremnél, és örülök, hogy ilyen csapat vezetője lehettem. Az elszalasztott lehetőség miatt fáj a szívem, de tudom, hogy a fiatal gárdában még több érem is benne van.