A legendává lett labdarúgó tettei: cselek a gólvonalon

Dribli – ezt a szót a helyesírásellenőrző-program nem ismeri, hanem pirossal aláhúzza. Pedig ha ezek a dölyfös komputerek tudnák, mi az a dribli, igen elszégyellnék magukat, és nem "nagyképűsködnének” többet. Mert a dribli az, ami egyedi, ami kiszámíthatatlan, ami váratlan, ami művészi, ami az emberi elme legcsodálatosabb terméke, ami a futballt, az életet széppé teszi, amit a gépek sohasem tudnak utánozni.És Nagymarosi Mihály ebben volt a legnagyobb, legendásan, zseniálisan nagy. A negyvenes évek szupersztárja – aki vasárnap 83 esztendős korában hunyt el, és akit pénteken, Nagymaroson helyeztek örök nyugalomra – már aktív játékosként kivívta magának a mitológiai hős státuszát vérfagyasztó vagy parádés szórakozást nyújtó cseleivel, a közönséget minduntalan elvarázsoló mutatványaival.Amikor a sors ajándékaként tavaly nála jártam nagymarosi házában, hogy interjút készítsek vele a Nemzeti Sport számára – sajnos, mint kiderült, az utolsót –, akkor értettem meg a Nagymarosi mondakör lényegét. Azt mindenki tudja, hogy ő volt az, aki még a gólvonalon is cselezett. Minduntalan őt emlegetik az öregek, amikor valami nagyot akarnak mondani, amikor azt bizonygatják, hogy "a Puskásék előtt is micsoda játékosok voltak, ott van például a Nagymarosi, mert ahogyan ő cselezni tudott…!” Azt azonban talán nem mindenki tudta, hogy a gólvonalon való cselezést Nagymarosi esetében nem afféle hagyományos és teljesen normális közép-kelet-európai "királykodásként” kell értelmezni, az neki nem volt pálya, hogy gólhelyzetben csináljon egy-két flikk-flakkot, s ezzel zúzza porrá az ellenfél önbecsülését. Nem. Arról van itt szó, hogy Nagymarosi Mihály a futballtörténelem egyetlen olyan ismert, válogatott játékosa, aki – a mérkőzés rangjától, tétjétől teljesen függetlenül, mindenfajta szorongás nélkül – rendszeresen cselsorozatokat mutatott be a saját (!) gólvonalán. Ezzel ugyan az őrületbe kergette edzőit, csapattársait és a szurkolókat, de egyrészt annyira jó futballista volt, másrészt annyira vonzotta a nézőket, harmadrészt pedig annyira nem tudott hibázni, hogy mindig kihagyhatatlan volt a csapatából.Először a Dunakanyarban nyaralók fedezték fel, hogy van egy srác Nagymaroson, akitől nem lehet elvenni a labdát, és csuda dolgokat művel a pályán. Aztán már az egész ország róla beszélt. A nagycsapatok ajánlatai közül az Újpestét fogadta el, így ugyanis nem kellett elköltöznie Marosról, a vonattal hamar be- és hazajutott. Játékosként és edzőként azért nem csinált még nagyobb ívű profikarriert, mert tudta, hogy nem lenne képes meglenni a nagymarosi fehérbor és a barátokkal vívott szokásos kártyapartik nélkül. Ezért az Újpest után még hosszú-hosszú évekig megint a Nagymaros lett a csapata, itt brillírozott játékos-edzőként több mint negyvenéves koráig (miközben meós volt a helyi gépgyárban), s pályafutása vége felé, higgadtabb, megértőbb korszakában olykor már le is passzolta a labdát valamelyik csapattársának. Ha nem éppen a világháború idején lett volna ereje teljében (vagy mondjuk úgy, ha nem lett volna világháború, hanem inkább világbajnokság 1942-ben és 1946-ban), akkor alighanem világsztárként, minden idők egyik legnagyobb játékosaként emlegetnénk. Így be kell érnie azzal, a hazai focilegendáriumban a legtechnikásabb játékosként marad fent a neve, s hogy Fritz Walter, aki Nagymarosi első válogatottsága alkalmával futballozott ellene, túl a vb-aranyon és minden sikeren, azt nyilatkozta: "A legnagyobb játékos, akivel életemben a pályán találkoztam, egy Nagymarosi nevű magyar futballista.”Most pedig itt az utolsó üzenet, tőlünk, földi halandóktól, akik még keressük, kutatjuk a tehetségeket. Isten áldja, Misa bácsi! A mennyek országában talán már az sem okoz majd lelki kínokat, ha eszébe jut az a leírhatatlan romániai hadifogolytábor, amelyről soha senkinek, még odahaza sem volt hajlandó mesélni… De hát ki is értette volna ezt meg a számítógépekkel zsúfolt világban.