Hrutka János mostanság ritkán rúg labdába. Pedig egészséges, napról napra együtt készül társaival. A válogatott védő Csank János edzősködése idején kihagyhatatlan volt a Ferencvárosból, a 2000–2001-es szezon bajnokcsapatának kulcsfigurája volt, aki a cím elnyerésében elévülhetetlen érdemeket szerzett sorsdöntő góljaival. A legutóbbi kiírás idején, amikor is a kispadon és a tulajdonosi székben egyaránt változások történtek, Hrutka János mellőzötté volt. A játékos az idei tavaszt a kiesés ellen küzdő Vasasnál töltötte. Visszatérte óta egyetlen percre sem kapott lehetőséget Garami Józseftől. Hrutka, mint mondja, nem érti a dolgot, mivel maximális intenzitással gyakorol, bevethető lenne. Úgyhogy mostanság azt várja, mikor jön el az ő ideje. De vajon eljön-e? – Emlékszik még, mikor lépett pályára utoljára az első csapatban?– Természetesen: az előző bajnokság május huszonötödikei záró fordulójában a Kispest–Vasas találkozón játszottam. – Nem most volt…– Nem bizony. Nagyon hosszú idő ez egy profi játékosnak. És a legborzasztóbb az egészben, hogy napról napra rosszabbul érzem magam, mind kilátástalanabbnak tűnik a helyzetem. Ha szemléltetnem kellene, milyen érzések kavarognak bennem, azt mondanám: olyan ez, mint amikor a gyerek napról napra bevágja a leckét, tökéletesen tudja azt, mégsem felelteti a tanár.– Mit lehet ilyen esetben tenni?– Momentán semmit, mert nem én irányítom a dolgokat. Hiába minden erőfeszítés, a tisztességes tréningezés, hogy hetente futok a Hármashatár-hegyen, háromszor pedig erősítek, tétmeccsen nem futballozhatok. Mindenesetre egy kicsit azért reménykedem. Ne értse félre, nem mintha más baját kívánnám, de mindig az jár a fejemben: amennyiben sérüléshullám söpör végig a kereten, négyen-öten harcképtelenné válnak, hatan meg piros lapot kapnak, akkor csak szükség lesz rám. De a jelenlegi helyzetben azon se csodálkoznék, ha ekkor sem kapnék lehetőséget. – Van valami elképzelése arról, miért nem foglalkoztatják?– Nem tudom a választ. Csak abban vagyok biztos, nem a teljesítményemmel van baj. Huszonnégyszer szerepeltem a válogatottban, legutóbb abból a Vasasból hívott meg Gellei Imre szövetségi kapitány, amelyik simán kiesett az élvonalból. Ez azért árulkodó, nemde? – Hallani lehetett arról, a Ferencváros szeretné önt eladni.– Így van, de úgy hogyan lehet valakit eladni, ha az illető labdarúgó nem játszik?– A laikus azt gondolná, ilyen esetben az ember belefásul a feleslegesnek vélt munkába, és mivel mellőzik, azt mondja: minek erőltessem magam.– De nem én! Másban talán valóban felmerülne efféle badarság, ám az én filozófiám: sose add fel! Segít a nehéz időszak átvészelésében, hogy folyamatosan visszajelzéseket kapok, csináljam tovább, nem felejtettem el futballozni: az edzések alkalmával sűrűn kétkapus játék zajlik, és ekkor a csapatkapitányok rendszerint az elsők között választanak, álljak hozzájuk. Ez tartja bennem a lelket.– A nyáron szó volt róla, elszerződik a Fradiból. Miért maradt végül, ha valóban ennyire rosszul érzi most magát?– A kölcsönadásom után világossá lett előttem, az FTC-nél nem léphetek pályára, ezért eljutottam odáig, hogy eldöntöttem, elmegyek innen. Ám egyrészt érzelmi okai voltak maradásomnak: kisebb-nagyobb megszakításokkal csaknem tizenhét éve viselem a zöld-fehér dresszt, amihez értelemszerűen nagyon kötődöm. Másrészt a célom az volt, hogy Nyugatra, és ne Keletre szerződjek: a jelentősebb futballkultúrájú országok bajnokságában szereplő együtteseknél viszont ebben az évben nagyon nehéz, szinte lehetetlen volt lehetőséghez jutni. A labdarúgásban recesszió uralkodik, az idei átigazolási időszakban a korábbiaknál sokkalta kisebb volt a játékosmozgás, ráadásul a világbajnokság éveiben mindig azoknak a futballistáknak nagyobb az esélye egy jó csapathoz kerülni, akik részt vettek a seregszemlén. És akkor még nem beszéltem arról, hogy célállomásként kiszemelt Németországban a Kirch-csoport csődje a középmezőny alakulatait még hátrányosabb helyzetbe sodorta, mint a Bayern München- vagy a Bayer Leverkusen-szintű nagycsapatokat.– Fölteszem, jó néhány menedzser igyekezett önnek segíteni, persze zsíros summában reménykedve.– Persze, persze, de mint mondtam, nekik sem volt könnyű dolguk. Ráadásul a bizalmam is elvesztettem irántuk, amikor először kerültem ki a Bundesligába. Addig abajgattak, míg jól nem jártak, aztán odakinn azon kaptam magam, hogy nyelvtudás nélkül nekem kell lakás, munkavállalási engedély meg egyéb papírok után rohangásznom – magamra hagytak. Amúgy akadt, aki az átigazolási időszak utolsó hetében ajánlattal is elém állt, de azért én sem vagyok a pénz ellensége, s miért mentem volna oda, ahol feleakkora összeget sem kapok, mint az FTC-nél.– Ha már a fizetését szóba hozta: sokan úgy vélik, Hrutka Jánosnak esze ágában sem volt az Üllői útról elmenni, mert a magyar átlagemberhez képest iszonyatos pénzt kap, ráadásul a semmiért. Évi harmincmilliót. Játszani nem játszik, naponta egyszer, legföljebb kétszer elmegy edzésre, a családjával van, jól él, mi kell még?– Elsőre logikusnak tűnhet a fölvetés, ám aki csak rövid ideig is sportolt, az tisztában van vele, a profi sportolónak nincs annál nagyobb büntetés, mint amikor nem csinálhatja azt, amit a legjobban szeret. Gondoljon bele, az a gazda, aki a világ legszebb, legzamatosabb gyümölcseit termeszti, mit szólna, ha nem kóstolhatná meg azokat? Hasonlóképp érzem magam.– Ezért nem értem, miért nem tud választ adni a "miért a mellőzés” kérdésére.– Nézze, én nem rohangászom irodáról irodára, és nem zaklatom a vezetőket, mert tudom: ez is felesleges. Korábban beszéltem néhányukkal, ám senki sem adott konkrét választ. Egyébként Furulyás János klubelnök is – voltaképpen tőle kapom a fizetésemet – csak annyit mondott, nem érti a dolgot. – Jó, hogy ezt említi, hiszen legalábbis érdekes, hogy a csapattársaival ellentétben ön nem a futballszekciót működtető kft.-től, illetőleg annak tulajdonosától kapja a fizetését.– Furcsa ez az egész ügy. A Ferencváros labdarúgó-szakosztályát augusztusban értékesítették, mégis csak decemberben tudtam meg, hogy az én fizetésemet továbbra is a klub folyósítja.– És?– Nincs és.– Azt vártam, elmondja, mi a véleménye erről.– Semmi.– Akkor mondom én: rebesgetik, az új tulajdonos azért nem volt hajlandó az ön szerződésével együtt megvenni a kft.-t, mert a fizetése jóval meghaladja társaiét.– Ugyan. A magyar futballban olyannyira nem kirívóan magas az én fizetésem, hogy ezzel az összeggel nemhogy az élvonalban, de még a Ferencvárosnál sem vagyok a fizetési rangsor dobogóján.– Pedig akartam ajánlani: kevesebb összeg ellenében talán játszhatna.– Szó volt róla, módosítunk a megállapodáson, ám akkor sem lenne biztos, hogy futballozhatok.– Mihez kezd hát?– Várok. Június végén lejár a szerződésem, addig kibírom valahogy. Elképzelhető, télen megpróbálok egy rövid időre külföldre igazolni – igaz, az igazolási rendszer módosítása miatt alighanem mégiscsak Kelet felé vehetem az irányt –, aztán majd meglátjuk.– Sejti már, mi lesz önnel fél év múlva?– Pillanatnyilag biztosra veszem, hogy nem a Fradiban játszom majd. Ennek ellenére reménykedem abban, hogy ismét futballozhatok. Még ha nem is olyan pazar közönség előtt, mint amilyen a Ferencvárosé. Bárhová is menjek, és alakuljon akárhogy is az életem, a szurkolók nagyon hiányoznak majd. Hiszen olyan felejthetetlen élményeket okoztak, mint amikor tavasszal a Vasasban szerepeltem, és az FTC a Fáy utcában vendégeskedett, én meg az oldalvonal mellett állva hallgattam, amint az egész lelátó a nevemet skandálja: "Hrutka Jani! Hrutka Jani!” Kíváncsi vagyok, láthatnak-e még egyszer Fradi-mezben futballozni…