Ónodi, a miami menedzser

– Kérhetek egy kis türelmet – kérdezi, majd szemvillanás alatt eligazít valakit a mobilján. – Elnézést, de néha összesűrűsödik a tennivaló, aztán az is előfordul, hogy órákig semmi dolgom sem akad. Ilyenkor van időm szörfözni az interneten, híreket szerzek otthonról, a nagyvilágból.

Nyolc esztendő – új élet

– Tulajdonképpen hogy néz ki egy napja?
– Semmi extra. Van, hogy az irodában üldögélek és telefonon tárgyalok, de többnyire mozgásban vagyok. Amolyan menedzseri munkát végzek, a helyi programokért vagyok felelős, különböző iskolalátogatásokat szervezek, sőt két magazinnal is kapcsolatban állok. Ezek a programok természetesen a sporttal és az olimpiai eszmével kapcsolatosak.
– Ez a munka netán már egy lépcsőfokot jelent a Nemzetközi Olimpiai Bizottság felé vezető úton?
– Elképzelhető, de konkrétan még nem gondolkoztam el ezen. Igazából már most is kapcsolatban állok a NOB-bal, hiszen ez a világszövetség az olimpiai társadalom negyedik tagja. Még Juan Antonio Samaranch alapította kilencvenötben, de az igazi munka kilencvenkilencben kezdődött el, amikor is Schmitt Pál átvette az elnökséget.
– Úgy tudom, Budapesten működik az európai ügyekért felelős iroda. Nem gondolt arra, hogy esetleg hazajöjjön és itthon dolgozzon?
– Bevallom őszintén, nem. Először is az állásajánlat számomra a miami irodából érkezett és nem Budapestről, másrészt pedig nagyon jól érzem magam az Egyesült Államokban. Ez a nyolcadik évem itt, és szerintem elég jól sikerült beilleszkednem. Az egyetemen új barátokat, új élményeket szereztem, és úgy érzem, megtaláltam a számításaimat.
– Semmi honvágy?
– Előfordul, hogy rámtör, de túlteszem magam rajta. Minden évben hazalátogatok, igaz, sajnos az idén csak karácsonyra tudok hazamenni.
– Ez azt jelenti, hogy nem lesz ott a debreceni szerenkénti világbajnokságon?!
– Igen, ez azt jelenti. De remélem, hogy megértik majd odahaza. Most, hogy rendes állásom van, nem tehetem már meg, hogy két hónapra eltűnjek, így is nehéz volt kikönyörögnöm azt a négy hetet, amit majd itthon töltök.
– Úgy látom, egyre távolabb kerül a tornától. Áprilisban otthagyta az edzőtermet, most meg azt mondja, nem vesz részt a szerenkénti vb-n…
– Jaj, ne tegyen már szemrehányást! Akár hiszi, akár nem, az előbb éppen a mesterfokú bajnokság eredményeit néztem az interneten, tehát nagyon is érdekel, hogy mi történik az egykori sportágamban. Sőt, telefonon tartom a kapcsolatot a régi versenyzőtársakkal és az edzőimmel is. Nemrég beszéltem például Nyeste Adrienn-nel, aki elmesélte, hogy elszakadt a térdszalagja, és nem indulhat a szerenkénti világbajnokságon. Nagyon sajnálom őt, mert évek óta nincs szerencséje.

Amikor muszáj elszakadni

– Ha már ilyen naprakész, akkor bizonyára azt is tudja, hogy egykori versenyzőtársa, Óváry Eszter visszatért.
– Igen, hallottam róla és egyáltalán nem lepődtem meg. Ha bírja a felkészüléssel járó megpróbáltatásokat, miért ne vállalhatná újra a versenyzést. Ráadásul manapság egyre idősebb korban hagyják abba a tornászok a pályafutásukat. Én huszonkettő voltam, amikor befejeztem, és már úgymond túlkorosnak számítottam.

– Nem vágna bele újra?
– Eszemben sincs! Nem bírnám újrakezdeni, már képtelen lennék a mindennapi edzésekre, ami nemcsak fizikailag, de lelkileg is rengeteget kivesz az emberből. Ráadásul a szabályok azóta rengeteget változtak, és én az elmúlt évek során nem ástam bele magam olyan mélyen a tornába. Több mint húsz évig sportoltam, rengeteget köszönhetek a tornának, hírnevet és anyagiakat egyaránt, de köszönöm szépen, nekem ennyi elég volt. Az életben vannak más területek is, ahol meg kell méretni magunkat, és eljön az az idő, amikor már muszáj elszakadni a gyerekszobánktól.
– Úgy érzi, idejében váltott?
– Igen, bár a sporttól most nem távolodtam el teljesen. Szerencsére olyan típusú ember vagyok, aki nyitott a világra és könnyedén tud alkalmazkodni az új helyzetekhez, de ismerek olyan embereket is, akiknek ez nagyon nehezen megy. Úgy érzem, egy élsportoló életében az is nagy erőpróba, hogyan tud sportolóból civil emberré válni. Nekem ez tökéletesen sikerült itt az Egyesült Államokban.
– Hogyan reagálna arra, ha mondjuk októbertől áthelyeznék a budapesti irodába? És bocsánatot kérek, hogy ezzel a feltevéssel is visszatérek Magyarországhoz, de a szavaiból kicsit úgy tűnik, ön már amerikanizálódott. Nem mintha akcentussal beszélne, sőt szinte meg sem lehet érezni, hogy nyolc éve kint van már, inkább a gondolkodása, és a tervei kötik a tengerentúlhoz.
– Érdekes, hogy ezt boncolgatja, mert nemrégiben két itteni magazin is arról faggatott, hogy nem akarok-e végleg letelepedni az Egyesült Államokban. A válaszom: nem tudom. Minden évben hazalátogatok és minden évben látom, hogy milyen lehetőségek várnak odahaza, és egyelőre több tényező szól az Egyesült Államok mellett.

Az egyszerűség a fontos

– Gondolom az is, hogy a testvére is kint él az Államokban.
– Na látja, az már nem. Ô szerencsét próbált, de nem találta meg a számításait, és hazament. Nagyon sajnáltam, hogy ismét úgymond egyedül maradtam, de ehhez már hozzászoktam a nyolc év során.
– Akkor talán valami nagy szerelemről van szó?
– Szerelem mindig van. Azzal nincsen semmi gond, de nem állítom, hogy ez lenne a döntő. Ez is csak egy tényező a sok közül.
– És mi a helyzet a békéscsabai sporttelepével, amelyet annak idején az édesapjával álmodott meg és hozott létre?
– Igazából az apu nagy álma volt, és az ő lelkesedése és akarása rám is nagy hatással volt. Aztán amikor kilencvenhatban meghalt az apukám, az én lelkesedésem megkopott. Bérbe adtam a létesítményt, van, aki üzemelteti, de a levegőben lóg a sorsa, még nem döntöttem el, hogy mi legyen a végleges megoldás.
– Ez a létesítmény tehát igazából az édesapja nagy álma volt. És mi jelenti Ónodi Henrietta életcélját?
– Egyszerű dolgok. Szép család, normális, boldog élet… Természetesen a munka is fontos, de nem akarok nagy karriert magamnak. Tudom, hogy furán hangzik, de nem vagyok az a típus, aki mindenáron első, mindenáron a legjobb akar lenni. Igaz, a sportpályafutásom ennek az ellenkezőjét mutatja, de ezért keményen megdolgoztam, mindig a maximumot nyújtottam.