Aki a Bajnokok Ligájáról álmodik

Pintér, aki a nyolcvanas évek közepétől az FTC meghatározó tagja volt, ma már edző, és az NB I B-ben szereplő Pápa szakmai munkáját irányítja. Éppen ezért számára különös érzés lehetett, hogy csapata (amelyben több ferencvárosi nevelésű labdarúgó is szerepel) a Magyar Kupában éppen a zöld-fehérekkel került össze. Lapunkban már beszámoltunk arról, hogy kedden a Pápa csaknem bravúrt ért el, Tököli Attila a 87. percben szerzett góljával harcolta csak ki a hosszabbítást, ahol már érvényesült a tudáskülönbség.
– Bár Salgótarjánban futballozott először, mégis mindenki ősfradistának tartja. A Pápai ELC edzőjeként zavarja-e, ha még most is leginkább volt csapatáról faggatják?
– Valóban, mindent a Ferencvárosnak köszönhetek – mondta Pintér. – Éppen ezért tiszta szívemből szeretem a klubot: az Üllői úton lettem Pintér Attila, ott lettem országosan is ismert labdarúgó, ott lettem a sokak által szeretett Pinyő. Rengeteget kaptam a klubtól játékosként és emberként is, s remélem, eljön az idő, amikor törleszthetem a Ferencvárossal szembeni adósságomat. Szeretnék egyszer a csapat edzője lenni, s az az álmom, hogy irányításommal a Bajnokok Ligájába jut kedvenc klubom. Persze senki ne gondolja, hogy Garami József helyére vágyom, hiszen látható, nagyszerű szakember ül a Fradi kispadján, aki jó csapatot formált a rendelkezésére álló jó játékosokból. Nem vagyok fúró, nem vagyok irigy, csupán elfogult és őszinte, mert igenis nyíltam vállalom: egyszer szeretnék a Ferencváros edzője lenni. Egy edző pályafutása alatt két dologra vágyhat igazán: hogy a Fradit és a válogatottat irányíthassa.
– Kedden a Magyar Kupában megmutathatta a Fradinak, mire képes csapatával, hajszálon múlt, hogy nem a Pápa jutott tovább. Mit gondol, miért nem sikerült a bravúr?
– Hatalmas lehetőséget szalasztottunk el, hiszen egy–egyes állásnál a mérkőzés hajrájában Horváth Lajos már csak Szűcs Lajossal állt szemben, ám a játékosom kihagyta a helyzetet, és persze elismerem, Szűcs kapus klasszisa is megakadályozott bennünket a továbbjutásban. Aki kint volt a mérkőzésen, láthatta, egyenlő ellenfelei voltunk a Ferencvárosnak, pedig nálunk csak egymillió forintot érő labdarúgók futballoztak a százmilliót érő játékosokkal szemben. Nem vagyok elkeseredve, bár nyilván boldogabb lennék, ha mi jutottunk volna tovább, hiszen akkor rólunk beszélne most az egész ország.
– Önt a szakma, az egyik legtehetségesebb edzőnek tartja. Ellenségei viszont azt mondják, érettségi bizonyítványa sincs. Ön szerint milyen papírok szükségesek ahhoz, hogy valaki jó szakember legyen?
– Az emberi érték és értelem nem érettségi és diplomafüggő. A szakmai tudás, az akarat, az önképzés, a szorgalom és az elhivatottság a sportág iránt, ez kell a fejlődéshez. Az ellenségeim úgy értekelnek, ahogy akarnak, de azért elárulom, van papírom, mint abban az időben nagyon sok futballista, én is vendéglátóipari iskolát végeztem. Tizenhét éves korom óta élek a labdarúgásban, erre tettem fel az életemet, megteszek mindent, hogy jó edző váljon belőlem. Ha kell, leérettségizem, ha kell, elvégzem a Testnevelési Egyetemet is, ám büszkén mondhatom: az UEFA-licenccel kapcsolatos tanfolyamok mindegyikét elvégeztem, rendelkezem B és A-licenccel is. Tudom, sokan támadják ezt a fajta képzést, én mégis azt mondom, senkinek sem árt, ha tanul, végre kinyitották a szakemberek szemét, és örüljünk, hogy végre a labdarúgásunk fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges dolgokat tanulhatunk. Kapcsolataimnak köszönhetően járhattam az Ajaxnál, figyelhettem a holland csapat edzéseit, de jártam Olaszországban és Szlovákiában is, s láthattam, tapasztalhattam sok olyan dolgot, amit hasznosítani tudok.
– Az elmúlt bajnokságban eredményesen dolgozott Celldömölkön, mégis elfogadta a Pápai ELC hívását, s a kezdeti botladozások után a nyolcadik helyen áll csapatával. Megbánta-e, hogy kispadot váltott?
– Jól éreztem magam a vasutasoknál, megfelelő körülmények között dolgozhattam, ám Pápán újabb kihívás várt rám. Minél előbb jobb és eredményes csapat kialakítása a cél, ehhez azonban türelem és rengeteg munka kell. Azért kell idő, mert amit utánpótláskorban nem kaptak meg a játékosok, azt sajnos most kell bepótolni. Ha egyáltalán lehet.
– A Ferencváros elleni meccsen is láthattuk, milyen vehemenciával, olykor indulattal figyeli a mérkőzést. Volt-e már baja ebből?
– Labdarúgóként sem tartoztam a halvérűek közé, s most sem ülök rezzenéstelen arccal a kispadon. Együtt élek a játékkal, megpróbálok kintről is segíteni a csapatnak. A játékosok elfogadtak, nincs ezzel semmi gond, s a játékvezetők is tudják, a győzelemért mindenre képes vagyok, s hálás is vagyok ezért a bíróknak.
– Amikor a Fradiban futballozott, a reflektorfényben élt, naponta cikkeztek önről vagy csapatáról. Mostanság csak elvétve hallani híreket Pintér Attiláról. Hiányzik-e a szereplés?
– Nem tagadom, sztár voltam, sztárok között éltem. Mostanra azonban más a helyzet, szeretem a csendet, szeretek nyugodtan dolgozni. Soha nem kapkodtam a telefon után, soha senkinek sem ígértem pénzt, hogy engem válasszon edzőnek. Csak a munka, a szakma érdekel, nálam mindent a labdarúgás határoz meg.
– A családot, a magánéletét is?
– Igen. Elváltam, nincs gyermekem, majd ha megtalálom azt a nőt, aki elfogadja azt a miliőt, amely körülvesz, aki elfogadja a labdarúgás iránti olthatatlan szeretetemet, azt feleségül veszem, s nyilván utódot, egy fiút is szeretnék. Egy kis Pinyőt…