Világvándor stoplisban

Belegondolni is rossz, mi történt volna, ha Christian Vieri tizennégy éves korában az édesanyjára hallgat, és visszatér oda, ahol nevelkedett – Ausztráliába. Lehetett volna belőle mondjuk krikettjátékos (elvégre ezt a sportágat is kipróbálta odaát), ami önmagában nem volna tragédia, ám mi szegényebbek lennénk egy élménnyel. Azzal ugyebár, amikor ez a robusztus, két lábon járó gólveszély megindul a kapu felé, az óvatlan védők meg lepattannak róla. Az olasz első osztályban eddig 143 meccsen 85 ilyen előretörés végződött az ellenfél középkezdésével, amely számpár nemhogy itáliai, de még walesi viszonylatban is tiszteletet parancsolna.
Vieri karrierje egyébként módfelett hálás téma. Az biztos, hogy nem róla mintáznák a klubhűség szobrát, amennyiben valamely hóbortos mesternek eszébe jutna egy ilyen merőben újszerű művet megalkotni. Odáig érthető, hogy nem maradt élete végéig a Marconi nevű, olasz emigránsok alapította ausztrál csapatban, amelynek édesapja egy ideig játékosa, majd edzője volt. (Az "öreg” Vieri egyébként otthon is futballozott, többek között a Bolognában, a Sampdoriában, a Juventusban és a Romában.) Az viszont rekordszámba megy, hogy 1992 és 1999 között kilenc (!) különböző egyesületben kergette a labdát, mivel egy szezonnál többet sehol sem bírt ki. "Úgy emlékszem, a játékom folyamatosan fejlődött a költözködések során. Nehéz volt ennyire gyakran váltani, de ugyanakkor azt hiszem, jót tett nekem a tapasztalatszerzés. Rengeteg különböző edzőtől és játékostárstól volt módom tanulni” – vélekedik minderről ő maga.

Ez volna hát a titok? Hajlunk arra, hogy azért a tehetségnek is van némi szerepe abban, hogy Vieri pillanatnyilag vezeti a bajnoki góllövőlistát. Már Sydneyben – ahová Christian hároméves korában emigrált a család – kitűnt a korosztályából, de tálentumát Olaszországban maradt, egykor szintén focista nagyapja fedezte fel. A nála nyaraló unokát hamar rábeszélte, hogy ne menjen haza, hanem álljon profinak, s ekkor már csak a fent említett, az ötletért kevéssé lelkesedő Natalie Vierit kellett meggyőzni.
Emberünk tehát belefogott az Ismerd meg Olaszországot! túrába, s egy külföldi kitérőt nem számítva – 1997–98-ban az Atlético Madridban lett spanyol gólkirály – bejárta a félszigetet. Mindenhol becsülettel termelte a gólokat, így közben bekerült Cesare Maldini válogatottjába is. Mi több, debütálásakor, a Moldova elleni vb-selejtezőn ő szerezte az azúrkék tizenegy történetének ezredik találatát! Érdekesség, hogy a nemzeti együttesben eddig csak tizenöt gólt szerzett, de abból ötöt az 1998-as, és négyet a 2002-es világbajnokságon. Ami azt jelenti, hogy e tekintetben Paolo Rossival és Roberto Baggióval holtversenyben ő a legeredményesebb olasz labdarúgó.
Utolsó átigazolását 1999-ben ütötte nyélbe a Lazio és az Inter: ötvenmillió eurónak megfelelő összegért öltözött kék-feketébe. Tán maga sem tudja, miért, de Milánóban végre gyökeret vert, elannyira, hogy fizetésének jelentős csökkentésébe is beleegyezett, amikor kiderült, súlyos anyagi válság fenyegeti az olasz klubokat.
Pedig nagyon úgy tűnik, hogy azt a pénzt is megszolgálná.