Ausztria és Svájc: hat év múlva Eb!

Vágólapra másolva!

2002.12.12. 21:28

Címkék

Szörnyű! kiáltja az egyik skót küldött, miközben átsétál a hallon, kezében egy pohár whiskyvel. Még nincs tíz óra, de már a harmadik dózissal próbálja csillapítani a benne dúló feszültséget. Olyan ez a csütörtök délelőtt, mint egy rémálom. Aludni senki sem tudott, így már korán reggel tele lett a genfi Hotel Intercontinental hallja céltalanul őgyelgő, roppant ideges emberekkel. A televíziósok és a rádiósok pedig vadásznak: amint meglátnak egy ismerősebb arcot, azonnal lecsapnak rá, és faggatni kezdik lényegében a semmiről.

Egy hajszál és két világ

Vesztettünk.
Nem nagy megrázkódtatás, nem mi voltunk a favoritok, de azért mély csalódást jelent ez a második hely. Az a baj, hogy félô, többet is vesztettünk egy Európa-bajnokság megrendezésénél. Egy álmot, egy lehetôséget és egy nagyon nagy esélyt a kiugrásra. Jártunk már így egy atlétikai világbajnoksággal, most a világ harmadik legnézettebb sporteseményének a megrendezésérôl maradtunk le egy hajszállal. Ez a hajszál azonban most két világot választ el.
Most lehetne sajnálkozni, hogy egyetlen szavazaton múlott minden, hiszen ha csak egy döntéshozó másként voksol, akkor döntetlen az állás, és a minket támogató UEFA-elnök szava döntött volna – de ennek a filozofálgatásnak utólag semmi értelme, és éppen az elôzô mondatban éktelenkedô volna szócska miatt. A tény kérlelhetetlen: 2008-ban Ausztria és Svájc rendezi a következô Eb-t, mi pedig legfeljebb átruccanhatunk egy-egy meccsre a sógorokhoz. Gerhard Aigner, az európai szövetség fôtitkára azt javasolta a magyar vezetôknek, hogy pályázzanak legközelebb is, ám ezt a tanácsot is könnyebb adni, mint megfogadni. Órákkal a döntés után már pontosan tudjuk, mi adta a sorsdöntô hajszálnyi különbséget. Az UEFA vezetôivel beszélgetve refrénként tért vissza újra és újra a portugál példa. A két év múlva esedékes Eb házigazdái rengeteg fejtörést okoznak az UEFA-nak, amely lényegében hozomra ítélte nekik az eseményt, bízva abban, hogy minden megígért infrastrukturális beruházás készen lesz határidôre. Ez ma egyáltalán nem biztos. Mi is csak ígérni tudtunk, és bár általános vélemény, hogy Magyarország hat év múlva kifogástalan házigazda lehet, a döntéshozók a biztosra mentek. Hiába mondták, hogy a magyar pályázat üzenete már-már sokkoló hatású, hiába árulták el, hogy a szerdai prezentáció hatalmasat lendített rajtunk, a jövôképet meg kellett volna támogatni néhány olyan ténnyel, amelyekkel már ma is dicsekedhetünk.
Kiderült: ha csak egy, azaz egyetlen versenyképes stadiont fel tudunk mutatni, talán az a hajszálnyi különbség a mi gyôzelmünket hozza. Magyarán, ha továbbra is szeretnénk álmodni, merész terveket szôni, akkor nem elég másokat gyôzködni – áldozni és cselekedni kell.
Ha belegondolunk, mennyi pénzt kellett volna hat év alatt beleölni a felkészülésbe, a kormány és azon belül is a sportvezetés egyik szeme most alighanem sír, a másik pedig nevet. Nyilván minden szakember tudja, mekkora erkölcsi és anyagi haszonnal járhat egy Európa-bajnokság megrendezése, de azzal is tisztában van, micsoda összegeket emészt fel a befektetés. Ám a csütörtöki genfi döntés roppant komoly figyelmeztetés is egyben. El kell végre határozottan dönteni, részt akarunk-e venni a sportüzlet vérkeringésében, mert ha igen, akkor nem elég csak terveket lerakni az asztalra; ha pedig nem, akkor ne is kábítsuk egymást, ne áldozzunk pénzt értelmetlenül, hiszen az agyondicsért második is éppen annyit nyerhet egy ilyen küzdelemben, mint az, aki el sem indul benne.
Az természtes, hogy az elsô változat az igazán megfontolandó. Ám még mindig úgy beszélünk olimpiáról, Eb-rôl és egyéb sporteseményekrôl, mintha jelét adnánk a gyakorlatban is szándékaink komolyságának, holott a hírek szerint a genfi döntés fényében az sem biztos, hogy így a Puskás Ferenc-stadion újjáépítésére belátható idôn belül sor kerülhet.
Egy ország sportélete nem múlhat csupán különbözô pályázatokon, sokkal fontosabb a következetes koncepciók kidolgozása.
Sajnos azonban úgy tetszik, ezen a ponton veszthetünk többet Genfben, mint egy Európa-bajnokság megrendezése.

Senki sem tud ugyanis semmit, legfeljebb ugyanúgy kombinálással ütheti agyon az időt, vagy fizetheti ki a riportereket, mint az előző napon. A korábbi baráti hangulatot száműzte a feszültség, akik szerdán még egymás vállát lapogatva örültek a másiknak, most a leggyakrabban csupán kényszeredett mosollyal kívánnak jó reggeltet egymásnak.
Ôrjítő a várakozás. A másodpercek is csak cammognak, és természetesen hiába pillant mindenki sűrűn az órájára, az idő csak nem akar előre rohanni. A norvég szövetség törékenynek tűnő, ám hihetetlenül energikus főtitkárnője valóságos horrorrá alakítja át magában a délre várható bejelentést, többször elborzadva hajtogatja, hogy néhány óra múlva hat pályázatot tesznek majd semmissé, és szavainak nyomatékot adva, tenyere élét többször is elhúzza a nyaka előtt.
Talán említeni sem kellene, hogy természetesen a magyar küldöttség tagjai sem jelentenek kivételt. A pályázat egyik igazgatója, Makray Balázs falfehér arccal sétálgat, többször is kijelentve, hogy most fölmegy a szobájába, de valahogy sehogy sem akaródzik egyedül maradnia. A másik igazgatóval, Huszár Istvánnal időnként újra nekiveselkednek a kombinálásnak, egyszer meg is egyeznek, hogy elsők leszünk vagy harmadikok –a végeredményhez vezető út részleteitől inkább megkímélem az olvasót –, ám végül is abban maradnak, amit eddig is tudtak: lehetetlen bármit is kiszámítani. Berzi Sándor MLSZ-főtitkár látszik a legnyugodtabbnak, de azért az ő mosolyán is érződik az erőltetettség, Bozóky Imre elnök pedig szokásától eltérően egyetlen tréfával sem rukkol elő.
Az UEFA honlapjának szerkesztője kikotyogja, hogy állítólag két prezentáció volt szerdán igazán színvonalas, az ír-skót és a magyar. Ez jó, de ki tudja, hogy számít-e egyáltalán valamit…
Fél tizenkettő, hihetetlen, de az őrület fokozódik, Az eddig is ábrándos tekintetek egyre ekzaltáltabbak, a skót már maga sem számolja, hányadik whiskyjénél tart, többen pedig talán már maratoni távnál járnak a fel-alá sétálásban. Aztán akár a holdak a Jupiter körül, egyre nagyobb tömeg kezd keringeni az osztrák és a svájci elnök körül. Amikor megcsörren valamelyikük telefonja, mindenki elhallgat. Kiderül, nem a végrehajtó bizottság svájci tagja adta le a drótot, a zsibongás új erőre kap.
Délben megjelenik Lars-Haue Pederson, a TSE Consulting egyik vezetője –, ez a cég dolgozta ki a magyarok prezentációját – és meséli: az egyik újságban nyilatkozott a végrehajtó bizottság előbb említett svájci tagja, és azt mondta, 2008 még messze van, az Európa-bajnokságot megrendezheti olyan ország is, amely ma még nincsen kész arra, de hat év alatt mindent meg és fel lehet építeni.
Ez sem rossz hír. Számít? Ki tudja…
De, hogy ne csak bizakodjunk, érkezik a hír, hogy az osztrák hírügynökség kiadta, a magyar, az orosz és a bosnyák-horvát pályázat az első körben kiesett. Puff neki. Kisvártatva az osztrák szövetség szóvívője cáfolja ezt az értesülést, a nemzeti válogatottak bizottságának olasz tagja elmondja, ők erősorrend nélkül négy pályázatot javasoltak elfogadásra és a magyar köztük van.
Ebbe bele lehet őrülni…
Ekkor még nem tudjuk, hogy csaknem két és fél órát töltünk el a különböző információk, majd azok cáfolatának elemezgetésével.
Csaknem fél három van már, amikor megjelenik a végrehajtó bizottság a teremben, majd kisvártatva a pódiumra lép Lennart Johansson UEFA-elnök. Köszönt mindenkit, méltatja a pályázók erőfeszítéseit, de szemlátomást senkit sem érdekelnek a tiszteletkörök. Amikor kézbe veszi a győztes nevét tartalmazó borítékot, megáll a levegő. Kinyitja, felmutatja és mondja is: Ausztria, Svájc.
Vége.

Az UEFA elnöke látja a jövôt: 2008-ban Ausztria és Svájc rendezhet Eb-t

Befutott tehát a favorit. Az osztrákok és a svájciak természetesen önfeledten ünnepelnek, a vesztesek pedig körülveszik őket, és gratulálnak. A két győztes szövetség elnöke felváltva beszél a hallgatósághoz, majd a vesztesek képviselői is szót kapnak. Miközben Berzi Sándor a sorára vár, Lennart Johansson kezet fog vele, s valamit súg neki. A főtitkár már egy perc múlva elárulja, az elnök azt mondta, gratulál és végig versenyben voltunk.
Akkor most kiestünk, vagy ott voltunk a finisben is? Hivatalosan erről senki nem ad tájékoztatást, ám egy dán újságíró odalép hozzám, és gratulál a magyarok második helyéhez. Közben a végrehajtó bizottság tagjai is odamennek a magyar vezetőkhöz, röviden beszélgetnek velük, majd mennek a dolgukra. Én éppen Bozóky Imrével beszélgetek, amikor odalép az egyik tag, s a következőt mondja: "Sajnálom, másodiknak lenni mindig bosszantó lehet.”
Aztán ahogy lenni szokott: amit két ember tud, az már senki előtt nem lesz titok. Jönnek az északiak, ők is gratulálnak, tudják, hogy a magyar pályázat kevéssel maradt el a végső győzelemtől. A többi bizottsági tag is azt súgja le mindenkinek, hogy mi végeztünk az osztrákok és a svájciak mögött. Egy svájci újságíró pedig állítólag vb-tag honfitársától tudja, hogy az első kör után az osztrák, svájci-, a magyar- és a görök, török pályázat maradt versenyben. Ezután az osztrák, svájci és a magyar egyformán öt-öt szavazatot kapott, a görög, török kettőt, így ez utóbbi ki is esett, majd az újabb szavazásnál újra öt voksot kaptunk mi, és hetet a győztes.
Együtt ülünk, magyar újságírók, és kérésre odajön hozzánk Mathieu Sprengers, a végrehajtó bizottság holland tagja.
"Korábban a belga, holland pályázat vetélytárs nélkül nyert, utána a magyarok három jelentkezőből lettek másodikok, most pedig hétből másodikok” – mondja, minden szót megfontolva.
Egy sejtelmes kérdezz-felelek után konkrétan rá is kérdezünk, tényleg második lett-e a magyar pályázat, mire ő igenlően bólint, és egy mosoly kíséretében annyit mond: "Nagyon közel volt…”
Mindez, persze, nem több sovány vigasznál, hiszen ebben a versenyben nem osztanak díjakat a dobogósoknak.
Ahogyan az lenni szokott – itt mindent a győztes visz.