Négy gyertya – Ballai Attila publicisztikája

Még nem győzni jöttünk. Én legalábbis így láttam a női kézilabda Európa-bajnokság norvégok elleni pénteki, bécsi elődöntőjében. És ez természetes is – túl nagy lett volna az ugrás a mieinknek, máris a világ legjobbjaival, sikerrel felvenni a harcot, sebességben, labdabiztonságban, elvárásban, lélekben, mindenben. Hivatalosan az első hatba jutás volt a cél, de a játékosok és a szakvezetők a legjobb négybe vágytak. Abba a magasságba, ahol legutóbb tizenkét esztendeje, a 2012-es szerbiai Eb-n jártunk. Most a papírforma folyamatos beváltása mellett egy bravúr is kellett az elődöntőhöz. Előbbi a törökök, az északmacedónok, a montenegróiak, a lengyelek és a románok, utóbbi a svédek ellen. A franciákkal már a norvégok elkerüléséért játszottunk, és vereséget szenvedtünk.

Így péntekre megkaptuk az egyetlen ellenfelet, amely az elmúlt egy évben minden szempontból hatalmas mértékben erősödő magyar válogatottal szemben még mindig fölényt élvez. Nem is elsősorban gyorsasági és technikai, hanem talán mentális fölényt – ami ugyancsak érthető, hiszen számos sorsdöntő csata megvívásából, azok tapasztalatából, nem is egyszerű meccsrutinból, hanem „döntőrutinból” fakad, és az időtényező a sportban a legkevésbé megspórolható. Szóval ez a fölény adott és tagadhatatlan. Reményeim szerint már nem sokáig, de ma még igen. Ezért állítottam első mondatomban, hogy még nem győzni jöttünk. Persze hajdan, amikor riválistól, helyszíntől, téttől függetlenül bárhová és bármikor magától értetődően nyerni indultunk, akkor sem nyertünk mindig. De ez volt és szerintem most is ez sikerünk egyik fő előfeltétele. A magyar sportoló ugyanis akkor képes felülkerekedni a vetélytársán, ha előzetesen is elhiszi, hogy jobb lehet nála.

A norvégoknál még nem vagyunk jobbak, és hideg fejjel még nem is hisszük ezt el. Más kérdés, hogy a meccs sodrában, oxigénhiányos állapotban, „ezres” pulzussal, túl a zöld határon és nyakig bent a piros zónában olykor már érvényre jutnak a mentális állapottól majdnem független, fizikailag valós képességek, és ebben a helyzetben pályán kívül és belül is úgy tetszhet, már egyenrangúak vagyunk. A világ legjobb csapatával, az olimpiai bajnokkal is. Felfedezni véltem momentumokat, amikor mi majdnem átszakítottuk a gátat, a saját gátjainkat is, az északiak pedig meg-meginogtak. De ekkor mindig jött valami: egy Reistad- vagy Deila-gól, egy Lunde-bravúr, egy rossz passz vagy éppen a szünet.

Már ez is jelentős változás, még a tavaszhoz képest is. Április elején, a Bergenben rendezett Európa-kupa- – valójában felkészülési, tét nélküli – mérkőzést meglátásom szerint már a reggelinél elveszítettük. A két csapat egy szállodában lakott és egymással szomszédos asztaloknál foglalt helyet; a mieink az ókori római gladiátorokat idézték, akiket perceken belül belöknek az arénába, ahol minimum oroszlánok várják őket, a skandinávok bezzeg kedélyes, osztálykiránduláson vagy vállalati bulin lévő társaság benyomását keltették. 33–18 lett a vége, persze oda. A közelmúltban láttunk effélét eleget. A fiúktól is, például egy másik, dániai reggelinél, amikor ott sorakoztak a svédasztalnál, de megérkeztek a házigazdák sztárjai, az élen Mikkel Hansennel, és a mieink akaratlan mozdulattal előreengedték őket. Aztán ebből adódóan este a pályán is.

Csakhogy ez a múlt. Egy hete ezeken a hasábokon nem először írtam le, hogy a tavalyi vb-n, a horvátok elleni utolsó, varázslatos negyedórában megfordult a szél, és ezt nemcsak a női válogatottra, hanem a magyar kézilabda egészére értem. Bizonyítékként itt a két idei Eb, a két olimpiai selejtező és a párizsi duplázás. A norvégok azonban nem foglalkoznak a magyar széljárással. Még nem. Bár pénteken időnként már mintha beléjük kapott volna, de a 30–22-es, számszerű végkifejlet nem ezt mutatja.

Ugyan ez is viszonylagos. Érdemes és tanulságos felidézni, hogy a norvégok ellen a pénteki volt a negyedik Eb-elődöntőnk, és ezt úsztuk meg a legkisebb veréssel. Mert ők azok, akik néhány percnyi kihagyást, szusszanást, üresjáratot is kíméletlenül megbüntetnek. Eszközeik évtizedek óta ugyanazok. Az 1998-as, hollandiai 14–28 után ezt írtam tudósításomban: „A skandináv női kézilabda abban a játék­elemben nő a világ fölé, amelyben a legkisebb a bizonytalansági tényező: gyorsaságban. Aki gyorsabb, az idegenben, szokatlan talajú pályán, idegbetegen és halál nyugodtan is az.” Akkor is egy kapus, Cecilie Leganger babonázott meg minket, és erről ő maga így beszélt: „Gondoltam, a magyar ziccereknél elindulok lefelé, aztán, ha a helyzetbe került játékos ezt észreveszi, hirtelen újra felegyenesedek. Én sem hittem, hogy ez ennyiszer bejön.” 2004-ben Budapesten 44 gól zuhogott be a hálónkba (ennyi addig senki ellen soha), és Radulovics Bojana így sóhajtott a ­29–44 után: „Rettentő görcsösen játszottunk, nem tudtunk gyorsan kézilabdázni, képtelenek voltunk lefutni ellenfelünket. Hatalmas szégyen ez a vereség,” 2012-ben Belgrádban „túléltük” 19–30-cal, 9–7-re még vezettünk is, ám a továbbiakról Tomori Zsuzsanna ekképpen vélekedett: „Amire húsz percen át figyeltünk, azt azután rendre elrontottuk. Eladogattuk a labdákat, így hozzásegítettük a norvégokat ahhoz, hogy kedvenc játékukat játszhassák, lerohantak, leindítottak bennünket.”

Ugyanaz a történet. Iszonyatosan gyors lábak, védekezésben oldalazva és ki-kilépve, támadásban előreszáguldva ott, a ránk kényszerített, a mi szintünkhöz képest túlzott sebesség és koncentráció miatt előbb-utóbb összeomlás itt. De nem volt ez és reményeink szerint nem is lesz mindig így. Az 1998-as és a 2004-es, fent idézett fiaskó között például egy másik elődöntőben, minden idők talán legkiemelkedőbb játékával 28–23-as magyar diadal született Sydney-ben, ugyancsak Norvégia ellen. Mert tudtuk, mit akarunk, hittünk benne, és véghez is vittük!

Újabban a siker e hármas egysége egyre többször jellemzi a csapatunkat. Ráadásul Katrine Lunde jövőre betölti a negyvenötöt – na jó, lesz még öt jó éve és öt rossz –, de rögzítsük: 11 védésével szemben Janurik Kinga is felmutatott tízet, a nyolcgólos különbség nem a hárított labdák, hanem a kaput eltaláló lövések számában mutatkozott meg, hiszen az 40–32 volt oda.

De egyelőre hagyjuk a norvégokat, vasárnap nem őket kell legyőzni. Az még ráér, legkésőbb a 2027-es magyarországi vb-n vagy a 2028-as olimpián. Ma a franciák az ellenfelek. Akik nem a norvégok. És ha fentebb három keserves Eb-elődöntőt idéztünk, tegyük rögtön hozzá: mindhárom csapásból azonnal talpra állt együttesünk, és megnyerte a másnapi bronzderbit. 1998-ban 30–24-re az akkoriban még igen erős osztrákok, 2004-ben 29–25-re az oroszok, 2012-ben 41–38-ra, hosszabbításban, 11 ezer néző előtt a házigazda szerbek ellen. Pálinger Katalin 2004-ben jelentette ki, hogy „a jó csapatot nemcsak a győzelem, hanem a vereség is összekovácsolja”, de ezt mondhatta volna 1998-ban és 2012-ben is, vagy akár az 1996-os, atlantai olimpián, amikor a Dél-Koreától elszenvedett, ugyancsak letaglózó 39–25 után éppen a norvégokat felülmúlva kapaszkodtak fel a dobogóra Kökény Beáék.

Most a franciák jönnek szembe megint. Kedden Debrecenben, a középdöntő utolsó körében ők nyertek 30–27-re, de abban a vereségben nem volt semmi előre elrendeltetett vagy törvényszerű. Így alakult. És semmi ok nincs rá, hogy automatikusan megismétlődjön. Több ezer magyar szurkoló gondolja ezt, akik ismét megtöltik majd a bécsi Stadthalle déli tribünjét, hiszen több mint tíz év elteltével visszakapták egyik kedvenc játékukat, és Felvidéktől Székelyföldig hálásak ezért. Ezt pénteken testközelből tapasztalhattuk.

December mostantól remélhetőleg nemcsak a karácsonyi ünnepi készülődés, hanem újra a soros női kézilabda-világverseny ihletett időszaka is lesz. Advent négy gyertyája a hitet, a reményt, az örömöt, a szeretetet jeleníti meg. Az idei Eb-n sem volt hiány egyikben sem, és egy nap, egy mérkőzés még hátravan.

Úgy érzem, ma győzni megyünk. Ettől persze még egyáltalán nem biztos, hogy győzünk is – de az esély önmagában ettől is nyilvánvalóan növekszik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!