Utánpótlás - karácsony a francia légióban

Irigylésre méltó helyzetben van Rudolf Gergely. Nem csupán azért, mert fiatal labdarúgó lévén őt nem fertőzi a karácsony előtti betegség, amely tulakodásos vásárlási lázként jelentkezik december közepétől, hanem azért is, mert ő már most élvezője hőn áhított ajándékának: az élet kegyeltjének tartja magát, hogy a franciaországi Nancy együttesében profiskodhat. Érződik hangján, beszédén, milyen boldog ember. Noha szeretteivel ritkán találkozik, idegen helyen, idegen emberek között él, boldog, mert tisztában van azzal: jó úton jár, és leginkább már csak rajta múlik, hogy remek játékos váljék belőle.
– Már a telefonvonal minőségén is érződik, nem a szomszédból beszél. Meg lehet szokni, hogy ilyen messzire van szeretteitől?
– Nehezen, de azért most már teljesen természetesnek veszem, hogy itt légióskodom. A megszokást segítette, hogy szép helyen, kifogástalan körülmények között élünk, és hogy nagyszerű a társaság.
– Gondolom, az ünnepek előtt azért erősödik az emberben a honvágy.
– Az idén nem igazán foglalkozom idekint a karácsonnyal és a szilveszterrel, mivel december tizenkilencedikétől január harmadikáig otthon leszek. És ez a tudat pedig igencsak megnyugtató.
– Végre ehet finomakat is: halászlé után falhatja a bejglit, újév első napján a malacsültet.
– Na, azért nem ennyire egyszerű a helyzet. Az edzők induláskor személyre szabott edzésprogramot adnak a kezünkbe, és azt szigorúan be kell tartanunk. Meg egyébként is, habár fiatalok vagyunk, belénk nevelték már: a profi játékosnak tudnia kell, mit szabad és mit nem.
– És mit nem szabad?
– Hát, például, bejglit habzsolni.
– Mivel fiatalon igazolt külföldre, idehaza még kevesen ismerhetik. Megkérném, mondja el, mit érdemes tudni önről!
– Még nagyon kicsi voltam, amikor apukámmal kezdtem lejárni az utcára focizgatni, és annyira szerettem a labdát, hogy hamarosan a Nyírség Spartacushoz a igazoltam. Tizennégy éves koromban kerültem be a korosztályos válogatottba. Rengeteg tornára jártunk, és az egyik ilyen vetélkedőn olyannyira kiemelkedő teljesítményt nyújtottam, hogy felhívtam magamra egy menedzser figyelmét, és ő elintézte, hogy a jelenleg a Grashoppers csapatában szereplő Dancs Rolandot – akivel ugyancsak készült e rovatban interjú –, és engem kipróbáljanak a Nancynál. Roland részt vett korábban próbajátékon, én viszont úgy ültem vonatra, hogy az ismeretlenbe utazom.
– Tizennégy éves gyermekember fejében mi jár ilyenkor? Föl tudja vajon fogni, hogy mi történik vele?
– Arra emlékszem: féltem. Hallottam ugyanis, hogy a brazilok és a szenegáliak mellett rengeteg külföldi játékos futballozik a Nancynál, és azon merengtem, mire leszek képes közöttük, megállom-e majd a helyem. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy álmodoztam, és mondogattam magamban, itt a nagy lehetőség, valóra válthatod a vágyaidat. Amikor pedig már itt voltam egy ideje, és tudatosodott bennem, jó helyre kerültem, szakmájukat nagyon értő szakemberek felügyelete mellett dolgozunk, akkortájt megnyugodtam. Elég gyorsan fejlődtem, és most már mondhatom: kiemelkedem közülük.
– Az utolsó mondatát mivel tudja alátámasztani?
– Két évvel ezelőtt, a tizenöt évesek bajnokságában huszonnyolc mérkőzésen harminc gólt szereztem, ezzel csapatomban én voltam a legeredményesebb játékos. No, de, ez nem csak az én érdemem. Az együttesünk egyre jobb eredményeket ér el, a legutóbbi bajnokságban is bejutottunk a nyolc közé, és ez elég nagy szám… Főleg mert Franciaországban rengeteg jelentős utánpótlásközpont működik, az
Auxerre, a Bordeaux, a Lyon klubjánál nagyon hangsúlyos szerepet kap a fiatalok nevelése.
– Dancs Roland már beszámolt a Nancyban tapasztalható körülményekről, de amit elmondott, az annyira távoli, már-már felfoghatatlan a magyar ember számára, hogy nem lehet elégszer ismételni...
– Arra nem emlékszem, mit mondott Roland, de hogy nem túlzott, az biztos. A francia utánpótlásközponttal kapcsolatban ugyanis nem lehet túlozni. Tíz kilométerre a várostól egy hatalmas erdő közepén építették fel a bázist. Öt füves és két műfüves pályánk van, az egyik műfüves ráadásul teremben kapott helyet. Emellett kispálya, konditerem áll rendelkezésünkre, privát iskolánk van, a tanárok itt tanítanak bennünket.
– Ötvenméteres úszómedence, csillagvizsgáló...
– Hm… Egyik sincs. Jakuzzi viszont van.
– Feladom! Erre most mit mondjak?
– Pedig tudom folytatni. Mondjuk azzal, hogy csapatonként négy edző dolgozik a korosztályokkal. A vezetőedző és segédedző mellett, kapus-, valamint atlétaedző foglalkozik velünk. Ráadásul a mi második számú trénerünk az az Alexander Zavarov, aki futballozott a Juventusban.
– Az elmondottak tükrében még érdekesebb, amit önről hallottam: hogy sokáig nem játszott, és hogy majdnem abbahagyta a labdarúgást.
– Valóban volt problémám a klubbal, de korántsem fajult el ennyire a helyzet. Az történt, hogy szerződéshosszabbítás előtt álltam, amikor megkaptam a megállapodás tervezetét. Mielőtt aláírtam volna, hazautaztam, hogy megmutassam a szüleimnek. Itthon le kellett fordíttatni, ügyvéddel ellenőriztetni, így kissé kicsúsztunk az időből, és éppen az utolsó napon küldtük vissza a papírokat. A klub még elfogadta, viszont a szövetségben kifogásoltak valamit, emiatt majdhogynem ki kellett hagynom egy idényt. Ám, most már minden rendben, és nagyon jól érzem magam. Nagyon jó barátságban vagyok a szobatársammal, és noha csak én vagyok magyar a Nancynál, nem érzem magam egyedül: rengeteg a külföldi – kiváltképp a volt francia gyarmatokról származnak sokan –, így aztán szó sem lehet kiközösítésről.
– Ahogy hallgatom, ténylegesen elégedettnek tetszik a hangja – már amikor nem recseg a telefon –, márpedig az elégedettség ellensége a labdarúgónak. Nehezebben szánja rá magát például a váltásra.
– Ebben a szezonban még biztosan maradok, a nyáron azonban lejár a szerződésem, és akkor kezdek majd gondolkodni azon, hogyan tovább. Persze, minden futballista szeretne minél nagyobb klubhoz igazolni, de nekem még a fejlődésemet kell mindenek elébe helyeznem, és egyelőre úgy vélem, itt maximálisan megvan erre a lehetőség.
– Melyik klubhoz igazolna legszívesebben?
– Imádom a Manchester United csapatát. Tudom, tudom, nincs annak realitása, hogy valaha is ott futballozzam, azonban mindent megteszek. Hátha.
– Lefogadom, Ruud van Nistelrooy a kedvence!
– Mert csatár vagyok? Nem, nem. David Beckham, ő az igazi. Fantasztikusak a beadásai, a szabadrúgásai. Az utóbbi időben látva csavart lövéseit én is elkezdtem gyakorolni a pontrúgásokat, és már meccseken is én végzem el azokat. Roppantul bosszant azonban, hogy edzésen rendre betalálok, éles szituációban ellenben még nem sikerült.
– Majd idővel. Miben kell még fejlődnie?
– Szellemesen azt mondhatom: mindenben, de leginkább fejben.
– Ezen mit kell érteni?
– Patrick Hesse, az edzőnk a téli szünet kezdetén leült négyszemközt beszélgetni velünk, és nekem azt mondta: amennyiben nagy játékos szeretnék lenni – merthogy szerinte megvan erre az esélyem –, meg kell tanulnom elvonatkoztatni a külső körülményektől, hogy amikor pályára lépek, akkor ne érződjön rajtam, ha már nagyon hiányoznak az otthoniak, vagy egyéb problémám van.
– Ezek szerint olykor mégis hazavágyódik.
– Természetesen. Vannak olyan napok, hetek, amikor szinte eszembe sem jut, hogy külföldön vagyok, aztán megesik, hogy másra sem tudok gondolni, mint az otthoniakra. Ilyenkor hazatelefonálok, magyar zenét hallgatok, vagy a barátnőmmel az interneten levelezem.
– Ô francia?
– Magyar, Nyíregyházán lakik ő is.
– Milyen időközönként is jön haza Magyarországra?
–Évente három, négy alkalommal.
– Akkor már sejtem, ha tehetné, mit kérne karácsonyra...
– Hát igen, amellett, hogy többször találkozzam a szeretteimmel, még lenne jó néhány kívánságom. Például az, hogy nagy játékos váljék belőlem.