Fohász – mennyből az angyal

"Valahányszor barátaim halnak meg, kénytelen vagyok úgy intézni, hogy elhitessem, én gyilkoltam meg őket”
Salvador Dalí
Salvador Dalí

Mesélni fogok. Határozott mozdulattal leülök majd a konyhában, a hokedlire, aztán mint a régi szép időkben Rémusz bácsi, belekezdek. Így lesz a legjobb. Csak semmi feszengés, enyhén kínos csönd, beszélni kezdek hosszan, átszellemülten, mert hát az ember negyven fölött telistele van bölcs, és még bölcsebb gondolatokkal. Aztán, ha kifogy a téma, még mindig ott van a futball. Arról lehet csak igazán sokat anekdotázni. Hát, persze. Mesélni fogok, Zolika pedig tátott szájjal hallgatja és közben talán olyasmiket mond majd hogy: "Hű a mindenségit, tényleg így történt…?” Én meg egyre jobban belemelegedek, csak mondom a magamét fennhangon, jókora átéléssel.

Álmodozás és rémképek

De, van itt egy kis gond. Szabad-e előrukkolni ilyenkor mondjuk azzal a sztorival, hogy egy bizonyos Várady Béla nevű csatár felejthetetlen meccsen három gólt lőtt Bicskei Bertalan hálójába, megnyerve ezzel a meccset a csapatának? Érdekelheti-e Zolikát, a nagyszüleit, hogy mi is történt 1973-ban a hajdani Magyar Népköztársasági Kupa döntőjében? 4–3 – na, és akkor mi van? Vagy álljak elő Fekete László történetével? Hol volt, hol nem volt, volt egy csupa izom, tűzgolyószerű piszén-pisze kölyökmacho, aki egyszer csak az ismeretlenségből bekerült a világverő Újpesti Dózsa kezdőcsapatába, és úgy lefutotta, lefutballozta a nagyhírű Benfica védőit, hogy másnap róla beszéltek az esztergapadoknál, a hentesüzletekben és téeszekben.
Hogyan hangozna mindez ott a súri konyhában, ahol tavaly ilyenkor még Zolika édesanyja sürgött-forgott, bejglit sütött, az apja pedig ott állt mellette és szerette…
Micsoda banális helyzet.
Karácsony tiszteletére Zolikához autózni, kellemes ünnepeket kívánni, hull a pelyhest énekelni, és a szeretet fontosságát hangsúlyozni. A teremtő olykor pocsék koreográfiát készít. Azt képzeljék el, hogy ülök a súri ház konyhájában a hokedlin (eddig stimmel ugye…), ott a nagypapa, a mindig feketébe öltözött nagymama, a kétéves, boldogan "tű-tűző” Erik, az álmodozó tekintetű Zolika, no meg Virág György (az ő szerepéről kicsit később) és jómagam, aztán egyszer csak jön a postás, kétszer kopogtat, majd rezzenéstelen arccal leteszi az asztalra az egyik bulvárlapot. A címlap harsogó, ahogy szokott, rajta a feltűnő fotó, és a szalagcím, amely arról tudósít, hogy szorul a hurok a móri gyilkosok körül.
Kiskarácsony, nagykarácsony.
Esik a hó, végestelen végig ahogy repesztünk át az országon. A Toyota kisteherautó frissen nyargalászik a friss havon, ám Bakonyszombathely után a lankákon már kapar, pörög a gép. Síkos az út, de nincs ebben semmi furcsa, vékony jégen lépdelünk valamennyien. Bármelyikünk besétálhat valamelyik bank fiókjába bizakodva, a jövőről beszélve, hogy a hitel majd segít, jut pénz kredencre, fagyasztószekrénnyel felszerelt fridzsiderre, olyan mosógépre, amelyik rázkódás közben nem indul el vándorútra a fürdőszobában. Aztán a jövőkép pillanatok alatt megváltozik, s rémképpé válik. Csendben ülünk az autóban, a Németországban élő üzletember, Virág György sem szól, ő pontosan tudja, mi vár ránk a kis súri házban, hiszen nyáron egyszer már meglátogatta a csonka családot, kisebb-nagyobb ajándékokkal.

Önzetlenség és segítség

Most egyenesen Münchenből jött, hozza magával a konzulátusról Herczegfalvi József jókívánságait, aztán egy Bayern München-mezt, no, meg világ láss csodát, Oliver Kahn kapusnadrágját. Egy, a bajor fővárosban élő és dolgozó magyar újságíró beszélt a móri tragédiáról a Bayern München világhírű kapusával, aki nem volt rest, és rögvest átadta a sportnadrágját. Virág György ezenkívül 50 ezer forintot is magával hozott, hogy cége szerény felajánlását is átadja.
Azért még nem romlott el teljesen az egész világ.
A májusi móri bankrablás, vérengzés, gyilkosság (hát, hogy kerülnek ezek a szavak ide, a karácsonyhoz?!) óta, amelyben Zolika elveszítette apját és anyját, sokan és sokféleképpen segítettek a családnak. Először is az ErsteBank, ahol a tragédia történt, aztán sok-sok ismeretlen. Voltak, akik pénzt küldtek önzetlenül, tiszta szívvel, aztán, persze, hogy irigyek az emberek, hiába temették el a Zolikát nevelő nagyszülők a lányukat, a vejüket, már suttogták is, tessék, hogy megszaladt nekik.
A nagymama sírva mesélte mindezt.
Csendes a ház, csak a földön négykézláb közlekedő Erik csilingelő nevetése jelent változatosságot. A nagypapa rendszerint az udvaron tesz-vesz, nyughatatlan ember, 52 éves, túl több infarktuson, és az újabb szívműtét előtt. Nem akarja, persze, hogy nem, mi lesz a családdal, ha ő kórházba kerül, az asszonynak segítség kell, mert Zolika iskolába jár, és persze edzésre focizni. Talán az segített a gyereken, a futball… Még visszhangzottak a gyilkos lövések, de ő már edzésen volt, a csapattársai között. Igen, a sport segített, például a Győri ETO futballcsapata, amelyik felvette tagjai közé az árván maradt kisfiút, és havi 25tezer forinttal segíti az életét. Jövő ősszel az ifjú legény, ha ő is úgy akarja, felhúzhatja magára az ETO zöld-fehér szerelését; aztán ott van a Ferencváros, amely több jótékonysági meccset játszott a bevételt felajánlva a súri családnak.
A nagypapa büszke erre.
Amúgy nem sokat beszél, nincs kibékülve az élettel. Miért is lenne? Hiszen a lánya, az ő csinos, ifjú gyermeke csak bankba ment, miközben ő ott várta az autóban, ki gondol ilyenkor tragédiára. Hallgat a férfi, hosszú percekig nem szól, majd rápillant az újságra, amin a móri gyilkosság gyanúsítottjainak fényképe látható, s azt mondja: "Csak adnák ide a kezembe őket, az anyjuk úristenit, én megoldanám a rejtélyt, én megmutatnám a magyarok istenét…”
Zolika csak néz a nagy szemeivel, amikor előkerül a szatyorból a Bayern-mez és Oliver Kahn nadrágja. Az ember önkéntelenül fürkészi a kisfiú arcát, keresi rajta az élet ejtette sebet, de nincs seb, nincs semmi, amit elárulna a tekintet. Tizenhárom évesen álomvilágba menekült, nem hajlandó tudomásul venni, hogy a sors elvette tőle a szüleit. Időnként kiballag nagyapjával a temetőbe, néhány percig álldogál apja és anyja sírhelye előtt, majd szinte fut, rohan vissza a saját világába, ahol nem lőnek, sem bankban, sem máshol, ahol az a legnagyobb probléma, hogy a kis Krisztike szerelmes-e belé, avagy sem. Felőle aztán jöhetnek ide újságírók, mondjuk Németországból, vagy akár a fővárosból, ő csak néz az idegenekre kedvesen, barátságosan, még válaszolgat is a kérdésekre, de egyszerűen nem hajlandó részt venni a való világban.
Igaza van.
Megint csend telepszik a konyhára, hogy aztán a nagymama kezdjen el beszélni csendben, visszafogottan, apró könnyeket elmorzsolva a szeme sarkában. Síratja a lányát, s ez már mindig így lesz, ha nem lenne itt a gyerek, a kicsi, gügyögő Erik és a hallgatag Zolika, talán világgá ment volna bánatában. De nincs más választása, gondoskodnia kell az unokáiról, a beteg férjéről, ráadásul itt a karácsony.

Csendesség és emlékezés

Szeretetben, békességben.
Egyébként nem meséltem semmiről. Valahogy nem úgy alakult. Zolika bizonyára érdeklődve hallgatta volna a Várady Béláról vagy Fekete Lászlóról szóló történetet, de nekem sem volt kedvem beszélni. Inkább ültünk ott a konyhában csöndben valamennyien.
Odakint elállt a hó, beesteledett, s nekünk indulnunk kellett vissza. A nagypapa kikísért bennünket, aztán megsúgta, hogy Zolikának karácsonyra biciklit vettek, az volt az álma, persze, hogy megkapta. Az erős férfi még megjegyezte, hogy ez lesz az első karácsonya a lánya nélkül, s attól fél, hogy beleszakad a beteg szíve a fájdalomba.
Búcsúzóul aztán annyit mondott: Tudom, kik a gyilkosok, a szemükbe néztem, amikor menekültek. Ezzel a tudattal kell élnem, és karácsonykor ilyet nem illik mondani, de én annyira haragszom a jóistenre, hogy így elbánt velünk. Megértik ezt igaz?”
Bólogattunk.
Mennyből az angyal – vajon ellátogat-e Súrra, lelkiismeretfurdalás nélkül?