A feje tetejére állt a tabella

Ha valaki meghallja az Independiente nevet, annak egyből a végeláthatatlan sikerek jutnak az eszébe: az 1905-ben alapított klub 1938-ban szerezte meg az első bajnoki címét; az ötvenes években az argentin válogatott magját adta – elég csak Micheli, Cecconato, Lacasia, Grillo és Cruz nevét megemlíteni –; míg egy 1953-as spanyolországi tornán az Alfredo Di Stéfanóval felálló Real Madridot 6–0-ra verte az Ernesto Grillóval fémjelzett vörös mezes alakulat. Az avellanedai egylet azonban a hatvanas években tett szert világhírnévre. 1960-ban, 1963-ban és 1967-ben bajnok lett, eközben első argentin csapatként elhódította a Libertadores-kupát (1964), majd ezt a címet rögvest meg is védte. A középpályás Ricardo Enrique Bochini megjelenésével pedig 1970-től egészen a nyolcvanas évek végéig rettegték az Independientét. Az El Bocha becenévre hallgató futballista vezetésével hat bajnoki arany (1970, 1971, 1977, 1978, 1983, 1989), öt Libertadores-kupa (1972, 1973, 1974, 1975, 1984), három Világkupa (1972, 1973, 1984) és két Interamericana-kupa (1973, 1975) volt a "termés”. Az együttesben 638 meccset lejátszó Bochini 1991-es visszavonulása után három évig kellett várni az újabb nagy Independientére, amely 1994 és 1995 között négy trófeát kaparintott meg: egy bajnoki címet, két Szuperkupát és egy Recopát. 1995-ben aztán elkezdődött a süllyedés, a következő tizennégy bajnoki idényből nyolcban nem került a gárda a legjobb tízbe, mi több, a tavaly tavasszal történelmi mélypontra jutott. A Clausurában utolsó lett, úgy, hogy április 19-étől már a csodaedzőnek tartott 47 éves Américo Gallego ült a kispadon. Eleinte azonban ő is képtelen volt csodát tenni, mert a sorozat utolsó hét meccsén egyszer sem tudta győzelemre vezetni a társulatot.
Az Aperturában aztán beigazolódott: mégis jó húzás volt Gallego szerződtetése!
"A legtöbben őrültnek tartottak, amikor elvállaltam az Independiente irányítását, mondván, egy rossz csapatból képtelenség kihozni bármi érdemlegeset is. Én azonban pont ezért vállaltam el a feladatot! Hiszen aki egy kicsit is ismer engem, az nagyon jól tudja, hogy imádom a lehetetlennek tűnő feladatokat. Így volt ez 1994-ben is, amikor az első edzői periódusomat töltöttem a River Plate-nél. A River a nyolc évvel ezelőtti Clausurában csupán a tizenhetedik lett, majd velem azonnal megnyerte az Aperturát, méghozzá veretlenül. Az Independienténél aztán sikerült az ismétlés” – mondta Gallego, miután a "vörös ördögökkel” megszerezte edzői karrierje harmadik bajnoki címét.
Az Independiente történetének 14. bajnoki aranyának négy alappillére volt. A bajnokság előtt Gallego a klubvezetés tiltakozása ellenére nem engedte eligazolni a csapattól a védő Gabriel Militót, a középpályás Pablo Guinazut valamint a csatár Andrés Silverát; Gallego az Indepedienténél sohasem látott alapozást hajtott végre, ennek köszönhetően a játékosok egyetlen mérkőzésen sem fáradtak el; az új taktika – két irányító szolgálta ki az egyetlen csatárt – tökéletesen bevált; Daniel Grinbank vállalkozó pedig mélyen a zsebébe nyúlt, és teljesítette a tréner minden kívánságát. A pénz különösen az új igazolásoknál jött jól, hiszen Gallego összesen 15 új futballistára csapott le. Az újak közül hat "tuti” vétel volt: a Colónból érkező kapus, Leonardo Díaz, a San Lorenzo és a Vélez Sársfield egy-egy hátvédje, Juan José Serrizuela, illetve Federico Domínguez, valamint három középpályás, az egykor az Huracánt erősítő Daniel Montenegro, a San Lorenzótól vett Lucas Pusineri és a Colóntól megszerzett Diego Castagno Suárez. A szextett, kiegészülve Militóval, Guinazuval, Silverával, valamint két egykori tartalékkal, Francóval és Insúával, egységes, ütőképes csapatot alkottak. "Amikor védekezni kellett, védekezett az egész csapatom, amikor támadni kellett, akkor pedig támadott mindenki. Mindig egységesek voltunk” – méltatta fiait a szakvezető.
A "vörös ördögök” az első nyolc fordulóban lerohanták ellenfeleiket – hat győzelem, két döntetlen –, az ősi rivális Racing Clubot például idegenben 4–1-re, a Colónt 7–1-re, míg a bajnokság negyedik helyezettjét, a Chacarita Juniorst szintén vendégként 6–2-re páholták el. Főleg az Apertura gólkirálya, Silvera jeleskedett, aki a Colónnak és a Chacaritának is három gólt lőtt, de a többiekre sem lehetett panasz. A 9. fordulóban jött egy törés – a River Plate az Independiente otthonában, a Doble Visera-stadionban fektette két vállra a "vörös ördögöket” –, ám ezt gyorsan kiheverte a gárda, ennek jeleként ötöt nyert zsinórban. Ezek után már mindenki biztosra vette a bajnoki aranyat, a Boca Juniors ugyanis nyolc pont hátrányból várta a hajrát az Independiente mögött.
Azonban jött az újabb fordulat: az Independiente öt kulcsembere, Montenegro, Serrizuela, Pusineri, Milito és Domínguez megsérült, és a hiányuk az eredményeken is érződött. A 15. fordulóban csak egy szerény döntetlenre volt képes a Gallego-alakulat a Nueva Chicago ellen, a 17. játéknapon a Banfieldtől otthon kapott ki, és a Boca lőtávolon belülre került. Az utolsó előtti játéknapon, amikor három pont volt a különbség a két csapat között, jött a csúcsrangadó: az Independiente az arany-kékeket fogadta. Erre a meccsre még azok is felépültek, akik kórházi beutalóval bírtak, és megérte minden áldozat: Milito 70 méteres indítását követően Pusineri fejjel pontot mentett az Independientének, előrevetítve ezzel az utolsó kör ünneplését. Zárásként a Gallego-brigád idegenben megalázta a San Lorenzót, és feljutott a csúcsra.
"Azért az Independiente lett a bajnok, mert kiegyensúlyozott és magabiztos volt, a két fájó vereség után sem roppant össze. A csapat összes tagja bajnok akart lenni, a cél érdekében minden játékos maximális összpontosítással játszotta végig a szezont” – értékelte az évadot Gallego, aki 2004-re Libertadores-kupa-sikert ígért a szurkolóknak.