Parádés kötény, pazar passz

Utánpótláskorú futballistáink között több is szép reményekkel néz pályafutása felnőttszakasza elé. A sportág tehetségeinek ügyét felkaroló E-ON cég jóvoltából fiatal labdarúgókat faggatunk terveikről, múltról és jövőről.

"Este foci?” – kérdezte tőlem nemrégiben barátom. Azon ritka napok egyikén hívott, amikor nem nagy kedvem volt a játékhoz, de erre ő azt felelte, bánhatod, hogy nem jössz, mert egy fiatal válogatott futballistát is beszerveztem a csapatba. Nem volt mit tenni: persze, hogy este ott voltam a pályán.
És ott volt a fiatal futballista is. Bár első ránézésre meg nem mondtam volna róla, hogy sportoló. Pipaszár lábak, vézna felsőtest, gondoltam, csak most ne jöjjön egy erősebb széllökés, mert akkor úgy kell majd a bokrok közül összelapátolni a srácot.
Aztán, ahogy hozzá került a labda, rögvest nőtt tíz centit, hízott húsz kilót, és képtelenség volt elvenni tőle a labdát. Jól játszott. Nagyon jól.
Azóta volt szerencsém többször is közvetlen közelről szemlélni a játékát. Egy hétvégi műfüves terembajnokságon például olyan gólt rúgatott csatártársával, hogy az nem csak belőlem csalta elő a következő mondatot: "Ebből a gyerekből még tényleg lesz valaki!” Az oldalvonal közelében kapta meg a labdát. Ketten rontottak rá, de nem tudtak ellene mit tenni, mert néhány talp alatti húzogatás után sarokkal kötényezte föl egyik ellenfelét, megkerülte őt, majd lapos, csaknem egészpályás passzt adott a kapufa mellett álldogáló társának. Pazar volt a passz is, de az a csel… Ôrzői még hosszasan bámultak hitetlenkedve maguk elé, nem akartak hinni a szemüknek. De így volt ezzel mindaz, aki látta a mozdulatot!

Aki a játék megszállottja

A hónap végén tizenhetedik születésnapját ünneplő Pataki László számára – róla van szó, ugyanis – szinte csak a futball meg a labda létezik. Olyannyira megszállott, hogy nemegyszer megesett, edzés utáni kikapcsolódás gyanánt elment még focizni a barátaival. Vasárnaponként pedig – csakhogy ne unatkozzon – amatőrbajnokságban szereplő kispályás együttesében csapja agyon az időt.
Találkozásunkkor meg is kérdeztem tőle, mit szól mindehhez az edzője?
– Tudja, hogy eljárok focizni – vágta rá a választ Pataki László. – Nem szól érte, de miért is szólna: Dudar György is labdarúgó volt, tisztában van hát vele, hogy aki futballista szeretne lenni, az mást sem csinálna, csak naphosszat focizna. Ártani nem árt, akkor meg miért ne játszhatnék?
– Mióta szenved e futballitisz nevű betegségben?
– Az általános iskola kezdete óta. Már korábban is szerettem a labdarúgást – próbáltam volna nem szeretni, mert az apám annyira futballimádó ember, hogy még a D-licencet is megszerezte, csakhogy gyerekekkel foglalkozhasson –, de az áttörést ez az időszak hozta. Az iskola első éveiben rengeteget játszottunk, kerületi bajnokságban indultunk. Lőrincen akkoriban a Lakatos Utcai Általános Iskola volt a legerősebb, ahol a tornatanár az a Mohácsi László volt, aki korábban a Csepel élvonalbeli csapatát is irányította. Ô volt az, aki fölfigyelt néhány, a Brassó utcai suliban tanuló gyerekre, köztük rám, és fölajánlotta, focizzunk a színeikben.
– Első klubjának neve legalábbis sokat sejtető: Pestszentlőrinci Minitalia Focisuli. Hogy találtak erre az egyesületre?
– Ez érdekes történet! Akkoriban nem igazán volt meg a lehetőségük a korombeli gyerekeknek, hogy a környékre járjanak edzésre. Ezért a szülők összefogtak, és szerveztek egy klubot. Az apu persze ott volt a főszervezők között, és addig-addig intézkedett, amíg meg nem alapították a Minitaliát, ami bejegyzett klub volt, igazolt játékosokat foglalkoztattak.
– És honnan a furcsa név?
– Sikerült szponzorként bevonni egy olasz üzletembert, aki – ha jól tudom – ragaszkodott valami ilyen jellegű elnevezéshez.
– Ma semmit nem lehet hallani erről a klubról.
– Mert már pénzproblémák miatt akkor megszűnt, amikor én még ott játszottam.
– És mi lett önnel meg a többiekkel?
– Úgy ahogy volt, edzőstül, gyerekestül átvett bennünket a Malév.

Kispályán is nagy ász

– És ez olyan nagy váltás volt, mintha mondjuk Kistarcsáról a Ferencvárosba igazolt volna?
– Hát nem mondhatnám, mindenesetre már jobb körülményeket biztosított ez a klub a számunkra, érezhető volt az előrelépés. Ám az igazán nagy szám az volt, amikor a Honvédhoz kerültem. Igaz, nem a feltételek miatt, hanem mert apu hatalmas Kispest-drukker. Nagyon örült, hogy ott játszom. Mindenesetre azt el kell mondanom, hogy remek szakemberek dolgoztak a Kispestnél, tréningeztünk Kiss Zoltánnal, Ubrankovics Mihály szövetségi edző fiával, Zoltánnal, továbbá Istók Ferenccel, és ez meg is látszott a csapatunkon, mert elég jó eredményeket értünk el a bajnokságban, sőt még külföldi tornákon is.
– Essünk túl a többi klubváltáson! Miért és hogyan követték ezek egymást?

– A Kispestet azért hagytam ott, mert Sipos Edit, a Vasasnál dolgozó EuroLeasing nevű, utánpótláskorú játékosok nevelést szem előtt tartó cég edzője megkeresett és fölajánlotta, hogy Angyalföldön futballozzak. Aztán lassan már két éve annak, hogy az EuroLeasing elhagyta a piros-kékeket és az Újpesttel kötött szerződést. A céggel együtt költöztek a játékosok is, szóval most az Újpest ifi B gárdájában futballozom.
– Ott védőként, kispályán csatárként.
– Az Újpestnél belső védőt játszom, én vagyok az utolsó mezőnyjátékos. Kispályán viszont a gyorsaságomat, a robbanékonyságomat jobban ki tudom használni, ott elöl futballozom.
– Tanúsíthatom, a technikai képességek terén is jól áll, épp ezért merül föl: nem lenne-e szerencsésebb, mondjuk, a középpályán játszania? Másrészt pedig kérdéses az is, a védőfeladatokat – hát hogy is mondjam, efféle szerényebb fizikai adottságokkal – képes-e tökéletesen ellátni?
– Az Újpestnél nincs olyan, hogy valaki sokkal technikásabb, mint a másik, ott a középső védőnek is hasonló adottságokkal kell rendelkeznie, mint egy szélsőjátékosnak. Szerintem részben emiatt vezetjük most kilencpontos előnnyel a bajnokságot. Azzal pedig vitatkoznék, hogy fizikálisan le vagyok maradva a kortársaimtól: a keretünkben például az én combom a legvastagabb. Igaz, ezzel nem azt akarom mondani, hogy ártana, ha felszednék néhány kiló izmot magamra. Egyébként nekem aztán az tökmindegy, hogy a pálya melyik részén játszom, nem okoz gondot, ha néha elöl, néha hátrébb kell szerepelnem. Kisebb koromban ugyanis csatár voltam, a Kispestnél pedig az irányító poszton kaptam helyet. Hogy most védőként foglalkoztatnak, hát istenem.

Ajánlat az Anconától

– Úgy értesültem, korábban szerződéssel kínálta az Ancona együttese.
– Többször is megvolt annak a lehetősége, hogy Olaszországba szerződöm. Először a Minitalia szponzora akart kivinni, de apuék akkor úgy gondolták, nem igazán megbízható az illető. Később azok után vittek volna, hogy a Malévval Debrecenben részt vettünk a Karnevál Kupán, ahol az Ancona játékosmegfigyelőjére tettem jó benyomást. Egy-két hét elteltével levelet küldtek, és előszerződést ajánlottak, amelyben azt írták: az egyik szülővel költözzek ki Olaszországba.
– És mégis itthon maradt?
– Igen, mert ez tizenegynéhány éves koromban történt, egyedül nem engedtek volna el a szüleim, és persze, nem is mertem volna egyedül menni. Elkísérni pedig nem tudtak, mert a testvéreim akkor még kicsik voltak, nem lehetett megoldani a dolgot.
– Bánkódik emiatt?
– Természetesen igen. Kipróbáltam volna magam, hogy milyen ott élni, ott futballozni. Amiatt meg végképp boszszant a dolog, mert ma már világos számomra, hogy az olasz meg a spanyol bajnokság stílusa áll hozzám a legközelebb.
– Nem szabad föladni…
– Dehogy adom. Egy lehetőség elszalasztva, de jön majd a többi.
– Mikor?
– Már a hétvégén. Németországba utazunk egy nemzetközi teremtornára. A mi csoportunkban rajtunk kívül ott lesz a Bayer Leverkusen, a Bayern München, a Hertha BSC és a Sparta Praha. És ha ilyen csapatok vesznek részt egy vetélkedőn, akkor ott játékosmegfigyelők is akadnak…