A Kistarcsa–Madrid párhuzam

Bücs Zsolt már csak tudja, morfondírozom, hiszen immár két éve, hogy az egykori kétszeres válogatott labdarúgó edzőként keresi a kenyerét. Dunakeszi, Rojik, Kistarcsa – készül el a rövid lista az eddigi állomásokról, ahol ő dirigálhatott. Túlzás nélkül állítható: nem világverő alakulatok. Nincs is olyan ambiciózus fiatal szakember, aki beérné az említett gárdák kispadjával. Ahogy Bücs Zsolt sem.
– Remélem, egyszer eljutok odáig, hogy egy első osztályú klub vezetőedzője lehetek – adott hangot vágyainak Bücs Zsolt. – Tudja, még aktív játékoskoromban megfogant bennem, hogy edző leszek, hogy aztán a következő pillanatban eszembe jusson: mi van akkor, ha nincs hozzá tehetségem? Tanultam, megszereztem az első, a munkához szükséges papírokat, és dolgozni kezdtem. Idővel azt vettem észre, hogy a rám bízott játékosok komolyan veszik amit mondok vagy mutatok, elfogadnak, ez pedig meggyőzött arról, hogy érdemes tovább tanulnom. És meggyőzött arról is, hogy lehet jövőm ebben a szakmában. Mert vallom, hogy ezt a hivatást is csak olyan ember űzheti, akiben megvan a kellő affinitás, jómagam csak a hírnév miatt nem vágtam volna bele a munkába.
Azzal ugyanis nem tudnék mit kezdeni, ha edzőként akármelyik gárda mellé oda lenne ugyan írva a nevem, de a csapat csapnivalóan teljesítene. Azt azonban bevallom, ha kezdetben kudarcot vallok, akkor bizony nem tudom, mihez kezdtem volna, mert én csak a futballhoz értek.
– Kistarcsán ezt már némileg bizonyította, bár – és kérem ne haragudjon a megjegyzésért – a Tarcsa nem a Real Madrid.
– Részben igaza van. Az viszont mindegy, hogy a Real vagy a Kistarcsa sikeréért munkálkodok, mert egy edző dolga mindkét esetben ugyanaz. Azaz itt is, ott is értenie kell a játék elméletéhez, emellett pedagógusként és pszichológusként is elsőrangúnak kell lennie. Vicente del Bosquénak angol és spanyol válogatottaknak kell megmagyaráznia, hogy miért nem tagjai az éppen kezdő tizenegynek. Ne gondolja, hogy az én gárdámnál rám nem hárul ugyanez a szerep. Az én futballistámat nem Gutinak hívják, de őt is érzékenyen érinti, hogy nem lehet az első perctől a pályán. Ráadásul a Kistarcsa ezelőtt soha nem azért játszott, hogy elkerülje a kiesést, míg most ez a helyzet. Amikor szezon közben ide szerződtem, tizedik volt a csapat, és messze volt a felsőházi rájátszást jelentő hatodik hely. Most csupán négy pont választ el minket ettől a pozíciótól. A kérdés az: képes leszek-e mentálisan fölkészíteni a játékosaimat arra, hogy minden egyes mérkőzést meg kell nyernünk, és vajon bírni fogják-e a fiúk ezt a pszichés terhet?
– Amennyiben előrébb kíván lépni a szamárlétrán, úgy ezt a feladatot meg kell oldania.
– Tisztában vagyok vele, és hiszem, hogy sikerül is.
– Szakmai céljaként az élvonalbeli kispadot említette. Ön szerint mennyi időre van szüksége, hogy valóra váltsa az álmát?
– Ez elsősorban, ugye, papírfüggő. Ahhoz, hogy az élvonalban leülhessek egy kispadra, kétezer-négytől szükség lesz a pro-licencre. Márpedig ez egyelőre nincs a birtokomban, de A-licenccel már rendelkezem. Remélem, a tanfolyamra való jelentkezésemet pozitívan fogadják, és figyelembe veszik, hogy válogatott labdarúgó voltam, így rövidesen újra iskolapadba ülhetek. Örömmel látom egyébként, hogy a korosztályom képviselői lehetőséget kaptak a legfelső osztályban, és szerintem nem is vallottak szégyent, gondolok itt Szabó András újpesti, vagy Tamási Zsolt győri munkálkodására, szóval a kor nem kizáró vagy hátráltató tényező. Idővel talán nekem is sikerül elérnem azt, amit ők már a magukénak tudhatnak. Addig is tanulok, képzem magam, nyelvtudásom révén angol szakanyagokat is forgathatok, videózom, magyarán igyekszem a tőlem telhető maximumot megtenni azért, hogy minél felkészültebb edző legyek.
– Azt mondta, nem volt igazi mestere. Ezzel együtt ki az, akire pályatársai közül a leginkább felnéz?
– Szigorúan sorrend nélkül: a Borussia Dortmundot dirigáló Matthias Sammerre, az MTK-vezető Egervári Sándorra, és a Ferencvárosnál dolgozó Garami Józsefre. Előbbi szakvezetőre azért, mert pályakezdőként élni tudott a felkínált lehetőséggel, a két utóbbira pedig hihetetlenül magas szakmai felkészültségük és emberi kvalitásaik miatt. Egervári Sándor mentalitása áll egyébként a legközelebb hozzám, aki azt vallja: mindennek megvan a maga ideje, úgy a szórakozásnak, mint a munkának. Ám ha a melóra kerül a sor, akkor nem ismer pardont. A magyar labdarúgáson, annak megítélésén csak kemény munkával lehet javítani, illetve…
– Illetve?
– Egyfajta vesszőparipám, hogy elsőként az utánpótlásban kell rendet tenni. Amíg a gyerekekkel nem megfelelően képzett edzők foglalkoznak, addig felesleges előrelépésre gondolni, addig semmi sem változik. Az utánpótlás-labdarúgást tilos eredménycentrikusan nézni. Ezt nyugaton már régen tudják, mi viszont változatlanul ennek a butaságnak a bűvkörében élünk. A mi srácaink sem mentálisan, sem fejben nem kapják meg azt a képzést, amivel nyugati vetélytársaik rendelkeznek, így pedig felnőtt szinten még kirívóbb lesz köztük a különbség. Éppen ezért azt gondolom, amíg Magyarországon nem rendeződik az utánpótlás helyzete, addig a legtehetségesebbeknek nem marad más választásuk, mint hogy minél hamarabb külföldre igazoljanak, különben beleszürkülnek a honi mezőnybe. Megeshet, hogy öt-tíz év múlva lesz egy jó válogatottunk, csak az az érzésem, hogy csupa olyan fiú alkotja, aki már tizenévesen nyugatra ment. Szóval, a bajnokság átszervezésével a magyar labdarúgás elmozdult ugyan a holtpontról, ám az igazán nagy dobbantásra csak akkor kerülhet sor, ha a fiatalokat a legjobb edzők készítik fel a labdarúgó-hivatásra. Persze, a kör ördögi: harminc-negyvenezer forintért ki vállalja el ezt a munkát? Sajnos, biztos, hogy nem a legjobbak…