Még szokatlan a dobogós hely

"English? Auf Deutsch?” – kérdezte a taxis, majd amikor az akkreditációmra nézett, mosolyogva folytatta: "Vagy inkább magyarul beszéljünk?”. S idegenbe szakadt hazánkfia innentől kezdve szinte levegővétel nélküli monológba kezdett. Méghozzá a malmői műkorcsolya és jégtánc Európa-bajnokságról, amelyet esténként el nem mulasztott volna a feleségével. Sebestyén Júliáról például ódákat zengett, s hogy cáfolja elfogultságát, máris egy frappáns kis történettel állt elő. Tudniillik a norvégok tévékommentátorát is neki volt szerencséje a reptérre fuvarozni, s az út során arra jutottak, kifejezetten üdítően hatott a mi Julink felbukkanása az Eb-dobogón. S máris idézte a riportert, aki szerint ugyan a Sebestyén nevet sem könnyű kiejteni, de legalább az idén már nem csak oroszokat kellett sorolni. Az ugyanis már kezdett unalmassá válni…
– Kicsit megilletődöttnek tűnt a győzelmi dobogón Irina Szluckaja és Jelena Szokolova mellett.
– Nem tagadom, egy picit megszeppentem, hiszen velük ellentétben nekem még nincs sok rutinom ebben. De igazán szuper érzés volt ott állni, ami remélem, még sokszor megismétlődik.

A svéd közönségkedvenc

– Mondjuk, jövőre a budapesti Európa-bajnokságon?
– Igen, már gondoltam rá, hogy ezután a bronzérem után a hazai versenyen legalább ilyen sikeres szereplést vár majd tőlem a közönség. Márpedig nem lesz könnyű megismételni ezt az eredményt. Ám addig még annyi, de annyi idő van hátra, főleg, hogy még ennek a szezonnak sincs vége.
– Rendben, ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk még a malmői kontinensviadalnál. Svédországban szinte úgy ünnepelték, mintha hazai versenyző lenne, aminek nem lehet csak az a magyarázata, hogy edzője, Száraz András korábban ott dolgozott. Árulja el, mi a titka?
– Titok? Nincs itt szó semmiféle titokról. Náluk szoktam edzőtáborozni, ezért aztán sokan ismernek, és úgy látszik, kedvelnek is, mert képesek voltak szorítani értem mindhárom programom alatt. De ezt ne úgy képzelje el, hogy hónapokat töltök kinn, évente csak két-három hét fér bele. Éppen ezért számomra is meglepő, de főleg megható volt látni azt a sok magyar zászlót a nézőtéren, és hallani a fergeteges tapsot a szerepléseim után.
– A közönséget kétségtelenül gyorsan megnyerte, hogy áll a versenyzőtársakkal? Van olyan, akivel különösen jóban van?
– Többen is vannak, hiszen kiskorunk óta együtt versenyzünk, és néha közös edzőtáboraink vannak.
– Nem akar neveket mondani?
– Miért is ne? Az osztrák színekben induló Julia Lautowával vagy a finn Alisa Dreijel kifejezetten baráti a viszonyunk. Még hozzánk, Tiszaújvárosba is eljöttek versenyezni.
– Na és az orosz sztárok? Vagy ők inkább tartják a három lépés távolságot?
– Tulajdonképpen ők is barátságosak. Most, hogy többször is egy csoportban melegíthettem velük, jókat beszélgettünk. De igazság szerint oldottabbnak tűnnek maguk között.
– A magyar csapat többi tagjával milyen a kapcsolata?
– Nagyon jó. Ha csak tudjuk, megnézzük egymást. A zárónapon például, amikor már mindannyian végeztünk, kivéve Tóth Zolit, ott ültünk egy kupacban, és hangosan szurkoltunk neki.
– Vagyis nincs semmi féltékenység vagy ellenségeskedés, amiről olyan sokat hallani a jégpályák környékén?
– Nem jellemző.
– Például gratuláltak önnek a bronzéremhez?
– Természetesen.
– Tényleg, amikor már tudta, hogy megvan az érem, kivel beszélt először telefonon?
– A szüleimmel. Mire beértem az öltözőbe, már rengeteg nem fogadott hívás volt a mobilomon, de a szüleim hangját akartam először hallani. Utána persze folyamatosan jöttek a telefonok. Megkerestek a klubomtól, Tiszaújváros polgármestere is rögtön fölhívott, nem is beszélve a rokonok, barátok és ismerősök hadáról. Mint ahogy a hétfői hazaérkezésemkor is sokan kijöttek a reptérre. Ezek nagyon boldog pillanatok, amelyek mellett eltörpülnek azok a nehézségek, amik az idáig vezető úton adódtak.

Nem számított eső, se szél

– Az biztos, hogy nem sokan mondhatják el magukról a jelenlegi nemzetközi mezőnyből, hogy jó ideig csak nyitott csarnokban edzhettek… Egyáltalán, hajdanán mi vezette önt a tiszaújvárosi jégpályára?
– A szüleim akarták így lekötni a fölösleges energiámat. Amikor aztán tehetségesnek találtak, egyre több edzésre járhattam. Valójában Pappné, Ági néni kezdett el komolyabban foglalkozni velem, aki most sírva gratulált a sikeremhez.
– Sohasem riasztotta el a tréningektől, hogy fúj a szél, vagy esik az eső?
– Nem, soha. Egy idő után persze tovább kellett lépnem, így Budapestre költöztem.
– Tizennégy évesen hogyan birkózott meg azzal, hogy a szülei nélkül, idegen környezetben kell talpon maradnia?
– Rengeteget köszönhetek Kozári Klári néninek, aki magához vett, és pótnagymamaként szeretett. Ezzel együtt nem volt könnyű, gyorsabban kellett felnőnöm, mint a kortársaimnak. Viszont az lebegett a szemem előtt, hogy ha nem teszem meg ezt a lépést, akkor kénytelen leszek befejezni a korcsolyázást. Ez adott erőt. Merthogy nagyon szeretek korcsolyázni.
– Az olimpiai ezüstérmes, világ- és ötszörös Európa-bajnok Irina Szluckaja, aki most huszonnégy éves, már arról beszélt, hogy lassan kiöregszik. Mit gondol, ön hány évig maradhat élsportoló?
– Amíg van kitartásom, türelmem, és amíg lebeg valamilyen cél előttem. Nem utolsósorban, amíg megvannak a szükséges feltételek ahhoz, hogy azt tudjam nyújtani, amit szeretnék. Hogy ez években kifejezve mennyi, azt nem tudnám megmondani. Mindenesetre most kellően motivált vagyok, rengeteg cél lebeg előttem, és tudom, hogy ennél többre is képes vagyok.
– Ha már a képességeknél tartunk, Malmőben a tizenhat éves olasz Carolina Kostner tripla–tripla kombinációkkal lepte meg a szakembereket. Lehet, hogy nem sokat kell már várni rá, és a nőknél is mindennapos lesz a tripla Axel, vagy épp a négyfordulatos toe-loop?
– A japán Ito Midorit többek között azért csodáltam, mert már évekkel ezelőtt megugrotta a tripla Axelt. Igaz, most is előfordul néha-néha, legutóbb pont a Skate Americán láthattunk egyet. A négyesre viszont véleményem szerint még várni kell. Egyébként a tripla Salchow–tripla Rittberger kombit én is gyakorlom edzésen…
– Ito mellett kinek a stílusa ragadta még meg?
– A japán lány remek ugró volt, Nancy Kerrigan és Kristi Jamagucsi viszont amellett, hogy szintén igen technikásan korcsolyázott, remek előadó is volt. Ôket a mai napig szívesen nézem vissza videón.
– Eszerint gyűjti a műkorcsolya-felvételeket?
– Igen, jó pár évre visszamenőleg megvan minden világverseny.
– A saját programjait is vissza szokta nézni?
– Persze. Most is tervezem. Igaz, nem valószínű, hogy a napokban, mert hirtelenjében rengeteg minden a nyakamba szakadt.
– Például?
– Például még le kell tennem a pszichológiavizsgámat a főiskolán, amire nem árt tanulnom.
– A jégre viszont csak nem megy ki egy darabig?
– Dehogynem, már a napokban, hiszen a hét végén utánpótlásverseny lesz, és akkor úgyis szabadnapot kapok.

Egyelőre a vb a legfontosabb

– Ha az iskolában is ilyen szorgalmas, akkor fogadok, hogy csupa jó jegyei vannak.
– Nincs okom panaszra, eddig mindegyik beszámolóm jól sikerült.
– Nem esett még szó az újonnan bevezetett pontozásos rendszerről. Önnek mennyire tetszik, hogy tizennégy bíróból a számítógép választja ki azt a kilencet, akinek az osztályzata beszámít a végeredménybe?
– Ugyan sokaknak nem tetszik, nekem nincs ellene kifogásom. Ám hogy őszinte legyek, különösebben nem foglalkozom vele.
– A pénzdíjaknak hála, végre elmondhatja, hogy az idén már nemcsak vitte a pénzét a korcsolyázás, hanem hozott is a konyhára.
– Ezt azért úgy kell elképzelni, hogy a siker érdekében a nagy részét vissza kell forgatni a sportba. Ezzel együtt jó dolog, hogy anyagilag is elismerik a legjobbak teljesítményét.
– A gáláról még nem esett szó. Az idén először készült külön számmal, amit rögtön be is mutathatott. Azt is Nyikolaj Morozov koreografálta?
– Igen, vele dolgoztuk ki. Mint ahogy az ezüstérmes Brian Jouberttel is ő foglalkozott.
– Elégedett a munkájával? Elképzelhető, hogy jövőre is felkérik?
– Nagyon elégedett vagyok, de arról, hogy jövőre milyen programjaim lesznek, még korai lenne bármit is mondani. Egyelőre még a márciusi világbajnokságra koncentrálok.
– Rendben, akkor térjünk át Washingtonra. A tengerentúliakkal kiegészült mezőnyben hová várja magát?
– Helyezést inkább most sem mondanék. Ez ugyanis rendkívül összetett dolog. Függ attól, milyen erősségű kvalifikációs csoportba kerülök, függ a pontozóktól, a körülményektől, és a szerencse sem utolsó tényező. Mindenesetre ha a mostanihoz hasonlóan mindhárom alkalommal sikerül szinte hibátlan programot futnom, akkor talán előrébb tudok lépni a tavalyi nyolcadik helynél.