A megszokotthoz képest elég soványnak tűnt az e heti első sífutószám mezőnye, pedig ez is tömegrajttal indult. Csakhogy itt mindössze tizenkét hölgy jelentette a tömeget, mivel váltófutáshoz álltak fel egymás mellé.
Zászlóban a kézzel nem kellett hajrázni
Zászlóban a kézzel nem kellett hajrázni
Pillanatok alatt kiderült, mely országok tartanak igényt az érmekre. Anita Moen próbált elszáguldani a versenytársaktól, a német, a finn és a svéd első ember pedig igyekezett lépést tartani a norvéggal. A váltáshoz együtt értek oda négyen, Henkel próbálkozott először megérinteni germán honfitársát, ám Moen az utolsó pillanatban – egy jókora hanyatt esést is kockáztatva – beugrott elé a szomszéd nyomból, elérve ezzel, hogy a finn vetélytárs mindkettőjüket megelőzze.
A második viking, Marit Bjoergen máris dűlőre óhajtotta vinni a dolgot, három kilométer alatt kilenc másodpercre megszökött, miközben két főre szűkült mögötte az üldözőboly. A második váltásnál húsz szekundum fórral adta át a nem létező stafétabotot, az egyszeri sportbarát azt hitte, meg is van a világbajnok – botorság volt ilyet feltételezni.
Hilde Pedersennek fogyott az ereje és az előnye, ám bajba igazán akkor került, amikor nem tudott bevenni egy jobbkanyart, s miután feltápászkodott már a nyakában lihegett a német Künzel és a finn Varis. Künzel kegyetlen korcsolyázásba kezdett, s nyolc másodperccel korábban ért az utolsó váltáshoz, mint Varis.
Mikor az olimpiai bajnok hajráember Evi Sachenbacher nekilódult a záró, 5 kilométeres körnek már sejteni lehetett, az aranykérdés megválaszolást nyert. Így gondolta ezt a finn Manninen és a norvég Skoferud is, már csak egymásra figyeltek, s a befutóra tartalékolva energiájukat nyugodtan szelték a domboldalakat. Sachenbacher pedig csak ment, ment, a célegyenesben aztán szóltak neki, hogy most már ne siessen úgy, és kezébe adtak egy germán lobogót, hogy győzelmi zászlóként vigye magával. Manninenről eközben kiderült, hogy jobb hajrás Skoferudnál, s ezüstös helyre hozta ba be hazáját.