Sodródás

Találgatások helyett elégedjünk meg tehát a kezdet kezdetén most annyival – megmagyarázandó egyúttal azt a nagy várakozást is, amely munkáját a sportközvélemény részéről kíséri –, hogy rövid történeti visszapillantást ajánljunk a figyelmébe a sport kormányzati megítéléséről a rendszerváltozást követő tizenhárom esztendő során.Az első szabad választások után a kormány az államigazgatási szervek közül utolsóként az akkor Országos Testnevelési és Sporthivatal vezetőségváltását oldotta meg – 1990 júliusának közepén. Általános nemzetközi tekintélynek örvendő sportéletünk első embere, a sporthivatal elnöke helyettes államtitkári besorolást kapott, a művelődési és közoktatási miniszter felügyelete alatt tevékenykedett, s a hivatal költségvetésében átcsoportosítást is kizárólag a felügyelő miniszter tehetett. A lefokozás akkor tűnhet még inkább szembetűnőnek, ha tudjuk, 1989-ben szintén a művelődési tárcához tartozott ugyan az OSH (Országos Sporthivatal), de elnöke tekintélyt és hatáskört, kormányzati szereplést garantáló miniszterhelyettesi rangban tevékenykedett. A kiszolgáltatott helyzetet híven jellemezte a politikai közéletben mind erőteljesebben terjedő szólás: "az állam kivonul a sportból”. A hivatal következetes küzdelmet vívott az önálló gazdálkodásért, a költségvetési feltételek javításáért, a kormányzati munkában való közvetlen képviseletért, de még a roppant nehéz körülmények ellenére produkált barcelonai olimpiai győzelmek (11) után sem sikerült áttörést elérnie.Abban az évben, 1992-ben ugyan államtitkárrá lépett elő a hivatal vezetője, de a hányatott sorsú sport helyzete ettől még nem vált megnyugtatóvá. Sőt… Átmenetileg a Miniszterelnöki Hivatal, illetve a MeH tárca nélküli minisztere vette át a felügyeletét a művelődési tárcától, majd amikor ez a poszt megszűnt – némi kormányon belüli vita után, lényegében kényszermegoldásként, mert az akkori művelődési tárca frissen kinevezett minisztere a sporttól idegenkedett –, végül a belügyminiszter fennhatósága alá került. Ez a szerkezeti rend érvényesült az 1994. évi választásokat követően is. Hozzá kell azonban tenni: jóllehet, normális esetben ez a megoldás akár célravezető is lehet (lásd Németország esetét, nálunk a belügyi tárca vezetői – függetlenül a nevektől – egészen 1998-ig kivétel nélkül személyes "felügyelőt” neveztek ki a sport ügyeinek kezelésére, nehezen körülírható munkaköri leírással, esetenként akár anélkül.A sport kérdéseinek méltó, európai szintű, fontosságának megfelelő támogatására mindeddig nem sikerült megoldást találni. Az 1998-as választások után, amikor az Ifjúsági és Sportminisztérium megalakult, a sportközvélemény joggal végre azt érezhette, helyükre kerülnek a dolgok. Sajnos, a remények – a vezetőség szakmai és egyéb hiányosságai miatt – ezúttal sem válhattak valóra. (Amíg a miniszter nem szerezte meg a diplomáját, nélküle működött a hivatal, ilyesmi egyetlen más tárcánál sem képzelhető el, a sporttal még ez is megtörténhetett.) Számos értékes szakember, vezető kényszerült távozni az apparátusból és az intézményekből, mind nagyobb mértékben hatolt be ellenben a politika a sport közegeibe.A sport és testkultúra "formabontó” kezelése a 2002-es választások után is megnyilvánult. Kész tényként, személyes megegyezés eredményeként, lezárt döntésként került a köztudatba, hogy a sporttárca élére a kajak-kenu-szövetség elnöke, egyben a Magyar Olimpiai Bizottság alelnöke kerül. Az utolsó utáni pillanatban történt változás, s a bársonyszék Jánosi Györgyé lett – mostanáig. Végezetül mit is tehetnénk mindehhez? Gyurcsány Ferenc sportminiszteri kinevezéséből sem hiányoznak a rendhagyó, szokatlan körülmények.Mást nem kívánhatunk: bárcsak rácáfolna a fenti tapasztalatokra!