Még küzd az átállással

– Kipihente már a hosszú út fáradalmait?
– Valamelyest igen, de még mindig nagyon álmos vagyok – felelte Ferjancsik Domonkos, a Vasas 27 éves csapatvilágbajnoka, aki két bronzéremmel tért haza a New York-i egyéni és csapat kard Világkupa-versenyről.
– Tudja, a repülőn alig tudtam aludni. Aztán a hazaérkezés után valahogy "kitámasztottam” a szemem és kihúztam estig, ugyanis nem akartam korán lefeküdni. Hajnali egykor felébredtem, majd egy picit még aludtam, de három után már egy percet sem. Remélem, azért egy-két nap és már teljesen helyrerázódom. Csütörtökön már elkezdtük az edzéseket, hiszen nagyon közeleg az Európa-bajnokság, július elsején már azon a páston lesz "jelenésem”.
– Ne szaladjunk előre a kontinensviadalig, maradjunk az elmúlt hét végi versenynél! Alig csordogáltak a hírek New Yorkból, a végeredményen kívül több nem jutott el hozzánk, úgyhogy meséljen az ott történtekről.
– Hatalmas mezőny gyűlt össze, de ez várható is volt, hiszen az olimpiai kvalifikáció megszerzéséhez egy tengerentúli versenyen mindenkinek indulnia kell. Nos, indult is mindenki. A hatvannégyes táblán az első két asszót viszonylag könnyebb ellenfél ellen vívtam, a nyolc közé jutásért azonban már az olimpiai ezüstérmes Gourdain volt az ellenfelem. Én is meglepődtem, hogy egy percig sem volt kérdéses a győzelmem, végig vezetve simán nyertem tizenöt–tízre.
– Miért volt ez meglepetés? Gourdainnél nagyobb neveket is legyőzött már.
– Nem a győzelem a meglepetés, hanem hogy ilyen jól ment ellene a vívás. Bevallom, tartottam az asszótól, mert én a vizsgáim miatt később utaztam, mint a csapat, nem volt annyi időm az átállásra, mint a többieknek, és nem tudtam, mikor jön ki rajtam az időeltolódás miatti fáradtság. Egyébként köszönettel tartozom a 77 Elektronika Kft.-nek és az Euroleasing Rt.-nek, mert a segítségük nélkül talán el sem tudtam volna utazni erre a fontos versenyre. Szóval, Gourdain után jött egy újabb nehéz ellenfél, a madridi Világkupa-verseny győztese, Smart, akit a hazai közönség előtt is simán vertem, ugyancsak tizenöt–tízre. Az elődöntőben aztán kikaptam Montanótól, aki szenzációs formában volt, még sosem láttam így vívni. A formáját nemcsak az bizonyítja, hogy engem megvert, hanem előttem a klasszis Pozdnyakovot is… Szóval, el kell ismerni, nagyon jól vívott az olasz, de még mindig jobb, hogy most vert meg, és nem, mondjuk, a világbajnokságon.
– Az olimpiai kvalifikáció miatt a csapatverseny is ugyanolyan fontos volt, mint az egyéni. Milyen út vezetett a dobogóig?
– Göröngyös. A nyolc között úgy vertük meg a franciákat, hogy a mérkőzés közepén még ők vezettek hét tussal. Aztán megint összekerültem Gourdainnel, tizenkettő–négyre legyőztem, és máris nálunk volt az előny. Ezt Lengyel Balázs még megtoldotta, nekem már csak be kellett fejeznem a mérkőzést.
– Az elődöntőben kikaptak az ukránoktól, akiknek ez volt idei második győzelmük a magyar csapat ellen. Ezek szerint velük is számolni kell?
– Senkit sem lehet lebecsülni, de rájuk tényleg oda kell figyelni. A mostani vereséget egyébként egy kicsit a saját számlámra írom, ugyanis negyven–harmincnyolcas vezetésünknél léptem pástra Lukasenkóval, ám most nem tudtam kihasználni az előnyös helyzetünket. Egyetlen tussal nyertek… Jó lecke volt, többet nem szabad előfordulnia!
– A bronzéremért az egyéni győztes Montano vezette olaszokat bizonyára nagy csatában győzték le.
– Hát… Az elején nem volt kilátásban nagy csata, lefutottnak tűnt a meccs, mert tizenkét tussal elhúztak. Szinte ott sem voltunk a páston, csak arra ocsúdtunk, hogy az utolsó körben már harmincöt–huszonhatra vezetnek… Szerencsére Balázs megint nagyot vívott Montano ellen, és a kilenctusos hátrányból csak öt maradt.
– Az meg a befejező embernek már nem "tétel”, ugye?
– Mit mondjak? Tíz–kettőre vertem Tarantinót, így nyertünk három tussal. Enyhén fogalmazok, amikor azt mondom, hogy változatos mérkőzés volt. Az utolsó két asszóban nyertük meg a bronzérmet, de a lényeg, hogy megnyertük.