Kolobkov most már tart tőle

– Ezúttal nemcsak az újabb Európa-bajnoki győzelméhez gratulálok, hanem ahhoz is, hogy a Nemzeti Sportnál júniusban a hónap sportolója lett.
– Tényleg? Köszönöm szépen, nagy megtiszteltetés – mondja Boczkó Gábor, aki a franciaországi Bourges-ban rendezett kontinensbajnokságon immár harmadik egyéni aranyérmét szerezte meg.

Haladás rohamléptekkel

– Most én kérdezem: tényleg? Valóban megtiszteltetésnek érzi a szavazás eredményét, vagy csak illendőségből mondja? Egyáltalán, a sportolók figyelik, hogy ki nyeri el ezt a címet?
– Persze. Én legalábbis figyelem. A győzelmem után gondoltam is rá, hátha "Hónap sportolóját” is ér majd az arany. Tavaly velem volt tele a Nemzeti Sport címlapja, pályafutásom során először, ugyanis az első győzelmem 1997-ben még csak kis fotót ért. Szóval, megfordult a fejemben, hogy most van esélyem nyerni. Júliusban már nehezebb lenne, mert akkor mindig sűrűbb a mezőny, hiszen az öttusázók és az úszók is világbajnokságon szerepelnek. Valószínűleg akkor az Európa-bajnoki győzelem nem érne ennyit.
– Ezek szerint tavaly, a moszkvai Európa-bajnoki siker után nem lett a hónap sportolója.
– Nem, mert akkor júliusban rendezték a kontinensbajnokságot…
– Gondolom, nem csak abban különbözött a tavalyi és a mostani sikere, hogy akkor "csak” megtöltötte a címlapot.
– Hát nem… Tavaly úgy indult a nap, hogy már reggel is jól ment a vívás. Most viszont gyengén kezdtem, a csoportban három győzelemmel és két vereséggel zártam. Igaz, kétszer csak egy-egy tussal kaptam ki, de hát az egytusos vereség is vereség. Aztán szerencsére jöttem felfelé, egyre jobban ment. A mostani aranyérmet értékesebbnek tartom, már ha szabad ilyet egyáltalán mondani. Egyrészt azért, mert a címvédés mégiscsak nagy tett, no meg azért is, mert nagyon zűrös időket éltem meg az Európa-bajnokság előtt.
– Most már tud róla beszélni? Vagy ne feszegessük?
– De, elmondhatom. Úgy egy hónapja, egy edzésen nagyon rosszul lettem, szorongás, megmagyarázhatatlan félelemérzet tört rám. Hazamentem, lefeküdtem, de nem javult a helyzet. Felkerestem pszichológusomat, Harasztiné Sárosi Ilonát, ő nyugtatgatott, próbáltam relaxálni, de nem ment. Nyugtató gyógyszereket is kaptam. Aztán apukám jött értem Tapolcáról, hazavitt, mert egyedül még autóba sem mertem ülni, nem mertem vezetni. A cuccaimat pedig egy barátom hozta utánam… Egy hetet töltöttem Tapolcán, az ottlétemet viszont beárnyékolta nagybátyám betegsége – nehezen élte meg a család… Aztán amíg az Európa-bajnokságon voltam, meghalt. Persze nekem nem mondták meg, csak amikor az egyéni verseny után hazatelefonáltam, akkor éreztem apukám hangján, hogy mi történhetett. De nem ezért betliztem a csapatversenyen, a negyeddöntőben. Egyszerűen elrontottam a végét a svájciak ellen.
– Hagyjuk a szomorú eseményeket, mégiscsak az Európa-bajnoki sikeréről szól ez a cikk. Hogy emlékszik vissza a versenyre? Nézte a táblát, hogy milyen ágra került? Felfedezte, hogy ha minden jól megy, megint Pavel Kolobkovval vívhat az aranyért?
– Ááá… olyan messzire nem néztem előre. Csak azt néztem meg, hányas páston és hány órakor vívok. És láttam, hogy azzal az olasszal kezdek, aki ellen legutóbb csapatban nem ment. No, most az utolsó három percben ledaráltam őt. A harminckettő között az ukrán Osarov ellen is nyertem. Utána meg, már ha akartam volna, akkor sem tudtam volna követni a verseny alakulását a táblán.
– Hogyhogy?
– Akkora csúszások voltak, hogy jóformán levegőt venni sem volt időm. A rendezők nem tudták tartani az időpontot, aztán meg, hogy javítsanak a helyzeten, hajtottak minket. A kötelező tíz perc pihenőidőt sem kaptam meg, talán ha ötöt… De az is előfordult, hogy csak összepakoltam a vívózsákomba, és már kezdhettem egy újabb asszót. A nyolc közé jutásért vívott mérkőzés előtt már megjegyeztem, hogy a tíz percet azért meg kellene adniuk, majd Szabó Bence szövetségi kapitány is szólt a bírói testületnek. Ilyen állapotban szólítottak Sumak ellen, ráadásul a hőség is szívta az erőmet, mert a csarnokban nem volt légkondi.
– Ennek ellenére viszonylag könnyedén nyert tizenöt kilencre az ukrán ellen.
– Igen, és az, hogy a nyolc közé kerültem, erőt adott. Gondoltam, kicsit rápihenek, de ott is azonnal szólítottak. Szerencsére ezúttal a mérkőzésvezető is megértő volt. Látta, hogy addig milyen rohanást produkáltam, és hogy megint nem kaptam meg a tízperces pihenőket. Próbálta húzni az időt, hogy kicsit összeszedjem magam. Közben Imre Géza rohant ide-oda, ő nézte, kivel vívok majd. A nyolc között Szelint kaptam, aki ellen a hirtelen halálban sikerült nyernem.

Összejött az álomdöntő

– Az orosz elleni volt a legnehezebb aszszója?
– Addig igen.
– Viszont ezzel a győzelemmel az érem már biztos volt.
– Igen, és utána volt egyórányi pihenőm, amely alatt Páni András gyúró kezelésbe vett, próbált rendbe tenni. Volt mit gyúrnia rajtam… Ráadásul abban a teremben, amelyben a négyes döntőt rendezték, szintén nem volt légkondi. Volt viszont rengeteg reflektor, és azokból is dőlt az iszonyú hőség. Részletezzem? Egész nap a zárt vívóruhában, levegő nélkül… Hát, nem egyszerű. Láttam, hogy a többiek az akkreditációs kártyával legyezték magukat, hogy legalább azzal mozogjon egy kicsit a levegő.
– Nem irigylem.
– Valami azért kedvezett nekem. Amikor megtudtam, hogy ki került a négy közé, megjegyeztem, jó lenne, ha Motykát kapnám. A selejtezőben egy csoportban voltam a lengyel fiúval, és nagyon megvertem. No és legutóbb, az innsbrucki versenyen is én voltam a jobb. Szóval, vele szerettem volna vívni, mert őt érzem a legjobban, tudom, mit kell ellene tenni.
– És a vágya teljesült. Utána pedig a sportág híveinek a vágya is, mert álomdöntőt láthattak. De úgy is fogalmazhatunk: a tavalyi Európa-bajnoki döntő visszavágóját láthatták, hiszen ezúttal is a szakág királyával, az olimpiai bajnok, háromszoros világbajnok, ám csak egyszeres kontinenselső Kolobkovval csatázott.
– Valóban ugyanaz volt minden, mint tavaly. Aranyért vívtam, Kolobkovval vívtam, ráadásul a zsűri is ugyanaz volt, mint tavaly.
– Tényleg? Ez valóban ritkaság, hogy ennyi minden egyezzen.
– Igen. Még mondtam is a cseh zsűrinek, hogy úgy érzem magam, mint egy éve.
– És hogy állt oda Kolobkov ellen?
– Na, itt már nem akartam, hogy teljesen olyan legyen az asszó, mint tavaly. Nem akartam, hogy az elején elhúzzon négy tussal, mint egy éve, és nekem kelljen üldöznöm őt. Azt akartam, hogy szoros legyen a mérkőzés, bár tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, mert Kolobkov szenzációs formában volt.

Pihenésről szó sem lehet

– Látta valamelyik asszóját?
– Az elődöntőben az Obry ellenit. A francia már tizenkettő kilencre vezetett ellene, onnan fordított Kolobkov. Pedig Obry sem kutya, elvégre világbajnok. Szóval, a döntőben nem ismétlődött meg a múlt, végig én vezettem. Aztán Kolobkovot szorította az idő, rohannia kellett. Én meg két tussal nyertem.
– Egyébként szeret Kolobkov ellen vívni? Mert ő azt nyilatkozta lapunknak, amikor decemberben Budapesten járt, hogy szeret Boczkó ellen vívni, mert technikás és tetszetős a stílusa.
– Most, hogy már kétszer legyőztem, mondhatom, hogy igen. De régen ez nem így volt! Emlékszem, elsőéves felnőttként, amikor összekerültem vele, azt mondtam magamban: Úristen, a nagy Kolobkov! Csak nehogy nagyon leégjek, legalább egy tust sikerüljön adnom neki… Mostanra azért fordult a kocka, bár egyéniben nem sokszor találkoztunk. Egészen pontosan csak kétszer. Talán hihetetlen, de Világkupa-versenyeken valahogy elkerültük egymást, csupán az Európa-bajnoki döntőket vívtuk egymás ellen. Régen, amikor fiatal voltam, csapatversenyeken is négy-öt tussal elvert. Legutóbb viszont tavasszal, egy csapat Világkupa-viadalon mi voltunk a befejező pár, és én harmincöt harmincháromnál vettem át a stafétabotot. Nem tudtam megtartani az előnyt, Kolobkov kiegyenlített, vagyis kezdhettem a nulláról felépíteni az asszót. Szerencsére négy tussal nyertem. A mostani döntő előtt talán benne volt a tavalyi aranyérmes csata és ez a csapatverseny is, és tarthatott tőlem. Azt hiszem, már érzem a vívását.
– Most már Kolobkov tarthat öntől… Felfogta már, hogy nem "egyszerűen” Európa-bajnok lett, hanem immár háromszoros Európa-bajnok?
– Tudom, hogy nagy eredmény. Nem sokan vagyunk a mai vívók között, akiknek három vagy annál több egyéni aranyérmük van. Úgy tudom, három aranyérmet csak én szereztem. Sajnos a kardozó Pozdnyakov előttem jár, ő most gyűjtötte be a negyedik aranyát.
– A tavalyi sikere után élvezte a pihenést, a nyaralást. Ezúttal viszont nemhogy nincs vége az idénynek, most kezdődik igazán a menetelés. Tavaly csak az Európa-bajnokságon kellett helytállnia, most viszont októberben, pályafutása során először, világbajnokságon szerepelhet. Közte meg ott van az universiade. Bírni fogja? Lehet ezt bírni?
– Ne is mondja! Hétfőn már elkezdjük az edzéseket, egy hét után pedig utazunk Sydneybe, olimpiai kvalifikáló Világkupa-versenyre. Mondanom sem kell, az milyen fontos verseny lesz. A sydneyi olimpiára nem tudott kijutni a férfi párbajtőrcsapat, ez még egyszer nem fordulhat elő! Sydney után, azt hiszem, csak pár napot pihenhetek, mert kezdődik az universiadetábor. Augusztusban az universiadén szerepelek, majd a hazaérkezés után, augusztus huszonötödikén elkezdjük a világbajnoki felkészülést. Aztán irány Havanna, a világbajnokság. Unatkozni nem fogok, az biztos. Még nem volt ilyen zsúfolt évem, de hát eddig nem is szerepelhettem világbajnokságon. Most viszont ott is bizonyítani akarok. No meg az eredményemmel szeretném megköszönni a szakosztály névadó szponzorának, az LNX Rt.-nek a támogatást, amely nélkül nem jutottam volna idáig. És hogy lehet-e ezt bírni? Bírni kell. És inkább legyen ilyen mozgalmas az év, mint hogy itthonról kövessem a világbajnokságot…