Ha történetesen a nemzetközi sport világában az utóbbi hetekben a legerősebb érdeklődést kiváltó eseményeket kívánnánk felsorolni, a sorrend éléről nyilván nem hiányozhat a patinás Wimbledon, azután az olimpiai mozgalom irányait megszabó prágai közgyűlés, és a legnépszerűbb sportág, a labdarúgás szenzációja, David Beckham átigazolása a Manchester Unitedből a Real Madridba. A sors néha különleges játékkal szórakoztat bennünket, mert jóllehet, a felsorolt témák látszólag ugyancsak eltérőek, mégis összefüggenek, főként, ha egy adott helyszínen kezdünk vizsgálódni Londonban.
A svájci Federer az ausztrál Philippoussis ellen nyert a wimbledoni döntőben, és a díszpáholyban ott találhattuk a prágai közgyűlésről érkezett belga Jacques Rogge-ot, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökét is. Angliai látogatásának ez volt az egyik célja, és ebben követi elődje, a spanyol Juan Antonio Samaranch szokását, aki szintén lelkes híve mind a mai napig a tenisznek. A wimbledoni döntőt követően hivatalában fogadta a NOB első emberét Tony Blair brit miniszterelnök abból az apropóból, hogy tárgyaljanak London esélyeiről és pályázatáról a 2012-es nyári olimpiai játékokra. Az újkori játékok eddigi története során – mint ismeretes – annyira előkelő mezőnyt még sohasem alkottak a pályázó városok, mint 2012-re. A brazil Rio de Janeiro jelentkezésével kilencre emelkedett a kandidáló helyszínek száma. Rio mellett a német Lipcse, a török Isztambul és az amerikai New York nem főváros (jegyezzük azért meg, hogy az utóbbi esetében megengedhető túlzással New Yorkot a világ "fővárosának” tekintik az amerikaiak, sőt nem csak ők), a megmaradt öt kivétel nélkül az: Havanna, London, Madrid, Moszkva és Párizs. Mielőtt Beckhamre térnénk, érdemes figyelni Rogge elnök megállapításaira, amelyeket a Tony Blairrel folytatott, és a protokoll nyelvezete szerint rendkívül szívélyes, baráti, remek hangulatú eszmecserét követően tartott sajtótájékoztatója keretében tett. Tagadta többek között azt a teóriát, amely szerint számos európai NOB-tag azért szavazott a kanadai Vancouver javára a 2010-es téli játékok vonatkozásában, mert geopolitikai szempontokat vettek figyelembe, nevezetesen azt, hogy a NOB így nem adhatja az ezt követő nyári olimpia rendezését újra amerikai városnak, nőnek tehát Európa városainak esélyei 2012-re. Rogge így nyilatkozott: "Geopolitikai megfontolások nem játszanak szerepet, legfeljebb abban az esetben, ha egyenlő minőségű és esélyű pályázatok között szükséges dönteni.” Az elnök véleményét illik tiszteletben tartani, ettől függetlenül, mint ahogyan mi, ő sem lát bele a tisztelt NOB-tagok koponyájába, főként egy-egy titkos szavazás idején… A továbbiakban is tett néhány figyelemre méltó megjegyzést. Alighanem a horribilis kiadások miatt aggódó Blair idegei nyugtatására nyomatékosította: "A NOB a jövőben is következetesen törekszik a játékok józanul mértékletes megrendezésének elvéhez. A fényűzés, a külsőség nem, a szakmai elvárások kielégítése a fő szempont, a lényeg. Az olimpiai játékok rendezési feladatainak prioritása a következő: a biztonság, ezt követően a sportolók versenyzési-edzési és egyéb feltételeinek megteremtése, beleértve mindenekelőtt a létesítményigények teljesítését. A NOB-tagok ezután sem tehetnek látogatást a kandidáló városokba, a szakmai vizsgálatokra megvan a szervezetnek a saját bizottsága. A kilenc város között roppant kiélezett versenyt várok. Az eredeti elképzelések szerint 2004 áprilisára terveztük a legjobb pályázatot benyújtó városok lerövidített listáját. Elképzelhető azonban, hogy ez nem két-három jelentkezőt tartalmaz majd, hanem akár hat vagy hét várost, sőt nem kizárt, akár mind a kilenc állva marad.” Blair miniszterelnök tárgyaló testületében, a Downing Street 10.-ben természetesen ott ült London főpolgármestere, Ken Livingstone, a NOB négy brit tagja közül három (Anna hercegnő kimentette magát), a skót Craig Reedie, a világhírű evezős olimpiai bajnok Matthew Pinsent, az éppen most Prágában a testület tagjává fogadott paralimpiai vezető, Phil Craven, továbbá Tessa Jowel asszony, a kormány kulturális-, sport- és médiaügyekkel megbízott államtitkára. Végezetül egy amerikai hölgy, Barbara Cassani, a London 2012-es pályázati bizottságának elnökasszonya. És itt jön a képbe Beckham. A tengerentúli sikeres üzletasszony arra kérte a világszerte ismert és kedvelt labdarúgósztárt, hogy álljon a londoni olimpia ügye mellé, legyen a pályázat népszerűsítő nagykövete. A véleményét tudakoló BBC riporterének Rogge szokatlanul szkeptikus választ adott: "Tiszteletben tartom Cassani asszony választását, de kétlem, hogy Beckham bármit is hozzá tudna adni az ügyhöz. Beckhamet nagyra tartom, elismerem, de semmilyen körülmények között sem szerepelhet már az olimpián a Nagy-Britanniában honos bajnoki rendszerek miatt. Londont nem Beckham meg a felesége, Posh Spice, hanem a teljesítménye segítheti a sikerhez, ez a meggyőződésem. Nem látom értelmét a közreműködésüknek.” E sorok írójának esze ágában sincs ellenkezni a NOB rokonszenves elnökével. Legfeljebb csupán Beckham nem mindennapos kultuszára hivatkozhat, azután Cassani asszony bizonyított érzékére, és nem utolsósorban Zinedine Zidane-ra, aki Párizs esélyeit igyekszik majd hasonlóan javítani, a brazil csodacsatár, Ronaldo Rio de Janeiróét, és persze a spanyol királyi gárdából a kapitány Raúlról se feledkezzünk meg, aki meg Madrid győzelméért küzd. Az már a sorsnak egy újabb különös játéka, hogy említett négy futballista egyformán a Real Madrid tündöklő csillaga.