Nincs verhetetlen ugrónő

– Köszönöm, jól vagyok – válaszolta kérdésünkre a Honvéd versenyzője –, legfeljebb a hosszan tartó hőség miatt nyomott kissé a hangulatom. A múlt hetet a tatai edzőtáborban töltöttem, túl vagyok az utolsó keményebb időszakon, egy kicsit fáradt vagyok. Mostantól pihenek, remélem, a könnyítés látszik majd a mozgásomon is. Jó lenne, ha Párizsban már nem lenne ilyen meleg, főleg a szállásunkon. Remélem, a verseny előtt tudok majd éjszaka aludni.
– Korábban azt nyilatkozta, hogy mindig akkor szerepelt sikeresen a világversenyeken, ha a pályára lépése előtt jóval korábban ott lehetett. Most időben kint lesz.
– Arra kértem a szövetség vezetőit, hogy egy héttel a versenyem előtt utazhassak, s ezt teljesítették. Emiatt nem reklamálhatok, ha netán rosszul szerepelnék. De bízom abban, hogy nem lesz okom elkeseredésre. Csütörtökön utazom, vasárnap lesz egy technikai edzésem, jövő csütörtökön pedig a selejtezőben versenyzek. Általában három nappal a verseny előtt szoktam utoljára technikázni, de a kinti pálya nagyon kemény, ezért kicsivel több időt adok a lábamnak a regenerálódásra.
– Kívülállóként nehéz megítélni, hogy milyen formában van. Mi ennek az oka?
– Valóban így van, akár azt is mondhatnám, hogy altattam az ellenfeleimet. Egyetlen versenyem sem sikerült úgy, ahogyan szerettem volna. Talán a berlini Golden League-viadalon bemutatott utolsó két kísérletem hasonlított a régi ugrásaimra, bár azokat sem fejeztem be. Mindennek az a magyarázata, hogy tavasszal elkezdett fájni a sarkam, ezért nem tudtam úgy kezdeni a nekifutásomat, mint korábban. Kénytelenek voltunk az első lépéseket szökdelésszerűvé alakítani, ám ebből nem tudtam a korábbiakhoz hasonlóan elugrani. Berlinben megelégeltem a dolgot, azt mondtam, lesz ami lesz, a régi nekifutással próbálkozom. Saccra előrejöttem hetven centivel, gondoltam, vagy kijön a lépés, vagy nem. Így értem el a 666 centimétert. De éreztem, elszoktam ettől a futástól, és a deszkáról nem úgy ugrottam el, mint ahogyan tavaly.
– Nem fájt a sarka?
– Nem nagyon. Hosszas vívódás után ugyanis június közepén hagytam, hogy megszúrják a jobb sarkamat. A bal az elugrólábam, ez csak azért fájt, mert a jobbat kíméltem, így a bal lábamat jobban terheltem. Úgy látszik, az injekció használt, mert ha érzékeny is a lábam, egy éjszaka alatt megszűnnek a panaszaim. Fizikailag legalább olyan jó vagyok, mint tavaly voltam, remélem, a világbajnokságon sikerülnek majd az ugrásaim.
– Télen arról panaszkodott, hogy kevés a távolugróverseny.
– Ez nyáron is így volt, ráadásul a sérült sarkam miatt az első négyet le kellett mondanom. Pedig azok lettek volna a ráhangoló viadalok, így viszont a Golden League-versenyek és a madridi gála szolgálta a formába hozást. Máskor ezeken már mutatni kellett valamit.
– Mindössze hat versenye volt.
– Ez nem feltétlenül hátrány, de tény, hogy több tapasztalat birtokában magabiztosabb lehetnék. Tavaly az Európa-bajnokság előtt tizenhat viadalon indultam. A berlini gála után is szívesen pályára léptem volna még, hiszen amikor az ember a technikájával küszködik, szüksége van a versenyekre. De az idén mindenhol inkább hármasugróversenyt rendeztek, mi, távolugrók háttérbe szorultunk. Valószínűleg azért, mert Fiona May szült, Heike Drechsler visszavonult, így sem az olaszoknak, sem a németeknek nem volt fontos ez a szám.
– A világbajnokságon mire számít?
– Az előbbiek miatt egymásról sem sokat tudunk. A kevés verseny miatt az ellenfeleim is bizonytalanabbak, s nem tudtuk felmérni, mire lehet képes a másik. Úgy érzem, nincs verhetetlen ugró, még a tavaly magabiztos Tatjana Kotova sem az. Az idén neki is fájt a lába, legalábbis Rómában fáslival ugrott. De persze számolni kell vele, biztosan nagyon készül, az utóbbi időben ki sem mozdult Oroszországból. Ugyancsak jó lehet honfitársa, Olga Rubljova vagy a fiatal jamaicai Elva Goulbourne és a spanyol Concepcion Montaner. Kérdés, hogy indulnak-e a hétpróbázók, a francia Eunice Barber és a svéd Carolina Klüft. Úgy vélem, az aranyhoz 690 centi fölött kell ugrani, a dobogóhoz 680 kell.