Szabó Szilvia nem számolja az aranyérmeit

A tiszaújvárosi versenyző a gainesville-i vb-n saját rekordjait döntögetve duplán is jubilált: a K–2 500 méteren elért győzelem jutalmaként gyűjtötte be a világversenyeken szerzett harmincadik medáliáját, míg a záró napon a K–4 200 méteren aratott diadal után akasztották a nyakába pályafutása – ugyancsak felnőtt Eb-ken és vb-ken számlált – huszadik (!) aranyérmét.
– Nem adták könnyen ama harmincadik érmet, elvégre száz méterrel a cél előtt még a spanyolok vezettek. Meglepte, hogy címvédőként ilyen nehezen nyertek?
– Számítottunk rá, hogy a többiek jók lesznek, csak azt nem tudtuk, mi milyen formát mutatunk majd a korábbiakhoz képest.
– Nocsak, miért voltak bizonytalanok?
– Több okból is. Egyrészt társam, Bóta Kinga az utazás előtt esett át egy kezdődő vesemedence-gyulladáson, s noha a vébére felépült, akadt némi edzéskiesésünk. Másrészt fárasztó, mondhatnám kimerítő idény végén rendezték a világbajnokságot. A tavasszal és a nyáron négy Világkupa-viadalon is indultunk, így a szokásos egy-két formába lendülés helyett gyakran két-három hetente kellett kirobbanó erőben kajakoznunk.
– A vébé befutójára, ha egy kissé túl izgalmasra is sikeredett, azért maradtak tartalékaik.
– Tényleg nagyon összekaptuk magunkat a végén, aminek az volt a következménye, hogy azt sem tudtam, kik értek be mellettünk, mögöttünk. A finis előtt, ugye, a spanyolok vezettek, rádöbbentünk, hogy valami nem stimmel, és nekiindultunk: utóbb kiderült, hogy húztuk magunkkal a lengyeleket és a bolgárokat. A spanyolok végül az éremről is lemaradtak, ám én még az eredményhirdetéskor, a dobogó tetején állva is meglepődtem, hogy miért mások gratulálnak nekem jobbról és balról, amikor mi nem is velük vívtunk nagy csatát.

– Említette Bóta betegségét: az olimpiai négyes tagjaiként folyamatos frászban élnek, hogy mikor, kinek történik valami baja?
– Igen, az átlagnál jobban aggódunk egymásért. Hogyha valakinek két napig nem megy le a láza, abba lelkileg a többiek is belebetegednek. Egy embert talán még pótolni tudnánk, ám nagyon-nagyon bízom abban, hogy erre nem kerül sor.
– Évi tizenegy hónapnyi együttlét során nem csak azt lehet nehéz elviselni, ha a másiknak gondja van. Hogyan bírják ki az öszszezártságot?
– Egyetlen közös cél lebeg a szemünk előtt, és tisztában vagyunk azzal, hogy ezért áldozatokat kell hoznunk. Ha egy-két napig valaki idegbeteg, tudjuk, érdemesebb odébbállni, s legközelebb a másik is ezt teszi majd.
– Büszkeséggel tölti el, hogy beérte Kolonicsot, és így Kovács Katalinnal együtt a legeredményesebb magyar lapátforgatók egyike?
– Klassz dolog, de én annyira nem foglalkozom az érmek számolgatásával, hogy most öntől hallok először a saját rekordomról.