Élete első versenyét távolugrásban nyerte. A másodikat diszkosz-, a rákövetkezőt kalapácsvetésben. Aztán rúdmászásban és függeszkedésben, azaz két tornaszámban nem talált legyőzőre.
Az olimpiai bajnok Weisz Richárd „izomdús állapota” a képen is jól érzékelhetô
Az olimpiai bajnok Weisz Richárd „izomdús állapota” a képen is jól érzékelhetô
A fenti eredménysort vélhetően kevesen társítják az első magyar birkózó olimpiai bajnok nevével. A négy súlyemelő országos bajnoki cím, és az ezekkel együttjáróan felállított rengeteg hazai rekord így már nem is tűnik szenzációnak. Nemhiába tartották kora sportolói ideáljának – pedig olyan vetélytársai akadtak, mint a St. Louis-i olimpia kétszeres úszóbajnoka, Halmay Zoltán –, Weisz Richárd tényleg amolyan sportpolihisztorként vonult be a századeleji köztudatba. Pedig a gyermekévek egy pillanatig sem sugallták majdani kiválóságát: kortársai közül leginkább fékezhetetlen magatartásával tűnt ki, szinte nem akadt olyan verekedés, balhé a budapesti Belvárosban, melyben a vörös hajú, pulykatojás képű Ricsi gyerek ne lett volna benne. Ki tudja, mi lett volna, ha nem vezet az útja a Markó utcába…
Evezéstől a birkózásig
No, nem a híres-hírhedt börtönbe, csak az állami főreáliskolába, amelyben Ottó József tornatanár hamar kiszúrta, a többi tanár által rettegett Weiszben motoszkál valami. Addig-addig nyúzta középtermetű, de már ekkor is meglehetősen izmos tanítványát, míg az – sokáig nem bírván ellenszegülni a felsőbb akaratnak – délutánjait vásott cimborái helyett a tornacsapatban töltötte. Majd rákapott az atlétikára, és a későbbiekben igen nagy örömét lelte az evezésben is. Hogy innen aztán milyen kacskaringós, kiismerhetetlen út vezetett a birkózáshoz, csak a jó ég tudja, ám Weisz egyszer csak a Hungária Athletikai Club birkózótréningein tűnt fel, amelyeken Weigand János tanácsai alapján kezdte meg útját az olimpiai babérkoszorú felé. Mester és tanítványa kiváló hatékonysággal dolgozott együtt, ráadásul Weigand remekül értett a már ifjúkorba lépett, ám még mindig meglehetősen vehemens, és "izomdús állapota” miatt eképpen olykor (köz)veszélyes birkózópalánta nyelvén. Ezek fényében nem meglepő, hogy amikor a trénert a HAC-ból a frissen alakult MTK-ba vitte a szíve, Weisz is vele tartott, s már kék-fehérbe öltözve nyerte meg 1899-ben az első, ám még nem hivatalos országos bajnokságot. Négy esztendő múltán aztán már hivatalosan is magyar bajnoknak mondhatta magát, miután előbb a középsúlyú mezőnyön gázolt át, majd az abszolút aranyéremért irtóztatóan megverte a könnyűsúly championját, Erődy Bélát.
Névjegy
WEISZ (VÉRTESI) RICHÁRD Született: 1879. április 30., Budapest Elhunyt: 1945. december 4., Budapest Klubjai: Hungária AC, MTK Edzôje: Weigand János Súlycsoportja: közép-, majd nehézsúly Legjobb eredményei. Birkózás: olimpiai bajnok (1908, London); 7x magyar bajnok (1903–09). Súlyemelés: 4x magyar bajnok (1905–08)
Ettől kezdve a hazai birkózóbajnokságok forgatókönyvei enyhén szólva kiszámíthatóan – és a többség számára unalmasan – alakultak, hiszen 1909-ig, azaz hat további éven át Weisz kisajátította a honi trónt, egy sor, amúgy tehetséges kollégával megutáltatva a sportágat. S nem csak a birkózást… Két évvel első diadala után ugyanis már nem csak a karfiolfülűket keserítette, hiszen benevezett a súlyemelők bajnokságára is, s ha már elindult, nem is talált legyőzőre. Sorozatban négyszer! Pedig egy esztendővel korábban még nem is sejtette, hogy valaha kipróbálja magát a tárcsafenoménok között. De az élet ismét csak közbeszólt. Az MTK birkózóinak ugyanis nem volt saját – sőt, egészen pontosan semmilyen – edzőterme, s ez alaposan megnehezítette a versenyzők dolgát. Weisz viszont, aki ekkor már – miután Weigand elhagyta a kék-fehéreket – önmagát edzette, átkérte magát a súlyemelőkhöz, akiknek gyakorlás céljára egy, a klubbal szimpatizáló gazdag budapesti úrnak köszönhetően – igaz, a tornászokkal megosztva – kellemes kis lakás állt a rendelkezésükre. Természetesen itt valódi birkózómunkát nem tudott végezni, ám fizikálisan tökéletes állapotba hozta magát – félelmetes testi erejét az egyesület kötélhúzó-szakosztálya is kamatoztatta, amikor 1905-ben bajnoki címhez segítette őket… A súlyok folyamatos mozgatása persze nem kompenzálta az igazi, Weigand-féle tréningeket, s mivel a mestertől a továbbiakban nem remélhetett segítséget, kidolgozta saját stílusát, s erre építette fel a korszellemtől eltérő taktikáját. A századelő nehézsúlyúi – mert ekkorra már Weisz a legnagyobbak közé nőtt – jórészt lábukat megvetve, főleg egy helyben állva küzdöttek, a magyar viszont kialakította a maga sok mozgáson alapuló, s ezáltal az ellenfeleket meglepő harcmodorát, ráadásul a mérkőzések előtt fejben többször is – szinte percről percre – lejátszotta magának az előtte álló csata állomásait, míg a riválisok általában ad hoc alapon akciózgattak. Persze Weisznek szüksége is volt eme újításokra, ugyanis erőben hiába vette fel a versenyt a kategória legjobbjaival, magassága révén inkább középsúlyúnak számított, azaz eleve hátrányból kezdte meccseit. Londonban sem történt másként, bár az 1908-as ötkarikás játékokon némileg mellé szegődött a szerencse, hiszen – mivel a szervezők ragaszkodtak az ókori szellemhez, s a versenyeket a lövészet és az evezés kivételével mind egy helyen, a nyitott olimpiai stadionban rendezték – a birkózóviadalok alatt elképesztő hőség uralkodott a szőnyegeken, s ez a társainál kisebb termetű MTK-st kevésbé viselte meg, mint a riválisokat. Carl Jensen például – legalábbis a korban megszokotthoz képest – egészen korán elkészült erejével, a magyar a találkozó 13. percében minden különösebb erőfeszítés nélkül fektethette két vállra a dánt. A Jensen família leszármazottai valószínűleg napjainkban is Weisz nevével ijesztgetik a család neveletlen gyerkőceit, hiszen a második fordulóban Carl bátyja, Sören sem tudott komolyabb ellenállást kifejteni ellene: az idősebbik Jensen háromszor is a földre került, s szabálytalan fogásért a bírák kétszer is megintették, így a mérkőzésvezető a hivatalos meccsidő felénél, azaz húsz perc után véget vetett az egyenlőtlen küzdelemnek.
"Kézzel való ütlegelés”
A Jensen-banda "lemészárlása” után két nap pihenő következett, majd július 23-án jöhetett az orosz Alekszandr Petrov elleni finálé. A szláv leginkább egy szibériai favágóra emlékeztetett, több mint egy fejjel magasabb és jóval nehezebb volt Weisznél, aki így a megszokottnál némileg visszafogottabban kezdett. A korabeli tudósítások szerint a felek hét percen keresztül csak taszigálták egymást, amelyet a mérkőzésvezető unt meg leghamarabb, s "kézzel való, szükségtelen ütlegelés” címén megintette mindkét versenyzőt. A figyelmeztetés Weiszre hatott serkentőbben, s megnövelt tempójának köszönhetően a 15. percben a földre vitte Petrovot, aki menekülni próbált, ám a magyar visszarántotta, s azzal a lendülettel be is tusolta. Fájdalom, a bírák úgy ítélték meg, az orosz vállai – lapockái – már zónán kívül érintették a talajt, így nem értékelték az akciót… Az első húsz perc tehát nem hozott döntést, csakúgy, mint a mérkőzésvezető által elrendelt tízperces hosszabbítás sem, így jöhetett a második félidő. Petrov úgy gondolta, ideje lenne valamit mutatnia, keményen szorongatta a magyart, aki ravaszul engedte, hogy riválisa fogást találjon rajta, ám mire az elindította volna végső megoldásnak szánt akcióját, Weisz már meg is kontrázta mozdulatát, s miután az orosz földet fogott, félnelsonnal próbálta döntésre vinni a dolgot. Petrov bikanyaka azonban kiállta a próbát, a rivális, ha nehezen is, de kiszabadult szorult helyzetéből. Ennél többre azonban már nem futotta erejéből, lepergett a második húsz perc is, s a nagyérdemű már Weisz győzelmét ünnepelte – behozhatatlannak tűnő pontelőnnyel vezetett –, a bíró még egy esélyt adott a szlávnak: újabb tízperces ráadást rendelt el. Az orosz viszont nem tudott élni a felkínált lehetőséggel, örült, hogy állva tudott maradni, így alig több mint egy órával a kezdő sípszó után Weisz Richárd az első magyar birkózó olimpiai győzelmet ünnepelhette a szőnyeg közepén.
Cirkuszban is fellépett
Vélhetően a második siker is az ő nevéhez fűződött volna, ám egy évvel londoni triumfálása után – ifjúkori önmagát idézve – óriási baklövést követett el. Történt ugyanis, hogy a kor nehézsúlyú profi világbajnoka, a német Cziganiewitz Budapestre látogatott, mire Weisz barátai meggyőzték az olimpiai bajnokot, fogadásból álljon ki a verhetetlennek tartott germán klasszis ellen. A barátait nem hagyja cserben az ember, természetesen Weisz is kötélnek állt, s az MTK edzőtermében megküzdött a némettel, aki nem tudott fogást találni rajta. Nem úgy a Magyar Athletikai Szövetség, melynek égisze alá ekkor még a birkózás tartozott – a grémium profinak nyilvánította és az amatőrversenyzéstől eltiltotta a felelőtlen bajnokot, akinek így fájdalmasan korán és hirtelen ért véget karrierje. (Igaz, a MASZ 1912 tavaszán visszaamatőrösítette, abban a reményben, hogy rajthoz áll a stockholmi olimpián, de Weisz ekkora már leállt a rendszeres edzéssel, s nem fogadta el a felkérést.) Miután eltiltották, fűrészporra cserélte a szőnyeget: hatalmas erejét kihasználva cirkuszokban lépett fel, s mellékesen technológiai gépészetet tanult. Sportolóként megismert szerencséje a második világháború idején sem hagyta cserben, túlélte a világégést, sőt, arra is volt érkezése, hogy szeretett klubját – melyet 1942 tavaszán oszlattak fel – feltámassza: 1945 februárjának elején Weisz a lakásában – Fodor Henrik és Kisfalvi István társaságában – újraalapította az MTK-t. Az egyesület megerősödését azonban nem érhette meg, a háború okozta éhezés olyannyira legyöngítette szervezetét, hogy még ugyanezen év decemberében belehalt egy epegyulladásba.