Magyar Zoltán a valódi értékeket keresi

– Harminc év, negyven év, ötven év. Az emberek általában rettegnek ezektől a kerek évfordulóktól, olyan, mintha valamit végleg maguk mögött hagynának, és súlyos fordulópont jönne el az életükben. Ön pedig jó kedélyű, mosolyog…
– Az idő múlását csakis derűvel lehet szemlélni – mondta Magyar Zoltán. – Eltelt ötven év. Így kimondva talán lehet, hogy elrettentő, de mivel lélekben semmit sem változtam, így nem is olyan megrázó ez a születésnap.
– Vagyis ön az örök fiatalok táborát erősíti.
– Igen, lélekben néha úgy érzem, még mindig húszéves vagyok, és remélem, ez olykor tükröződik is rajtam.
– Milyen érzés legendaként megélni egy fél életet?
– Legendaként?! Talán ez azért túlzás! Az életemben tizenöt-tizenhat évet töltött ki a sport, akkor nagyon ismertek és elismertek, de ma már sokan azt sem tudják, ki volt Magyar Zoltán.
– Nem mondja, hogy bemutatkozáskor a nevét hallva nem kapják fel fejüket az emberek?!
– Pedig nem kapják fel. Az egyik Riporter kerestetiken még azt is megéltem, hogy egyetlen versenyző sem tudta, hogy ki vagyok.
– Bántotta?
– Dehogy! Az élet ilyen! Generációk nőnek fel és tűnnek el, a sport is megújítja a maga sztárjait. A mai gyerekeknek, fiataloknak mások a példaképei, és ezt el kell fogadni.
– Már megbocsát, de én reméltem, hogy egy kétszeres olimpiai, háromszoros világ- és Európa-bajnok a magyar kultúra részévé válik.
– Én is reméltem, de azt veszem észre, hogy a sportolók mostanság kimaradnak a közéletből, nem díjazzák annyira őket és a háttérbe szorulnak. Ma a háromhetes sztárok világát éljük, pedig lehet, hogy nagyobb figyelmet és tiszteletet érdemelnének azok, akik olyan keményen dolgoznak, mint mostanság a sportolók többsége. De ez más téma, nem éppen ünnepi.
– Hiányolja a reflektorfényt?
– Én már nem igazán. Az előbbiekkel mindössze azt akartam kifejezni, hogy jó lenne, ha olyan országban élnénk, amelyben a valódi értékekre világítanak rá.
– Magyar Zoltán milyen értékrend szerint éli a mindennapjait?
– Hétköznapian és mégis szépen. Szeretem a jó értelemben vett egyszerűséget, a természetességet, és azt hiszem, olyasvalaki vagyok, aki nem biztos, hogy megfelelne a mai mércével mért sikeres ember kategóriájának. Tudja, én nem szeretem a nyüzsgést, a törtetést és igyekszem távol tartani magam a stresszes helyzetektől is, amelyek a mostani világban szinte elkerülhetetlenek. Úgy élek, hogy nyugalom legyen a környezetemben, hiszen az ember kiegyensúlyozottsága, a lelki békéje mindennél fontosabb.
– Konkrét példával alátámasztaná?
– Például, ha tehetjük, a családommal kirándulni járunk. Szeretem az erdőt, a jó ételeket, a kisvárosok hangulatát. Szeretek horgászni vagy vadászni, ezek olyan elfoglaltságok, amelyek tökéletesen kikapcsolnak, feltöltenek és megnyugtatnak. Ilyenkor időtlenné válik minden.
– Pedig ahogy hallottam, ön gyűlöli a pontatlanságot.
– Az időtlenséget nem, csak a pontatlanságot. Én sosem szoktam késni, vagy ha igen, akkor annak extrém okai vannak. Az már nálam jó pont, ha valaki megtisztel azzal, hogy időben odaér egy megbeszélt találkozóra. De egyébként nemcsak erre a tulajdonságomra vagyok büszke, hanem arra is, hogy megbízható vagyok. Úgy érzem, számíthatnak rám az emberek, és minden esetben megtartom a szavam. Ha valakit átvernék vagy kihasználnék, akkor napokig nem tudnék elaludni, annyira gyötörne a bűntudat. Tudom, furcsán hangzik, de bánt, ha valakinek fájdalmat vagy kárt okozok. Talán éppen ezért nem tudok érvényesülni ebben az elüzletiesedett, erőszakos világban.

– Ezért választott olyan foglalkozást is, amelyben nem az emberek, hanem az állatok játsszák a főszerepet?
– Nem hinném. Ez ugyanolyan életcél volt az életemben, mint a torna. A sportpályafutásom befejezése után beültem az egyetemi padba, és a nyolcórás edzéseket felcseréltem a nyolcórás tanulással. Reméltem, hogy a sportban elsajátított koncentrálóképességem és akaraterőm segíteni fog majd, de nem lehet a két dolgot egy kalap alá venni. Újra meg kellett tanulnom tanulni.
– A kislánya már iskoláskorban van?
– Igen, tizenhárom éves.
– Szokott neki segíteni a tanulásban?
– Előfordul, és nagyon örülök, amikor látom rajta a fejlődést. Szerencsére eléggé céltudatos, szorgalmas és ami a legfontosabb, nyitott a világ felé.
– Sportol?
– Igen, korábban tornázott, most szinkronúszó.
– Gondolom, ön nem az az erőszakos sportszülő, aki a meg nem valósított álmait, már ha önnek vannak, a gyerekén keresztül szeretné valóra váltani.
– Ugyan! Soha nem erőltettem semmit, minden, ami eddig az életében történt, nagyjából az ő döntése. Például ő határozta el, hogy kipróbálja a szinkronúszást, heti háromszor jár edzésre, és ahogy látom, nagyon élvezi.
– Ön néha elcsábul a tornateremben?
– Inkább azt mondom, vannak fellángolásaim. Minden évben elhatározom, hogy felkészülök az öregfiúkgálára. Ahhoz, hogy egy-két elemet bemutassak, körülbelül nyolc-tíz hetes edzésre van szükségem. Ilyenkor hetente háromszor lemegyek a csarnokba, erősítek, gyakorlok, megpróbálom összekapni magam, aztán többnyire mindig közbejön valami. Vagy a munkámmal kapcsolatban, amelyben most az Európai Unió miatt elég sok tennivalóm akad, vagy valami családi elfoglaltság. Egyébként amikor belevágok a felkészülésbe, érzem, hogy a kondícióm milyen jól javul, de amikor előjönnek az izomlázas napok, akkor arra gondolok, hogy eddig milyen jól megvoltam mozgás nélkül.
– Sok irigye van?
– Nem tudok róla, miért kérdi?
– Mert az elégedett, kiegyensúlyozott embereknek általában szép számmal vannak irigyei.
– Pedig olyan egyszerű a képlet. Mindenki próbáljon meg a vérmérsékletének és a tudásának megfelelő életet élni. Akkor biztos, hogy nem éri csalódás.

Vígh: "Ô valamit akart, nem mindent”

"Éppen Zoli születésnapja kapcsán kezdtünk el beszélgetni a feleségemmel arról, hogy milyenek a mai gyerekek. A mostani fiatalok mindent akarnak, a hihetetlen választékból ebbe is, abba is belefognak, három másodpercig talán még élvezik is, aztán továbbállnak, mert nincs kedvük, kitartásuk teljesen elmerülni abban, ami mellett egy pillanatra letették a voksukat. Magyar Zoltán nem mindent akart, hanem egyvalamit, de azt igazából. S talán szerencsés véletlennek lehet mondani, hogy a Telepi utcai általános iskolába került, ahol éppen a tornával foglalkoztunk. Hogy milyen gyerek volt Zoli? Ügyes, de ami a legfontosabb, igazán gyerek volt. Hogy milyen volt mint világklasszis? Fantasztikus tudású, tehetségű tornász volt, akit senki sem tudott megközelíteni. Bár mindig nüansznyival nyert, ez az adott kor hazugsága volt, hiszen mindenki láthatta, hogy utcahosszal jobb volt a többieknél. Büszke vagyok rá, hogy együtt dolgozhattunk, és most, a mai torna helyzetét látva érzem, hogy érik, fokozódik, kiteljesedik bennem ez a büszkeség. Más világot élünk, és azt hiszem, hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, míg újra lesz egy Magyar Zoltán szintű tornászunk.”
(Vígh László mesteredző)

Guczoghy: "Zoli volt a példaképem”

"Zoli nagyon közel áll a szívemhez sportolói és emberi nagysága miatt egyaránt. Nagyon fiatalon kerültem be a válogatottba, és óriási megtiszteltetésnek tartottam, hogy vele egy teremben edzhetek. Egyértelműen ő volt a jó értelemben vett király a csapatban, ám sosem nagyképűsködött, nem kezelt le bennünket az életkorunk vagy tapasztalatlanságunk miatt. Szerettem nézni, ahogy dolgozott a teremben, iszonyatos munkát végzett el, és gyakran panaszkodott is, de mindig megcsinálta a neki kiírt adagokat. Sokat segített nekünk, nem kimondottan a gyakorlatokban, hanem inkább abban, hogyan győzzük le problémáinkat, hogyan küzdjünk meg kudarcainkkal. Lelkis tornász volt, de a versenyeken abszolút félre tudott tenni mindent, és csak az adott feladatra koncentrált. Láttam őt edzésen nagyon gyengén dolgozni, szenvedett a gyakorlattal, aztán másnap a versenyen odaállt, és bár a politikai helyzet miatt csak kis különbséggel nyert, azt mindenki tudta, hogy magasan jobb volt mindenkinél. Ô volt a példaképem, és örülök, hogy ez a sporttársi kapcsolat barátságként a mai napig megmaradt.”
(Guczoghy György háromszoros Európa-bajnok tornász)