Múlt lezárva, irány Athén!

– A múlt hét végén 74 kilóban megnyerte az országos válogatóversenyt, a Ganz-kupát, nagy riválisait, Berzicza Tamást, Hirbik Csabát és Horváth Andrást is legyőzte. Hogy érzi, közelebb került az újvidéki kvalifikációs versenyhez?
– Még persze senki semmit nem mond, nem is mondhat, de szóltak, hogy hoznom kell a súlyomat. Remélem, ez azt jelenti, hogy én indulok harcba a kvótáért.
– Azt mondják önről a bírálói, hogy ha a 74 kilóban indul, nincs sok esélye, mert pszichésen nem tudja elviselni a fogyasztást.
– Mutasson nekem valaki egy olyan birkózót, aki szeret fogyasztani, és kezet csókolok neki. Tény, hogy megszenvedek, kivert kutya vagyok, sem a hetvennégy, sem a nyolcvannégy kiló nem igazán az én súlycsoportom. Hol itt indítanak, hol ott, szerintem ez a bizonytalanság tesz legjobban tönkre. Hol drasztikus fogyasztás jut nekem, hol erősítenem kell, hát normális ez? Évente egyszer-kétszer kell beférnem a hetvennégybe, ha rendszeresen tenném, hozzászoknék, és valószínűleg nem gyengülnék le annyira.
– Ez a "két szék között a pad alá" állapot az oka, hogy Sydney óta nem igazán jöttek az eredmények? Eb-ötödik, vb-ötödik hely, ennél azért többet vártunk öntől…
– Én is többre számítottam. Amikor nyolcvankilencről be kell fogyasztanom a hetvennégyes súlycsoportba, tizenöt kilótól kell megszabadulnom. Nem meglepő, hogy nem vagyok annyira erős, mint egy kategóriával feljebb.
– Ismét visszakanyarodunk: ez az oka a dühkitöréseknek is? A mostani Ganz-kupán is szétrúgta a reklámtáblát a döntőben…
– Szerintem túllihegjük egy kicsit a dolgot. Igaz, szétrúgtam a táblát, de csak levezettem a dühöm. Mert ha egy bíró képtelen a döntéshozatalra, totojázik percekig, és hagyja, hogy ötödszörre is sikertelen legyen az összekapaszkodás, mert az ellenfél lefogja a karom, és meg sem tudom emelni, nemhogy összefogni, akkor persze hogy dühös vagyok. Pontot vesztettem kapaszkodásból, de utána időt kértem, lehiggadtam, és megnyertem a mérkőzést, azaz ellenőrzés alatt tartottam a történéseket. Tudja, az a furcsa, hogy pont azok kifogásolják a viselkedésemet, akik versenyzőkorukban ugyanilyenek voltak, mint én. És tele van a… a hócipőm a fenegyerekezésből, teljesen normális ember vagyok, aki mindent, de mindent megtesz a sikerért, mert a világon legjobban veszíteni utál.
– Jövő hét végén Újvidéken kvalifikációs verseny. A vébécsapatból kihagyták… Dolgozik önben valamiféle dac, "csak azért is megmutatom"?
– A múltról ne beszéljünk, lezártam magamban a vébé előtt történteket, most előretekintek, csakis az olimpiára összpontosítok. Ha én utazhatok Újvidékre, kvótával jövök haza, ezt megígérem! Megjegyzem, a tavalyi vébén, ha ugyanazt a sorsolást kapom, mint a helyettem induló Kiss Balázs, most lenne egy kvótánk nyolcvannégy kilóban, ezt biztosan állíthatom.
– Nem fogalmaz túl diplomatikusan…
– Ilyen ember vagyok. Ha valamit el akarok mondani, azt el is mondom. Például az is kikívánkozik belőlem, hogy sokan kifogásolják az edzésmunkámat, miszerint nem adok bele apait-anyait, ellinkeskedem az edzőtáborokat. Akkor hogyan verhettem meg a Ganz-kupán Berziczát, Hirbiket, Horváthot, akik meg példaértékű munkát végeznek?
– Ez sem volt túl diplomatikus…
– Vállalom a következményét. Mint ahogy annak is vállaltam, hogy Sydney után felkapott a média. Utólag visszagondolva, nagyon nem tett jót a pályafutásomnak az az időszak, de bevállaltam. Talán ez volt a sorsom, és nem is nagyon tehettem volna mást. De most, mint mondtam, ismét az olimpia lebeg a szemem előtt. Szeretnék minden kétkedőnek, ujjal mutogatónak frappáns választ adni, úgy, hogy Újvidéken megszerzem a kvótát, Athénban pedig miért ne jöhetne össze még egyszer, mint négy éve. Lehet, hogy nekem csak az olimpián osztanak lapot…