Lengyel Imre döntött: befejezi

Ennyi pedig elég volt ahhoz, hogy a nemzetközi szinten is magasan jegyzett versenyző (a szakemberek szerint az utóbbi évtizedben senki nem ugrott nála látványosabban a világon) a visszavonulás mellett döntsön.
– A kilencvenhatos, atlantai olimpia volt az első jelentős világversenyem, úgy terveztem, hogy az athéni játékok lesz az utolsó a sorban – mondja Lengyel Imre. – Szép lett volna, ám nem sikerült, így viszont nincs miért folytatnom. Mielőtt megkérdezné, a májusi, madridi Európa-bajnokságon sem szerepelek már.
– Mondja mindezt huszonhét évesen… Kicsit korainak tűnik a búcsú.
– Sokan nem tudják, de én már októberben a befejezésen gondolkoztam. Tudja, akkoriban nagyon magam alatt voltam lelkileg. Hazajöttem az Egyesült Államokból – ott végeztem az egyetemen – és valahogy nem találtam a helyemet. Az edzések sem úgy mentek, mint Amerikában, és mindez odáig vezetett, hogy úgy gondoltam, jobb lenne befejezni. Ezért pszichológushoz is jártam, és szerintem jót tett az is, hogy Benyák András helyett Hajnal Attila lett az edzőm. Ô készített fel az athéni Világkupára is.
– Ahol egyik számban sem élte túl a selejtezőt…
– Pedig higgye el, úgy mentem ki, hogy kvótát szerzek. De sajnos kijött az, hogy három hétig szinte edzeni sem tudtam.
– Miért, mi történt?
– Bécsbe jártam tréningezni, mindaddig, míg egy nap ugrás közben alám nem úszott egy osztrák gyerek. Én tíz méterről, tehát a toronyból ugrottam, és csak az ugrás közben láttam, ha nem csinálok valamit, a fejére esek. Végül is elkerültem, de a jobb hüvelykujjamban szétszakadtak a szalagok.
– Ennyin múlt?
– Meg azon, hogy rendkívül kemény mezőny volt Athénban.
– Sérülés, kemény mezőny, Lengyel Imre semmiben nem hibázott?
– Ugyanúgy edzettem, mint korábban.
– Benyák szerint viszont pont a kemény munkát elkerülendő ment át Hajnalhoz.
– Én Amerikában megszoktam egy stílust, ami teljesen más, mint amit Benyák András képvisel. Azt pedig nem lehet mondani, hogy rosszat tett nekem a kinti egyetem, hiszen két éve én lettem Amerikában az év egyetemi versenyzője. Minden évben egyéni csúcsot ugrottam, egyáltalán nem éreztem azt, hogy így ér véget a pályafutásom. Hajnalnál jól éreztem magamat.

– Való igaz, két éve két ezüstérmet is nyert a berlini Európa-bajnokságon. Azóta viszont…
– Tavaly, a barcelonai világbajnokság tényleg nem sikerült, és most itt van a Világkupa is. Ez van, mindezek ellenére úgy érzem, sok mindent elértem, csak a befejezés nem olyan, mint azt korábban elképzeltem. Most, hogy nincs tovább, kérem írja le, ha visszatekintek a pályafutásomra, két embernek vagyok maradéktalanul hálás, az édesapámnak, és az amerikai edzőmnek, Randy Ablemannak. Az elmúlt egy évet miattuk és magam miatt csináltam végig. Sok örömöm volt az ugrásban, és bár
kétségtelen, értek kudarcok is, összességében nem vagyok elégedetlen. Miért is lennék, hiszen a műugrásnak köszönhetően az Egyesült Államokban tanulhattam, diplomát szereztem, megtanultam angolul. Sok barátom lett, világot láttam. Máig áldom az eszemet, hogy úgy döntöttem, hogy kint tanulok. Ha nem így tettem volna, most mihez kezdenék?
– Miért, mihez kezd?
– Megyek Las Vegasba.
– Felejteni?
– Nem, dolgozni. Ezt az állást mondjuk nem a diplomámnak köszönhetem, hanem szintén az ugrásnak. A Cirque du Soleil társulat tagja leszek – az utóbbi években többször is szerettek volna leszerződtetni, de mindig azt mondtam, amíg sportolok, szó sem lehet róla – ott dolgozik a volt tornász Supola Zoltán is. Ha minden jól megy, áprilisban részt veszek Montreálban egy négy hónapos táborban, ott tanítják be a show-műsor programját. Utána pedig, irány Las Vegas! Néhány évet biztosan eltöltök majd ott is, annyit viszont biztosan nem, mint a deszkán.
– Haragszik valakire?
– Nem, így alakult. Szép volt, jó volt, és bőven elég volt…