Zseni a gulag poklából

Épp ötven éve annak, hogy Eduard Sztrelcov 16 évesen, nyolc hónaposan és 24 naposan, minden idők legfiatalabbjaként a hálóba talált a szovjet első ligában. A következő esztendőben, 1955-ben a moszkvai ZIL-gyár, a Torpedo együttesének csatárfenoménja már a gólkirályi címet is megszerezte, így 17 évesen bemutatkozhatott a nagyválogatottban, és a stockholmi barátságos mérkőzés alkalmával mindjárt egy mesterhármassal vette ki a részét a svédek 6:0-s legyőzéséből.
Következhetett az olimpia, Melbourne-ben. 1952-ben, miután a jugók ellen kiesett a nagyra tartott alakulat, Sztalin még szétkergette a válogatott bázisát adó bajnokcsapat, a CSZKA együttesét, ám négy évvel később Sztrelcov átvitte a vörösöket a tű fokán: noha a bolgárok elleni elődöntő hosszabbításában a helyzet reménytelennek tűnt – 0:1-re álltak, s két sérült miatt már csak kilenc emberrel játszottak (még nem lehetett cserélni) –, az ifjú géniusz góljával és pazar gólpaszszával szinte egymaga fordította meg a partit.
Otthon mindenki megkapta a ZMS-t, a legmagasabb sportkitüntetést, ami automatikus fizetésemelést jelentett – magyarán meglehetősen kiváltságos helyzetet.
Sztrelcov pedig hamar rákapott a jóra. Mint jó néhány géniusz, ő sem tartozott az angyalok táborába. Kicsapongásai mindazonáltal nyilván belefértek volna – legfeljebb nyakába zúdítanak egy szerkesztőségi vezércikket a Pravda első oldalán –, csakhogy egy ízben túl magasra merészkedett. Túlontúl magasra. ---- Sztrelcov összeszűrte a levet egy 16 esztendős szépséggel, Szvetlana Furcevával. Odáig még rendben lett volna, hogy a lány édesanyja, Jekatyerina Furceva a párt nagyasszonyának számított: a Szovjetunió történetében ő volt az egyetlen nő, aki bekerült a legfőbb döntéshozó szerv, az SZKP Politikai Bizottságába. A miniszter az új főnök, Nyikita Hruscsov kedvencei közé tartozott, azaz vele ujjat húzni igen nagy merészségnek számított. Ehhez képest egy Kremlben tartott fogadáson a büszke anya kérdésére – "Ugye, elveszi a lányomat?" – Eduard igen bárdolatlanul azt felelte: "Ugyan már, van menyasszonyom, eszemben sincs feleségül venni." Ezt még megfejelte azzal, hogy később nem kellően szűrt körben elengedett néhány újabb patront ("Sosem vennék el egy ilyen majmot", "Inkább akasszanak fel, mint hogy egy ilyen lány legyen a feleségem"), a "durranások" hangja pedig visszajutott Furceva elvtársnő fülébe. S ezzel a zseni sorsa megpecsételődött.
1957. április 11-én a Krímben játszották a Torpedo–Szpartak Minszk rangadót – amíg nem köszöntött be a jó idő Moszkvában, délre vitték a bajnokikat –, melynek során a vendégek addig aprították a fővárosiakat s persze Sztrelcovot, míg utóbbinál elszakadt a fonál. Az Artyomov elleni brutális törlesztésért azonnal kiállították – mely esemény mintegy jel volt a támadásra. Eladdig csak disszidált írók és politikusok ellen folyt olyan központilag vezérelt hecckampány a szovjet médiában, mint amilyen Sztrelcovval szemben indult. Olvasói levelek tucatjait közölték, melyek szerint az ifjú csatár a nyugati imperializmus ördöge, a Szovjetszkij Szport pedig az első oldalon tálalta ordító szalagcímmel, hogy "Ez nem egy hős".
Sztrelcovot különösebben nem zavarta az eset: július 21. és október 26. között alig száz nap alatt 22 mérkőzésen 31 gólt lőtt, igaz, újabb és újabb botrányai miatt egyre csak gyülekeztek a sötét fellegek.
Mígnem május 25-én végképp befellegzett neki. ---- Hogy azon a napon pontosan mi történt, sohasem fogjuk megtudni. Ami tény: egy orosz tiszt, Eduard Karahanov partit rendezett a dácsájában, amelyre meghívta futballista cimboráját, Borisz Tatusint, s ő magával vitte a vb-re készülő keret további két tagját, Mihail Ogonykovot és persze Sztrelcovot. Az efféle öszszejövetelek általában abból állnak, hogy a vendégek nagy biztonsággal pocsolyarészegre itták magukat. A "zsúrba" Sztrelcovék hölgytársaságban érkeztek, az odaúton mutattak be nekik két húszéves tündérkét, Marina Le-begyevát és annak barátnéját, Tamarát. Szemtanúk egybehangzó állítása szerint Marina effektíve rámászott Sztrelcovra – Eduard amúgy sem tiltakozott az efféle szituációkban –, s végül kikötöttek az egyik szobában, az pedig sejthető, mi történt ott ezután.
Másnap reggel Lebegyeva egy rövid levelet küldött a moszkvai főügyésznek: "1958. május 25-én egy pravdai iskola melletti dácsában Eduard Sztrelcov megerőszakolt. Kérem az igazságszolgáltatás beavatkozását." Tamara hasonló papírt adott postára: ő Ogonykovot vádolta meg, s délután a két játékost – Tatusinnal együtt – elvitte a rendőrség a válogatott taraszovkai edzőtáborából. A következő éjszakákat börtönben töltötték Sztrelcovék, 27-én idehozták Eduardnak a hírt, hogy a legfőbb sportszervek örökre eltiltották a futballtól. ---- Ehhez képest legalábbis különös, hogy aznap Tamara visszavonta vádjait, így Ogonykovot és Tatusint szabadlábra helyezték. Lebegyeva 30-án küldött egy levelet, amelyben ugyan továbbra is nemi erőszakként írta le a történteket, ugyanakkor kérte, állítsák le az eljárást, mert megbocsátott Sztrelcovnak. Az ügyészségnek azonban még reagálni sem maradt ideje, minthogy Lebegyeva gyorsan visszavonta második levelét. Az időzítés minimum érdekes: egy nappal azelőtt másította meg döntését, hogy a FIFA-nál meg kellett nevezni a svédországi vb-re utazó 22-es keret tagjait.
Sztrelcov természetesen nem szerepelt a nevezési listán, mint ahogy Ogonykovot és Tatusint is lehagyták róla – az indoklás igen rövid volt: edzéskihagyás (mit tesz isten, a kérdéses időpontban a cellában ültek…).
A fővádlott ügyében szélvészgyorsan ítéletet hoztak, mégpedig borzalmasan keményet. A bíróság a gulagra küldte, tizenkét évre. Az ítélethirdetés napján a Torpedo mögött álló ZIL-gyár százezer munkása készült tömegtüntetésre, ám az államhatalom sikerrel szerelte le őket azzal, hogy Sztrelcov mindent bevallott. A melósok nem tudták: Eduardnak azt ígérték, mehet a világbajnokságra, ha beismeri tettét. Csúnyán rászedték…
Az akkori szövetségi kapitány, Gavriil Kacsalin halála előtt nem sokkal egy interjúban elárulta: "Megpróbáltam lépni a fiú érdekében, hogy legalább a világbajnokság végéig függesszék fel az eljárást, de semmit sem tehettem. Hruscsov tudott az ügyről, és amikor a megyei párttitkárral beszéltem, ő csak felfelé bökdösött az ujjával, ezzel jelezve, nincs esély. Állítólag Furceva állt az egész mögött." ---- Természetesen Sztrelcovot igyekeztek törölni a históriás könyvekből: nem tüntették fel az ’56-os olimpiai bajnokok között, az ’59-es évkönyv az ’58 tavaszán lőtt öt gólját a Torpedónál "a más játékosok által szerzett találatok" közé sorolta. A média még belerúgott néhányat, bunkónak, haszontalannak bélyegezte, ennek alátámasztásául egy Csehov-novellából vettek érveket, hogy például "azt hiszi, azért sós a tenger, mert heringek úszkálnak benne".
Sztrelcov ezeket már nem olvashatta: Lesznojban senyvedt, a gulag egyik munkatáborában. Életrajzírója, Alekszandr Nyilin szerint "folyamatosan azt várta, hogy érte jönnek és kiviszik". De nem jöttek. Jött viszont más: miután a szabadulásban bízva sehogy sem tudott beilleszkedni, egy nagyobb verekedés után a többi fegyenc úgy döntött, ütött az órája. A halálos ítéletet vasdorongokkal akarták végrehajtani – az nem derült ki, Sztrelcov miként élhette túl a szörnyű ütlegelést, meglehet, a fizikuma segített, de az is lehet, hogy az őrök nem akartak asszisztálni egy közismert figura agyonveréséhez. Felépülése után átszállították egy másik helyre, ahonnan öt év után, 1963-ban szabadult.
A ZIL-gyárban kapott állást, természetesen nem térhetett vissza az elitfociba: a gyári csapatban játszott egy évig, igaz, vele mind a tizenegy meccset megnyerte a gárda. Ezután ezer melós írta alá azt a petíciót, amelyet az SZKP akkori második emberének, Leonyid Brezsnyevnek küldtek – ám az ideológiai szekció ekkor még nemet mondott. A Torpedónál azért megpróbáltak kerülőútra lépni, s be-bevették a tartalékcsapatba, sőt, amikor egy barátságos meccsre utaztak Nyizsnij Novgorodba, direkt bemondták, Sztrelcov is beszáll. A helyi fejesek persze összecsinálták magukat, s megpróbálták megakadályozni Eduard játékát, ám amikor tízezren kezdték skandálni, hogy "Sztrelcovot a pályára!", a nagyobb balhétól tartva beadták a derekukat. Ezzel Eduard ismét a nyilvánosság elé lépett. ---- A nagycsapatot eleinte csak kísérgette az idegenbeli meccsekre, nem öltözött be, de például előfordult, hogy Harkivban a szurkolók krétával körberajzolták azt a széket, amelyről a mérkőzést nézte korábban. Nem volt visszaút: miután Brezsnyev kibuktatta Hruscsovot, a Furceva-vonal is gyengült, s az új főtitkár végül rákanyarította a munkások beadványára a "Rendben van" szavakat: Sztrelcov viszszatérhetett az első osztályba.
Maradjunk annyiban, a Torpedo rögtön megnyerte a bajnokságot – mindössze két meccset veszítetett –, három év múlva kupagyőztes lett, Eduard a válogatottban 38 mérkőzésen 25 gólt ért el, 1967-ben és 1968-ban őt választották az év játékosának a Szovjetunióban. Hat, gulagon eltöltött év után.
A csoda azonban nem tartott sokáig. A szovjet-orosz népkultúra végzett az őstehetséggel: bárhová is ment, vagy volt rabtársai, vagy az egyszerű szurkolók meghívták egy-egy pohárra. Arrafelé ezt nem lehet visszautasítani. "A rajongók ölték meg – jelentette ki még ma is élő torpedós ékpárja, Valentyin Ivanov. – Mindenki inni akart vele, ő pedig sohasem tudott nemet mondani." A szervezete ezt a tempót már nem bírta, előbb a karrierjének lett vége, majd az életének is: 1990-ben, 53 évesen elvitte a gégerák.

Majd elfelejtettük: 1958-ban a szbornaja a vb negyeddöntőjében 2:0-ra veszített a svédek ellen. A hazaiak ellen, akik később a döntőig mentek, ám ott leszambázták őket a színről a brazilok, 5:2-re megnyerve a finálét. Ha még emlékeznek: Sztrelcovval, ugyanott, a stockholmi stadionban három évvel korábban 6:0-ra győztek a szovjetek. ---- Sztrelcov bűnlajstroma egyre bővült a krími affér után.
• 1957-es esküvőjének időpontválasztása: egy románok elleni meccs előestéjén tartotta meg;
• egy éjszakai, utcai ökölcsatából menekülve berontott egy lakásba, végül azonban némi bánatpénz leszurkolása után távozott a rémült lakók hajlékából (hat hónappal később, a nagy per idején a Komszomolszkaja Pravda úgy tálalta az esetet, hogy Sztrelcov betört egy családhoz, s ott törni-zúzni kezdett);
• Társával, Ivanovval 1957 novemberében lekéste az NDK elleni, sorsdöntő vb-selejtezőre induló lipcsei vonatot: a vasúti miniszter Moszkva egyik külvárosában, Mozsajszkban leállíttatta a szerelvényt, s végül a taxin a többiek után eredő páros felszállhatott (többek között Sztrelcov góljával aztán hozták a partit);
• 1958 januárjában részegen összeverekedett a moszkvai rendőrökkel egy állomáson, amiért megfosztották ZMS-étől, három napra le is sittelték, és a vb-keretbe is csak azután vették vissza, hogy nyilvánosan önkritikát gyakorolt. ---- Mészöly Kálmán: – Hú, ő aztán kemény pali volt! 1968-ban Eb-mérkőzésen én fogtam. Csíptük-haraptuk egymást, s a végén összeverekedtünk. Én sem voltam gyenge ember, de olyat kaptam tőle, hogy majd lepadlóztam. Mindenesetre nem rúgott gólt, nyertünk kettő nullra. A banketten aztán megkérdeztem tőle, mitől ilyen masszív. Azt mondta, ha öt-hat évet én is lehúztam volna ott, ahol ő, akkor nem csodálkoznék az erején. De emellett fantasztikusan futballozott: mindenhonnan tüzelt, rendkívül gólerős, amolyan Tichy Lajosra-féle játékos volt.

Sándor Károly: – Egyszer vagy kétszer játszottam ellene, már nem is tudom. Van már annak több mint negyven éve. Az biztos, hogy amikor először láttam, akkor csereként állt be, és egy egyes állásnál, két perccel a lefújás előtt győztes gólt lőtt a Népstadionban. Akárcsak Deák Feri, erős, izmos, mégis robbanékony játékos volt. Tarthatatlan. Aztán eltűnt, évekig kérdezgettem, amerre csak jártam, mi lett vele, senki sem tudott róla. Később szörnyülködve hallottam a megpróbáltatásairól.