Újra együtt az aranycsapat

1979. április 30., Phenjan, helyi idő szerint valamikor este. Az asztalitenisz-világbajnokság döntője zajlik éppen. Egyik oldalon a legyőzhetetlennek tartott kínaiak, akiknek a nimbusza egy kissé megtépázódott a néhány nappal korábbi csoportmérkőzések során, amikor a mieink 5:2-re legyőzték őket, velük szemben pedig a magyarok. A csapat, amelytől az egész világ – leszámítva persze a kínaiakat – várja a csodát. A csarnokban
22 000 néző szorong. Az ázsiai helyszín miatt a többség természetesen a címvédőnek szurkol, ám van egy elenyésző, ámde annál lelkesebb ellenzék. Hajrá, magyarok! A 22 000 néző között ott van Hámori Tibor kollégánk is, aki – a Népsport május 2-án megjelent számában – ekképp idézte fel a történteket. ---- "A lépcsőkön nem lehet járni, van, aki a társa nyakában ül. A magyarok melegíteni indulnak. Aztán visszajönnek. Elhúzódott a helyosztó mérkőzés, egy órával később kezdődik a világbajnoki döntő. A kínaiak morognak. Ôk az előre megadott időpontra »időzítették« magukat, s ultizni sem tudnak. A magyarok megpróbálják. Ôk sem tudnak. Mással kell elhúzni ezt a hatvan percet. Mit lehet tenni? Enni kell valamit. De inni – nem szabad. Viccelni kell. De csak mosolyogni lehet, mert még a nevetés is fáraszt. Olivecronának kellene lemérnie, mi fészkel ilyenkor az agyban, egy pszichológusnak kellene lelket öntenie, nem csak a játékosokba… Mert a küszöbén állunk egy nagy sikernek. Megvalósulhat, amire 27 éve várunk: a csapat-világbajnokság. De másodszor is legyőzni a kínaiakat? Hm. Tényleg kihagyják Liang Ko-liangot? Hm. Klampárnak születésnapja van? Hm. Kezdjék már a döntőt!"

Életem egyik legszebb napja volt. Nem gondoltunk arra, hogy legyőzhetjük a kínaiakat. Ôk voltak a legjobbak, mindig ők a legjobbak, ellenük soha senki nem mehet biztosra. Persze mi nagyon készültünk, de ettől függetlenül nem esélyesként álltunk asztalhoz. Mivel megvertük őket a csoportban, a kínaiakon érződött a bizonytalanság, a kapkodás. A döntő közben végig látszódott az ázsiaiakon a félelem, az ijedtség, bizonytalanok voltak, sokat hibáztak. Nagyon messziről indultak ezek a srácok, Jónyer Diósgyőrben kezdte, Gergely a KSI-nél volt, Klampárt pedig a testvére tanította meg az alapokra, és ott, Phenjanban forrtak igazán egységgé. Nem tudom, mikor lesz újra hasonló sikere a magyar asztalitenisznek, de attól tartok, sokáig kell még erre várni.
Berczik Zoltán egykori szövetségi kapitány 2004. április 29-én délután ---- Gergely–Kuo Jao-hua 2:0 (10, 18). Gabi csak azért imádkozott, hogy ő játssza az első mérkőzést. Berczik meghallgatta a fohászát. Gergely acélidegzettel hálálja meg a bizalmat: magabiztosan támad. Kuo megpróbálja a két éven át gyakorolt csodaadogatást, de ezzel sem ijeszti meg a magyar fiút…"
Jónyer–Lu Csi-vej 2:0 (12, 19). Li Fu-jung edző hosszasan magyaráz a Liang Ko-liang helyére bekerült fiatalnak. Az első labdamenetet meg is nyeri a kínai, de utána megismeredik Jónyer fonákjaival és 10:1, majd 14:5, 19:12 az eredmény – hat perc alatt… Gergely törülközővel legyezi Jónyer meg sem izzadt arcát. A kínai versenyző a folytatásban hirtelen csapkodni kezd: 6:10. Jónyer utánaveti magát… 12-nél utoléri ellenfelét, 18:18 után pedig szerencséje is van…"

Lehet, hogy túlzott magabiztosságnak tűnik, de vállalom: el sem tudtam képzelni, hogy nem mi nyerjük meg ezt a világbajnokságot. Életünk legjobb formájában játszottunk, nagyon együtt voltunk, pokolian akartuk a sikert. Ezért mentünk Phenjanba és ezért harcoltunk, hogy Klampárt ne tiltsák el a vb előtt. Ugyanis kilógott az edzőtáborból, és a fegyelmezetlensége miatt először nem is akarták kihozni Phenjanba. Nélküle esélyünk sem lehetett volna, és ezt megértettük Buda Istvánnal, az OTSH akkori elnökével is. Elmondtuk neki, ha most nem engedik el Klampárt a világbajnokságra, soha nem leszünk aranyérmesek. Ami engem illet, szerettem elsőnek és utolsónak játszani, a pályafutásom során például soha nem veszítettem a mindent eldöntő meccsen 3:3-nál vagy 4:4-nél. Nagyon büszke vagyok arra a Berczik-mondásra, miszerint "amíg van egy Gergelyem az utolsó összecsapásra, addig nem vagyok ideges".
Gergely Gábor, 2004. április 29-én délután ---- "Klampár–Li Csen-si 2:0 (17, 11). Li úgy rohamoz, mint egy begerjedt bokszoló, de csak 16:15-nél vezet először. És ekkor kerül először padlóra is: Klampi most már abszolút kétoldalas. A második játszmában Li rendszerint a fonák oldalra érkező labdákra is kiugrik, ezeket is megpróbálja tenyeressel visszaadni, de ilyenkor a magyar az üresen hagyott oldalra kontrázza a labdát.
Jónyer–Kuo Jao-hua 1:2 (19, –19, –19). Pista mintha lemerevedett volna: 6:12, és 8:14 az eredmény, de 17-nél utoléri a kínait. A második játszmában megint elhúz hat ponttal az ellenfél, de a magyar ismét behozza a hátrányt. Mégis veszít. A döntő szettben 10:6-nál fordulnak, ekkor azonban a játékvezető megad egy oldalcsuszát a kínainak. Pista reklamál, Berczik odamegy a kínaihoz: "Öreg, mondd meg őszintén, ez mi volt?" Kuo a játékvezetőre mutat. És utána négy pontot ér el zsinórban. Aztán 15:15, de végül is elhúz az oldalcsúszás."

Akkor voltunk a legjobbak, a legegységesebbek, mindenképpen nyerni akartunk. A megelőző két évben szinte csak azért dolgoztunk, hogy a miénk legyen a csapatarany. Amikor kikaptam Kuo Jao-huától, akkor sem estünk pánikba, eszünkbe sem jutott, hogy kikaphatunk. Annál is inkább, mert azt a meccset igazából nem Kuo Jao-hua nyerte meg, hanem én szúrtam el. A második szettben 20:19-nél meccslabdám volt, de nem tudtam megcsinálni, a harmadikban pedig nagyon felbosszantott, hogy azt az oldalcsuszát megadták a kínainak, aki ezt szó nélkül elfogadta, s nem jelezte a játékvezetőnek, hogy nem az volt. De mindannyian tudtuk, hogy csak kisiklásról van szó. Túlzás nélkül állíthatom, hogy azoknak az éveknek, amelyeket ez a csapat együtt töltött, ez volt a legfontosabb napja, legfontosabb pillanata. Számomra is csodálatos emlék, még most is sokszor eszembe jutnak azok az idők, s nem tudom, mikor lesznek ismét hasonló sikerei a magyar asztalitenisznek. Félek, hogy ezt mi már nem érjük meg.
Jónyer István, 2004. április 29-én délután ---- "Gergely–Li Csen-si 2:1 (–13, 9, 17). A kínai tanult az első mérkőzésből, most nem hagyta magát kiszorítani. Gergely tanult az első játszmából, nem bocsátkozik hosszú kontrákba, hanem amikor lehet, egyből keményen ráüt… Mire a kínai észbe kap, már kezet is foghat.
Klampár–Lu Csi-vej 2:1 (–17, 10, 11). Első játszma: Tibi alig mozog – 6:16. Második játszma: becsukjuk a szemünket, csak a tapsból következtetünk az eredmény alakulására. Halljuk a magyar szurkolók ordítását. Felnézünk, s látjuk a lengedező magyar zászlókat. Látjuk a számológépet: 10:1. Ennél szebb nem létezik. És 14:5-nél sem. És a 17:7? De Tibi most felszisszen, mert elütött egy labdát. Aztán javít… Most ugrik fel a kispadról Berczik. A szemében könnycseppek. Most dobják magasba, most kapják ölbe Klampárt. Most borulnak egymás nyakába a magyarok. Megvan a 73. magyar asztalitenisz-világbajnoki aranyérem. 53 éve nyertük az elsőt, 27 éve az utolsót férficsapatban."

Egy napon volt a születésnapom és a világbajnoki döntő, ennél szebbet el sem tudok képzelni. Pedig nem sok hiányzott ahhoz, hogy ne legyek ott. A vb előtti edzőtábor rendkívül monoton és hosszú volt, néhányan nem bírtuk, kiszöktünk. Aztán persze jöttek a gubancok, a kocsi lerobbant, ott kellett hagynunk az országúton, meg minden, volt vagy hajnali öt, mire visszaértünk. Persze óriási balhé lett a dologból, végül Jónyer és Gergely könyörgött vissza a csapatba. De nem hiszem, hogy nélkülem sikerülhetett volna. Jól játszottunk, én például a csapatversenyek alatt egyszer sem kaptam ki ázsiaitól. Valójában nem volt igazi ellenfelünk, utólag visszagondolva kijelenthető, hogy igazából senkinek sem volt esélye velünk szemben. Amikor beütöttem az utolsó poént, mindenki minket ünnepelt.
Klampár Tibor, 2004. április 29-én délután ---- "A szálló 14. emeletén egy kis rögtönzött ünnepség. Jókedv. Felszabadult kacagás. Egyszer csak jön valaki a 18. emeletről, hogy jöjjön már fel a magyar csapat egy pillanatra. "Most?" "Persze!" Hát jó, a fene egye meg, már ünnepelni sem hagyják az embert. Tudják, mi volt a 18.-on? Legalább huszonöt ország versenyzői kórusban kiáltották: "MAGYAROK, MAGYAROK". És koccintani kellett. És mesélni kellett. És rosszul mondtam. Ezen a napon nem csak Berczik könnyezett…"

Utunknak vége, induljunk vissza. 1981, a férfi asztalitenisz-válogatott vb-ezüstöt szerez Újvidéken …1986, a Mezey-féle fociválogatott beleszalad egy 0–6-ba a szovjetek ellen a mexikói vb-n …1988, Egerszegi Krisztinának hívják a világ női úszósportjának új csillagát …1991, Perthben a vegyesúszó-király Darnyi Tamás újabb két vb-aranyat nyer, 1996, aranygóllal nyerik meg a németek az angliai foci Eb-t …2001, Kovács István megszerzi az első magyar profi ökölvívó világbajnoki címet, …2004. április 30., 12 óra, Hotel Stadion. Az eddigi utolsó magyar asztalitenisz-világbajnoki cím tulajdonosai, a 25 esztendővel ezelőtti phenjani siker részesei – Jónyer István, Klampár Tibor, Gergely Gábor, az ugyancsak csapattag Kreisz Tibor és Takács János, valamint Berczik Zoltán szövetségi kapitány – gyülekeznek egy kis ünnepi megemlékezésre, egy kis nosztalgiázásra.
Negyedszázad múltán ismét együtt az aranycsapat.